Versek a szeretetről
Költészetnek nagyasszonya
földöntúli boldogságban,
a verseknek menyasszonya
örök tavasz hatalmában.
Szeretet
Lassan ősz lesz, vörös, sárga,
Szeptemberre fordul naptár,
Kölykök mennek iskolába,
Elmúlt az utolsó szép nyár.
Nem tudom, hogy kinek írok,
kik olvassák versemet.
Talán azok, kiknek éjjel
elaludni nem lehet,
kiknek szíve másra vágyik,
kiknek álma zakatol,
akik, mikor feljő a Nap,
újra... kezdik... valahol...
Röpke percre itt maradt még a nyár,
kertek alatt az ősz lopakodva jár,
vinne mindent, amit a nyár adott,
de a miértek halmazán hallgatott.
Szerelem? Sokat kerestem,
Vajon hol lehet az igaz szerelem?
Nem lelem, hiába keresem,
S csak várok és várok, míg nem talál reám!
Fűzfaágon fészkel fáradt kismadár,
fárasztó nap végén téged hazavár,
csiripelni vágyik füledbe vala,
hogy szerelmes szíved a szépség maga.
hol vagy most
miért mentél el
miért vitted el a fényt
"Nocsak! Te még verseket is fabrikálsz?
Kirakós játék, s lám, vele megkínálsz."
Betűkkel telik asztalon a vászon,
Lárifári, tán rakd ki bármi áron!
Forgolódtam
alvás nélkül:
éjfél után egy óra!
Mi zavarta
a nyugalmam?
Néhány strófám elmondja...
Oly vagyok, mint egy kisgyermek,
Álmodozva telnek el a kócos percek.
Jobb lenni gyereknek, aki mindig nevet,
Mint felnőttnek, akinek szíve nem szeret.
Szeretem hallani a hangod,
a búgót, sejtetőt,
mikor nyitod az ajtót,
a vidám beköszönőt.
Táncot jár a napfény harmatcseppes réten,
bárányfelhők lustán úsznak át az égen.
Kerek a világ egy csendes nyári hajnalon,
még visszanéz a Hold, bár már félvakon.
Felcseperedtél, nagyfiú lettél,
Apád szívében egy csoda lettél,
Teltek az évek, és nagyon vártam,
Kisfiam, huncut szemeid lássam!
Én mindig szerelmes voltam.
Mindig szerettelek.
Mindig álmodtam.
Mindig vágyom rád!