Versek a szerelmi csalódásról
Mikor a Hold lopakodva oson,
előcsalja csillaggyermekeit
magánymarta, borús, téli estén,
hiányod tombol szívem közepén.
Csodálatos társkeresők és megfigyelésük...
"Csak birtokolni akarsz, szeretni képtelen vagy!"
Honnan a francból érkezett neki e gondolat?
Négy nap volt csak, míg beszéltünk,
Ebből is kétszer láthatott.
Engem hiányod, téged meg a gőgöd szaggatott,
Viszont csak a vodkásüveg volt, aki hallgatott...
Keresem a fényt,
Megmentem ezt a lényt,
Nem értem, hogy vesztem el?
Hogy lehetek ekkora lúzer?
Szerelmesnek lenni,
Vagy fáradtan kelni,
Kedvesnek maradni,
Másoknak semmi.
"Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben."
Erdőn, mezőkön, hegyen, múlt ködén át.
Régen elmúlt időkben vele éltem,
Együtt zenéltünk, ez volt közös témánk,
Lehetett jó, vidám sorunk vagy ború,
Miköztünk nem volt rossz szó vagy harag,
Elmúlt húsz év, és nem voltam szomorú,
Míg közben lassan fehérré vált hajad.
Én nem tudtam azt,
Hogy lehet a testemet
Szív nélkül szeretni,
S hogy bánatot lehet
Ölemben feledni.
Vaksötétben tekintek az égre,
Csillagokban keresem a fényed.
Korom éjszaka néz be az ablakon,
Honnan a város zaját hallhatom.
Hazug szerelemre találtam,
Miattad kegyetlenné váltam,
Vártam rád, de te nem jöttél,
Mással voltál, rám se hederitettél.
Mint a vadnyugati filmekben
A cowboyok,
Úgy álltunk szembe egymással
A határon.
Csend van...
Tik-tak, jár az óra,
S kongatnak újra meg újra;
Húzzák a míves harangot
Végszóra újra és újra.
Temetés,
minden percben elkap a remegés.
A hangulat gyászolóra vált,
egy könnycsepp is a földre száll.
Az utolsó szerelem, te voltál...
igaz, túléltem, de nagyon fáj.
Szívem üres, mióta elhagytál,
s éles, mint az üvegszilánkok,
melyek széttörve hevernek, mikor azt felelted,
hogy szeretlek, de már nem úgy, mint régen,
zöld mezőn nyáron, havas dombon télen.
Azóta minden pillanatban
vártalak,
hogy reggelente magam mellett
lássalak,
és együtt álmaink valóra
váljanak.
Édes nyári este volt;
szemed felfedezte arcomat.
Titokban lesett minket a Hold,
megismertem hangodat.