Versek a szépségről
Hull a hó bokrokra, kőre,
lepelként borul a fehér.
Háztető marad csak pőre,
akár a test-meleg tenyér.
Begubózni úgy imádok
fotel mélyén, kakaóval,
ha gondolok is tirátok,
andalít - csak altatódal.
Más ez a szellő, és szebb ez a fény,
mert nap mosolyog a fák tetején.
Mint a hinta, inganak az ágak,
és kint a tavasz illata árad.
Akinek egyszer kulcsot ad a pillanat
anélkül, hogy valaki mondaná: - Kérek!
Akinek a nap vége mindig visszaad,
annak hazatalál lelkében az ének.
Ébred a reggel,
pillaszemekkel
néz ki az éjből,
mint a varázs
Fények az égen
futnak serényen,
földi szegélyen
légi a táj.
Háttérnek kék hegyek,
apró pötty-csillagok.
Felhőből ég-jelek:
üzenet illan ott.
Az ég csupa festék,
felhő füstölög.
Belengik az estét
az ezüst ködök.
Csillag az égen
majd fel is érem,
fenn a magasban...
Bújj, bújj, hóvirág,
olvad már a hóvilág,
vár rád, ki szeret:
tavaszidő-kikelet.
Egy kiállítás képei alá
Figyeld a távolt, a messzit kutasd,
az utat nézzed, ne a sok utast.
Nem az a lényeg, hogy egyszer honnét,
hanem hová jutottál el onnét!
A réten az ősz dérként már földet ér,
ködből kibújva a gyep még zöld, ledér,
és lustán nyújtózkodik a fák ága.
Hová is tűnnek a rigódalok?
A ma még keresgeti a tegnapot,
de rázuhan az est, s a harmatos reggel
törli lassan, amit az éj meghagyott:
A tegnap nő. A holnap csökken eggyel.
A szerelem köve
Mint a tükörbe, nézhetsz önmagamra,
hibáiddal is egy vagyok veled.
Hangod a hangom, szívünk közös kamra,
melyhez szeretet útján elvezetsz.
A múlt feledten szendereg,
akár az antik mesterek,
az ég ősi aranykeret,
látni a hajdanvolt teret.