Versek a szeretetről
Veled vagyok a csillagokban
Veled vagyok az ezüst holdban
Veled vagyok az ég kékjében
Veled vagyok a zöld tengerben
Veled vagyok a rügyező tavaszban
Veled vagyok a tűzforró nyárban
Veled vagyok az őszi gyümölcsben
Veled vagyok a jéghideg télben...
Mintha lenne még, kit idő ellopott,
ám helyén hiány van, rá gyógyírt nem hozott,
mosolya idenéz, múltból jelenbe,
csendes fájdalmat ily örömmel szegne be.
Egyik sem szilaj, békésen terülnek,
két nehéz kőként a szívre települnek.
Bocsánatot és elnézést kérnék most Tőled,
Nem ártanék én senkinek se, pláne nem Neked.
Sok negatív ér nap mint nap itt is és ott is,
Hol nem reagálok, hol pedig túlságosan is.
Ha azt mondom, apám
mennyire szeretett, igaz volt,
higgyetek nekem.
Tudom, másként formálta
volna az életem.
Mennyire jó lenne, ha
kinyújthatnám a kezem, és
megérinthetnélek magányodban
Az anya, ki világra hozza méhe gyümölcsét
s míg le nem hunyja két szemét, őrzi, óvja gyermekét?
A barát, ki nemcsak vidám napokon áll mellettünk,
hanem akkor is, ha életünk egén villámok cikáznak?
Azt szeretném, hogyha várnál
Engem a kitolt határnál.
Két szemedbe
belenézek,
látom lelked
közepében:
A te szíved
Édesanyám!
Oly sok minden azt érdemli,
hogy a lelkünk köszönheti.
Meg kellene a szépet látni,
az életet elfogadni.
Pótunokámhoz
Egy aranyos, kicsi lánynak
írom ma a versem,
leírom a királylánynak,
mennyire szeretem.
Meztelen lélekkel és szavakkal
Évekkel ezelőtt
Szüleim még éltek,
Tudattalanul
Folyton néztem őket.
Oly hűsen, lágyan ölelő ma a hajnal.
Már cammog fénylő útján az égi vándor,
telítve a leveleket borostyánnal.
Közben egy szamár is üdvözli, nem oly távol.
Felnőttnek lenni nem könnyű dolog,
Szíved néha összeszorul,
Máskor hevesen dobog.
De ritmusa lágy dallammá halkul,
Ha megölelnek az angyalok.