Versek a szerelmi csalódásról
"De csak szellő lebben s elfújja a reményt."
Szívem érted dobog oltalmazó kegyért,
gondolatim hozzád szállnak felhők szárnyán,
hasztalan... itt maradtam egyedül, árván.
Nem titkoltam hogy beléd estem!
De benned is csak ellenségre leltem.
A szemeid mögött gyűlölet rejlik.
Ha sírni látsz csak az tetszik!
Éjjel néha belerúgsz valamibe,
Ott voltam én is csak úgy valakinek.
Törhetetlen lelkivilágom immár összetörted rég,
Gyújthatatlan fagyvirágom is már füstölögve ég,
Szakadhatatlan kötelemet életlen ollóval elvágtad,
Fáradhatatlan testem tőled egyszerre elfárad.
S lásd, mit ér a szépség,
Ha a szívre fagy a kétség!
E csillogó szempár is megfakul,
Ha a lelkére szerelmi gyász borul.
Égett már szívem tüzesen,
Hagytam másnak, hogy befűzhessen.
Volt hamar mulandó és tartós,
De egyik sem volt túl akaratos.
Felhők alatt egy magányos levél lóg,
S lábam előtt tócsák vannak, mint könnytavak,
Remélem, hamarosan túl leszek rajtad.
Miért kell neked más, ha Ő nem én vagyok?
Szívemből szakad ki
Minden csepp minden álom
Onnan röpködnek
A fehér madarak
A szeplős Sors
Talán még odarak
Egy hálából írt üdvözlőlapot
Belemászok az elmémbe,
Sétálok az éjszaka fényében,
Árnyékod nem látom mellettem,
Nagy csaták folynak énbennem.
Elpocsékoltam az időt.
Tönkretettem a jövőt.
Esténként, ha kémlelem a csillagos eget,
Eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne veled.
Elképzelem azt, hogy a mólón mellettem ülsz,
S ilyenkor mindig olyan boldognak tűnsz.
Mondtad, hogy kertemben olyan szép virág nyílt,
Mely elfeledtet veled minden fojtó kínt.
Kínt, szakított szívet, gyötrő valóságot,
Majd szívemre mértél bordó adósságot,
Mely lelkem kamráiban pirossá izzott...