Versek a szerelmi csalódásról
Sokáig próbálkoztam, hogy felfigyelj rám,
Hogy mégsem tetted? Nem az én hibám.
Annyira hiányzol, annyira hiányzik,
Mikor a kezecskéd fürtjeiddel játszik!
Mikor szívemet öleléssel vidítod,
Hogy jó kedvem legyen, mindennap kivívod...
Nem tudod elképzelni,
Hogy milyen fájdalom az
Nekem, ha a szemembe hazudsz,
És ha segítségért kiáltok,
Te otthagysz.
Sosem voltam elég neked,
a fájdalom így megkergetett,
utolért és elkapott,
szívem, vérem megfagyott.
Nézem őket, mily színesek,
S mély nyugalmat színlelek.
Majd földre ejtem a képeket,
Így törik szét a képkeret.
Te nem értheted, mennyire fáj,
hisz nem én törtem össze szíved darabkáját.
Újra megdobbant a szívem,
Mit már nem is reméltem.
Szeme ragyogásába elmélyültem
Olyannyira, hogy az érzésbe beleszédültem.
Sajnálom az elpocsékolt éveket,
S azt a sok hamisan szóló éneket,
Mivel rontottam életed minőségén,
Miközben csak ültem az élet peremén.
Eistein nem volt normális,
én miért legyek az?
Igaz, ő beletenyerelt
nagy dolgokba, én meg
szélárnyékban járkálok csak,
dőlni látszanak a hegyek,
eltemetnek.
Édes szavak keserű cseppjeit
Szinte még arcomon érzem.
Újra feltetted ugyanazt a kérdést,
De ne várd ugyanazt a választ!
Megint jön az a furcsa érzés,
S megcsókoltad a számat.
Mint nyáridőben oly kéken fénylő
távoli csúcsokat az őszi felhő,
úgy takarja emlékét a múló idő...
Szívem, mint egy apró lepke,
szállt fel a magas fellegekbe,
te csak úgy jöttél mellettem,
mint egy ismerős ismeretlen.
Nem kell, hogy szeress. Nem kell, hogy szólj hozzám.
Azt sem bánom, ha messzire elkerülsz.
Nem előlem, önmagadtól menekülsz...
Te sem vagy jobb. Pont ugyanolyan rossz lány