Versek a szerelmi csalódásról
Szívemet adtam, de nem kellett neked,
Melletted voltam, és fogtam a kezed,
Mégis a sokból már oly kevés maradt,
Minden elszállt egy pillanat alatt...
Csak egymással szemben állunk, és nem tudjuk, mi ez.
Ez most barátság? Szerelem? Kell nekünk mindez?
Suttognak a hátunk mögött, mintha értenék,
Rád írnék, veled nevetnék, de mintha... félnék.
Utolsó szavaim hozzád papíron.
Nem zaklatom többet lelked,
hiába fáj oly nagyon, felkerül
az "i"-re az a bizonyos
sötét, fekete pont.
Lám, újra betoppant életembe
Az érzék, az ifjúság királya...
Ki vagy te, hogy zaklasd lelkem,
te sóvárgó senki,
üres zajnak véltelek,
sorsom fekete-fehér lapjain
még lábnyomod sem lehet...
Magánytól dohog a homályos est.
Felvidítani nem tud, arra rest.
Sötéten átölel mindkettő,
mint újra felbukkant szerető.
Rám borul az éjszaka, de nem jő az álom,
régi, kedves arcod a szemem előtt látom.
Járom eme utam, mely a semmi felé visz,
tudom, hogy bennem már senki sem hisz.
Végtelen hegyek nyúlnak felénk,
S zárt ajtókat tolnak elém.
A szív megreked, a hang elnyekken.
Már Te sem vagy itt nekem.
Szerelem milyen jó.
De milyen kár, hogy részem benne nincs.
Még verőfényesen süt le a nap sugara,
De már reggelente fázik a pacsirta.
Neked, ki dicsfényben élted le egész életed,
Mindig kergetted az álomképeket.
Szerelmem, azt hittem, az első vers,
amit neked írtam, az utolsó nyers,
tiszta érzésekben fürdő művem,
de azóta kiderült egyértelműen,
hogy ez csak hiú, gyermekded álom,
hisz azóta is csak a békére vágyom.
Mikor nem jön, de várod,
Mikor tudod, kár volt, mégsem bánod.
Mikor látod, hevesebben ver a szíved,
Mikor tudod, érte remeg a két kezed.
Még most is felbukkansz néha,
más a hajszíned, minden néma,
hozzám se szólsz...