Versek a szeretetről
Búcsú a nyártól
Kotori éjen át
telihold idején,
egyedül sétálok
az öböl peremén.
tőled függ a szó
éltem az életem
féltem a mától
Sorra gombolyítjuk
életünk szivárványos fonalát,
mint terebélyes fűz, növeszt
földre hajló "bú-koronát."
Tudom, néha veszekszem,
Van, hogy haragszom is tán,
S biztosan Te is neheztelsz,
Ha hangosan szólok Rád.
Megint hideg van, mondd, te is érzed
A telet zsibbadt ujjaidban, amikor éget?
Takarod-e arcod a csípő szelek elől?
Óceán szülöttei fújnak hegyek felől.
Megsimogatnám szép arcodat,
Még nézném különös, zöld szemed,
Melynek szép fényében elveszve
Gyönyörködöm benned csendesen.
Az élet szép
Szeretem a fényt,
szeretem a hangot,
mikor hajnalodik,
s rám ragyog a fény,
és madárcsicsergés ébreszt.
Ölelj gyengéden, vagy ahogyan szeretnél,
Ne állj meg soha egyetlen képzeletnél,
Legyen ez a nap ajándék önmagadnak,
Ölelj úgy, hogy emlékedben megmaradjak.
Míg fiatal vagy, nem gondolsz arra,
utolérhet az aggoknak kora,
de ki már azon az úton halad,
ne gondold, hogy nem tudja, mit akar.
...Zöldellő fák közt táncolt boldogan.
Perzselő hőség szárnyain ülve
Átölelt gondtalan.
Köss egy csokrot minden jóból,
Tiszteletből, igaz szóból,
Fonj bele sok-sok türelmet,
Elfogadást s megértésed,
Legyen benne csodálatod,
Hűséged és alázatod,
Kristálytiszta érzéseid,
Szeretettel s hittel teli...
Felébreszti egy szál virág,
ahogy rád néz kedvenc kutyád,
fülbemászó, régi dallam,
nap fénye a szőke hajban.
Csak még egyszer, utoljára szeretnélek látni,
A veled töltött időt akarnám meghálálni.
Ugyanis az, ahogy mi az utcán kettesben haladtunk,
Kéz a kézben, most nem válhat külön az utunk.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Hallottam és éreztem a hangjegyek útját,
lényem mélyére hatolt egy, cipelte súlyát.