Versek a szerelmi csalódásról
Annyi évet végigvártam,
Annyi reményt hajkurásztam,
Annyi szót elhittem.
Annyi pillanatot megőriztem.
Még nyíltak ősszel a kerti virágok,
még zöldellt a nyárfa az ablak előtt,
az őszi nap mosolyogva bekukucskált,
mi egymást ölelve álltunk a tábla előtt.
kifeszített szívrekeszizmom
hanghullámai karcolnak dallamot az estbe
a vonót te fogtad
ez idő alatt mégsem tanultad meg helyesen húzni
szálak helyett éles papírhajókkal evezel lelkem apró erein
bele-beleragadsz a lápba mit közte rejtettek el az évek...
Te talán ragyogni akarsz,
Én magamban fakulok,
Ragyogásod mástól megkapod,
Míg én a gonoszsággal alkudozok
Valami véget ér mára,
Útra kelt az angyal szárnya,
Maga után semmit se hagy,
Csak a szívem halálra fagy.
Újra megtetted. A csend maradt utánad.
Hányingerként törnek rám: szeretlek, utállak.
Lelkem dühödt tigris, próbálom nyugtatni,
De ha sokáig szorongatom, meg fog fulladni.
Csalok, ha csalatva
vagyok? Ettől
én boldog vagyok?
Amit nem tudok,
az nem fáj?
Dobsz mindig egy kis cafatot -
olyan vacakot, amelytől bár éhen maradok,
de jól eljátszunk vele.
Elvesztem a zöldben,
Mit teremtettek,
S a barna árnyalatban,
Mi hozzátartozik.
Reggelente bús magányom ébreszt fel,
Nélküled ágyam rideg, kietlen hely.
Darabokra hullott lelkem bánatát
Regéli a faágakról száz madár.
Lassú léptek mivel jönnek,
szóváltásba keverednek,
talál a szó, szimpatikus
megfertőz, akár egy vírus