Versek a szeretetről
Felemelő érzés, mikor mosollyal fogadsz,
Mikor dermedt lelkemnek elhozod a tavaszt.
Vadrózsa illat lengte be a kertet,
hol bódult méhrajok ődöngtek sután,
sóhajtva súgtak eperfalevelek...
A tavasz belobbant
egy szempillantásra,
melegét szétszórta,
s rögvest tovasuhant,
nyomában
hófoltos csúcsok,
barnálló dombok,
fű, serkenő...
Megérintő ölelés, meleg kezeid
hátamat átkarolják, csillognak szemeid.
Lelkünk összeér időben, térben,
csillagos éjben, erős szélben.
Tér közepén pihenőpad,
kerek, benne virág nyílhat,
szélére ült fiatal nő,
tavaszidőn pihengető.
Oh, anyám, de megrogyott földi sátrad.
Soha nem kímélted, s tépte gond, bánat.
Őrzik ráncok s csontjaid minden kínját.
Lelassult járásod, mint aki most kezdi földi útját.
Vigyázd párodat!
Hogy maradjon neked.
Mert könnyen meglehet,
hogy egyszer elmehet.
Törpe vagyok, az meglehet,
de meglátjátok, emberek.
Törpe többé már nem leszek,
hogyha én egyszer nagy leszek.
Tisztelet, mint fogalom,
sokaknak mást és mást jelent.
Kérlek, gyógyulj meg, és taníts,
Szíved annyi mindent kibírt!
Mutass könnyet letörülni,
Ölelésben szenderülni,
S míg világ a világ, bízni,
A kék légben újra élni!
- megköszönlek...
Volt egyszer egy kisfiú, ki otthonától messze -
Csatangolt e furcsa bolygón barátot keresve.
Sok planétán megfordult már, de egyik sem tetszett,
s úgy tűnik -na Földünk sem volt számára a legszebb...
Táncoltál a tűz körül, és láttad, mindenki hogy örül,
és aztán ül a tűz körül...
Létünk csupán egy apró pillanat,
Sóhajok s remény közti áradat.
Egy pillanat, mi tükröz mély sebet,
S egyetlen ösztön mozgat hegyeket.
Büszke vagyok rá, hogy a kenyered ehetem!
Büszke vagyok rá, ha a te dolgod tehetem!
Büszke vagyok rá, hogy külsőre hasonlítunk!
Büszke vagyok rá, ha valamit megvalósítunk!