Versek a szerelmi csalódásról
Csalódás van szívlelked mélyében,
Nem látod a szerelmet tisztán, úgy formálnád a világot,
Hogy neked tessen jón és tisztán.
Közel vagy hozzám, s mégis oly távol,
A szívem régen csak Érted lángol.
Bennem már csak egy emlék marad
A láng, mi volt, hamuvá lett,
titkolni próbálom érzelmeimet.
Mely lassan felemészti lelkem,
már nem tudok megbízni benned.
Hé, lány, tudod, hogy becsaptál?
Szép szemeid imádtam,
mosolyodra vágytam!
Ábrándulj, ember! Kialudt
Az a régi fény, szerelem,
Ne érezd, mert ő sem érzi!
Csak kudarc, kudarc, kudarc. Véres kudarc.
Kudarc jön kudarc hátán édes búval.
Szanaszét ömlik a könny
megint koszos lesz ez a rohadt párna
fekete spirál folyik rajta végig
mintha megint újra fájna
hogy csak te voltál nekem
méz a reggeli kávéba
s néhány jó szó cukor helyett
néhány kifeszült szárnya...
Nem fáj, mert már nincs, ami fájjon.
Nincs szó, már hang sem jön ki a számon.
Apró darabokra tört megfagyott szívem.
Elvesztettem magamban a rendíthetetlen hitem.
Nem akarok többé szerelmes lenni!
Izzó szívemet a kutyák elé vetni,
Hogy cafatokra tépjék, felfalják.
Nem merek már szeretni
Tiszta szívből nem tudok már nevetni
Nem tudok gyűlölni sem szeretni
Nem merek már új szerelmet keresni
Hű kutyámmal hazafelé megyek
Nézem a távolodó gulácsi hegyet
A szigligeti várra búcsúpillantást vetek
Szobádból nem nézem a naplementét...
Tudom, nem is érdekel már, de akkor is elmondom,
Talán békés nyugalmadat egy időre elrontom.
Nem tehetek róla, hidd el, te voltál, ki lelépett,
Ne tettesd, hogy neked is fáj, én voltam, ki megégett.
Lélekharang-csengés álmomból, ha ébreszt,
fejvesztve menekülök, futok ki a rétre.
Mindenhol virágok, boldogan kiáltok,
keblemre ölelném az egész világot.
Szeretnék az éjszaka lenni,
Álmodat gyönyörűvé tenni,
Óvatosan felügyelni,
Hogy ne zavarja semmi.
Miért vagy?
Miért létezel?
Létemmel miért bánsz így? Két kézzel
Minek szaporítod szavaid üres ígéretek
Haldokló kötegeire...