Versek a szeretetről
A Nap vörös fénye
távolban dereng,
életünk szép lassan
a múltba pereg.
Sötét fellegeknek oly hideg terhe,
éjszakai égből aláhulló víz,
ez lennék: eső, mely eláll reggelre,
minden cseppem téged hogy megidéz, hív.
Ma a Nap is azért süt, hogy szemed ragyogjon,
Ma a madár is azért fütyül, hogy neked daloljon,
Elmeséli az életed történetét,
Bejárja léted minden szegletét,
Ha egy pillanatra is átfut rajtad a gondolat...
Huncutka, a főmanó
Történt egyszer, nem is olyan régen
Messze, fent a Sarkvidéken,
Hogy a rénszarvasszán a hóban rekedt,
És a Télapó a hidegben nagyon megbetegedett.
Hófehér hópihék szállnak
villódzón a Hold kékjében...
szívem a városé
a szememet becsukom
csendben lágyan elalszom
Ha másképp lehetne minden,
Levenném megkopott ingem.
Fodros ruhájú tündérlány lennék,
Mindenki lelkébe boldogságot tennék.
A fekete rossz, maga az ördög,
A fehér szín tisztasággal illet.
Elfogyott, nincs több jóság a földön,
E gondolatot ne hallja Isten!
Volt idő, mikor csak gondolat voltál
tudattalanul, mint édes álom,
szívemben aludtál,
majd lassan bizonyosság lettél,
mint megvalósult édes álom,
életembe beköszöntél.
Szakadatlanul megyünk tovább valami
rég elfelejtett kisházhoz, ahol se villany, se fűtés;
Ahol csak a borospohár "good day" üzenete
világít az esti sötétségben, nappal az erdő
kézen fog és karon ragad,
mit számít a luxusnak tekinthető hétköznapi...
Volt idő, mikor csak gondolat voltál,
tudattalanul, mint édes álom,
szívemben aludtál,
majd lassan bizonyosság lettél,
mint megvalósult, édes álom.
Életembe beköszöntél.
Szunnyad már kinn a hold,
ezüstszín a fénye,
halványan pislákol.
Most is félek hozzád, neked verset írni,
Hátha rímek viszik el a boldogságot,
Tudom, ostoba egy dolog ilyet hinni,
De nincsen már sorsomra jobb kifogásom.
Egymagam létezem, mégis
sokan vesznek körbe.
A tükör akkor is engem mutat,
ha esetleg görbe.