Versek a szerelmi csalódásról
Mint vízesés úgy zúdul rám emléked
S minden nap szívem erre ébred
Hogyan lehetsz már tőlem ily távol?
Naiv kis szíved bátran bízott,
Hazug szavakat nedűként iszod.
Emlékszem még arra a napra
mikor csókodat éreztem
emlékszem még arra a mondatra hogy
szeretlek kicsi kincsem
emlékszem még arra a
lágy szerelemre
amit csak veled éreztem...
A remény takarja szemem,
És nem látom a lényeget,
Hónapok óta tagadom
A nyilvánvaló tényeket.
Esküszöm a fogyó Holdra.
Ha nem kellek, hát lesz még dolga.
Meggyűlölöm egy nap végleg.
Vége lesz a tisztességnek.
Hideg van. Nagyon fázok.
Most úgy odabújnék ölelő karodba!
Takarómat magam köré tekerem.
S visszatérek a boldognak hitt tegnapokba.
Megbántottál, fellöktél
És elhagytál a végzetben.
Mindig visszajöttél és azt mondtad,
Hogy neked én vagyok a végzeted.
Gondolatban felkereslek
Meglátni nyíló virágod.
Nem jön álom két szememre,
Könnyem fátylazza hiányod.
Fájsz bennem
Odakint eső esik,
kiált bennem a miért,
a Hold is lengedezik,
hűvös, ma olyan kimért,
esendőbb a csillag fénye,
míg válaszra vár az elme,
megszeppenve rest az est,
szív törik, ezerré rebbenve...
Semmi ember, figyelj nagyon.
Nem érted, most hol a vagyon.
Utolért a sors, és hagyom.
Bolond vagy Te? - kérded vakon.
Jó lenne visszamenni az időben,
Itt hagyni a jelent ebben a mocskos fertőben.
Mint földre hullott falevelek,
Szavaid oly értéktelenek,
Hazugság volt minden szavad,
Vagy tán volt, ami igaz?
Volt, minek hihetek és nem galád,
Nemcsak szépítés volt, hogy kihasználj