Versek a szerelmi csalódásról
Játszol,
akárcsak egy kisgyerek,
ki egy új, érdekes játékra lelt,
s betelni nem tud vele,
úgy használod sebzett szívem.
Nem faggatlak magamban,
Te lusta, buta érzés,
Van hát úgy, ahogy van,
Nincs több semmi kérdés.
Nagy spanom lett az idő,
A szemöldököm is már összenőtt.
Amennyit nélküled töltöttem el,
Kevesebb lettem minden lélegzettel.
Mint aki ruhát próbál
estére, ha eljön a bál,
úgy fénylett a világ,
s a fákon megannyi virág.
Én már tudom, milyen romjaimon állni.
Semmiben sem hinni, semmire se várni.
Milyen, mikor minden, minden veszni látszik,
mikor sok már az én, s nincs vele a másik,
mikor sarkig tárult kapum becsapódik,
nem jut el a csendem a legelső szóig,
tudom, mennyit jelent valakire várni,
milyen irtóztató zuhanni és fájni...
Éhen veszem királyom földjén,
Magvam megszakad a határban.
Tövis virít pázsitom zöldjén
S Isten kurjant, kacag magában.
Szakadt a hasadat
Rég letéptem már béklyómat
Elköszöntött remegő sóhajokat
Kitalált talációdat
Senki vagy na
Senki vagy
Kettétörted a szívemet,
Mégis figyelem minden léptedet,
Nem tudok nélküled élni,
Melletted voltam csak igazán férfi.
Ballada
Fehér kendője vízbe merül majd,
Az ár tépi, bőre oszlik,
Szívét kettétöri a nap,
Melyen szerelme szertefoszlik.
Végtelen tollpihékkel álcázva
kacag ki a pánik.
Szomorú lombfenyők vásott
szíve megázik.
Miután megtörtént az...
Viharban úszok én, s nem látom végét,
Oly beláthatatlan, oly zord és hangos,
S nem láthatom mögötte a szivárvány tündökét...
Feltörekvő Irigység, érzem, hogy torkomat fojtja,
Fő bűnök lajstroma közt megjátszott érzelmek üde színfoltja
Úgy teszel, mintha nem léteznék.
Homályba öltözve
bujkálhatsz, mintha nem ismernél;
álcázva magadat.
Minden elmúlik, nem léteznek csodák.
Nem könyörgöm. Ha neked ez ennyit ért,
Maradj csak légvár-börtönödben tovább,
Hercegre vágyva, ki álmodban kísért.
Egyetlen vonalként indult az élet,
De mikor megjöttél, már sok méterre ért el,
Összekuszáltad a jelent, ami múlttá vált,
De lényegében egy vonást se akartál.