Versek a szeretetről
Az éj
Ritkul az éj,
vörösen izzik hűtlen teste,
a fekete vénákon át
éktelen szerelembe esve.
Aludj, Kedves! Itt az éjjel.
Várlak ma egy új mesével.
Alszik megannyi ember.
Alszik megannyi ember.
Valahol az erdő szélén
Röpködnek a galambok,
Mert itt a tó végén is hallani
A faluban szóló harangot.
Nehezemre esik az írás,
mert kerülget egyre a sírás,
nem fájt volna jobban semmi,
mert így tudtál engem feledni.
A női szépség Belülről,
A lélekből fakad,
Kivetíti arcára annak
Lelkületét,
S arca ragyog, mint a nap.
Veled a világ más szintre lépett,
Ha mellettem vagy, oly furcsát érzek,
Öröm, ha ott vagy, de a félelem...
Itt a helyünk.
Ez a föld kéretlenül is visszahúz.
Ki vagy s ki vagyok én?
Izzadt homlokunkból félresimul hajunk.
A magyar Mózes - híres Álmos vezér,
vele érkezett ide a diadalszekér,
Pannóniát újra birtokba vette,
őt a fia, Árpád vezér követte.
Volt már folt a szivárványunkon,
ott díszelgett, mint egy sáros lábnyom,
akkoriban nem tudtam elfogni a tekinteted,
elfordultál attól, ami régen szép lehetett.
Ember lásd ki vagy
két nem
a férfi és a nő
melyek nélkül
az emberiség
nem nő.
Irigy világban szunnyadó
Szerető odaadás
Te legyél az isteni
Megváltás
Ha nem vagy
A nap is sötét
Nem világít
Mindenki...
Visszapillantó
Tegnap volt, vagy tegnapelőtt éppen?
A Nap kikönyökölt és mosolygott az égen,
jókedvű volt, tekintete meleg, pöffeszkedett,
kezében pipa, a kék égre felhőket pöfögtetett.
Láttuk őket nyáron s télen
sétálgatva kéz a kézben.
Nem volt egyik sem fiatal,
mégsem hallottuk panasszal.