Versek a szerelmi csalódásról
Bánat tép, szívem, szenvedésed csendes,
Tűrhetetlen létem, arcom könnytől nedves.
Én csak szeretni akartalak,
Szeretni órákon, éveken át,
csak szeretni és szeretni,
és én nem akartam mást.
Hogy újra bízni tudjak benned,
Ahhoz nagyon sok idő kell,
Hogy úgy szeresselek, mint rég,
Neked bizonyítanod kell.
Már nincs rendben valami,
Hisz másként sugárzik a szemed,
Nem küld fénye melegséget nekem.
Azt hittem boldog lehetek,
De megbántottak az emberek.
Kidobtál és ellöktél,
"Nem kellesz, ennyi volt!"
Többet rám se néztél,
Minden fakó és kopott.
Szakadjon szét mindenségünk
és vissza se nézve éld kiszáradt
szemű tétovaságod. Menekülj, fuss
ezüst tükreid elől s talán egyszer majd
önmagad megtalálod.
Azt hittem te más vagy,
hittem szavaidnak.
Olyan szépen, meggyőzően mondtad.
Sírnék,
ha lenne miért,
Küzdenék,
ha lenne kiért,
Harcolnék,
ha lenne mivel,
hogy érted élhessek életemmel.
Leírhatatlan kavarog bennem
a jelzők sora, mihez fogható
az érzés, ha hangod simogató
fonala kúszik agyamba, tennem
Mély fájdalmam kétségeket szül,
Nem bírom a terhet.
Az agyam lassan megfeszül,
Gondolat-gondolatot kerget.
Már homályos az álom...
benned sosem létezett!...
Mert Te nem tudtad volna
kivenni az aranyat
szétfoszló zsákomból