Versek a szeretetről
Színpompa, fájdalom, remény,
nekem ez minden alkalommal kemény.
Ha egy pillantást is vetsz rám,
az összes tervem sutba dobnám!
Hosszú hajú lányok.
Ugye, vártok engem?
Kölnit fújok rátok.
Ehhez van most kedvem.
Ma még
nem írtunk verset,
nem mehet
ez így tovább,
írni kell,
ha meghalunk is,
írni kell,
az angyalát.
Aludj csak, Kedvesem, őrizem az álmaid,
Vigyázva s csendben lélegzem,
Hogy meg ne zavarjam lelked suttogásait,
Hogy halljam a szíved dobbanását,
S álomba merüljek én is, ha hallom hangját.
Csak ültünk, s néztük egymást,
Tekinteted szótlan beszélt hozzám...
Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl,
ha akarom, sorsom megtudhatom.
Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad,
sima arcú, fura alak.
Fecskepár az eresz alatt
a szemközti házon...
Nem költözött, itthon maradt,
mint egy édes álom.
Hej, ugyan, mit nekünk a hervadó szépség?!
Mi mindenkor egymás lelkét szerettük!
Nem volt bennünk soha semmiféle kétség,
s jól tettük! Kit érdekel hát a vénség!
Tudod, nekem Ő a szép,
mikor fogom két kezét.
Kócos haját megsimítva,
mi dúló lelkem elsimítja,
nézem, csak nézem én.
Oly szép szemét.
Bárcsak mesélhetnék róla egy végtelen térben, hogy mit is jelentesz nekem.
Valahogy ezt itt most ezen földi időben mégsem tehetem.
Mélykék éjfél tengerén lebegek
Átjár a mosolyod s csillagot nevetek...
Árnyékod mögött jártam,
én lehettem a tegnap mása,
puha takarókat dobhattam a mára,
figyeltem teleid, annak koncát dérben,
suttogtam nyarat, míg aludtál sötétben
Szülinapodra
Lásd mindig a napsugarakat,
Melyek beragyogva átölelnek és simogatják arcodat.
Ha néha úgy érzed, egyedül vagy,
Sose feledd, a szomorúság csak egy pillanat.
Már soha nem érhet bánat,
mert szívedből a jóság árad.