Versek a szépségről
Ébred a reggel,
pillaszemekkel
néz ki az éjből,
mint a varázs
Háttérnek kék hegyek,
apró pötty-csillagok.
Felhőből ég-jelek:
üzenet illan ott.
Fények az égen
futnak serényen,
földi szegélyen
légi a táj.
Bújj, bújj, hóvirág,
olvad már a hóvilág,
vár rád, ki szeret:
tavaszidő-kikelet.
Csillag az égen
majd fel is érem,
fenn a magasban
száll telivérem.
A szerelem köve
Mint a tükörbe, nézhetsz önmagamra,
hibáiddal is egy vagyok veled.
Hangod a hangom, szívünk közös kamra,
melyhez szeretet útján elvezetsz.
Bennünk rejlő halk szavak
ölelkezve siklanak,
eggyé váló szerelem,
értelem és érzelem.
A múlt feledten szendereg,
akár az antik mesterek,
az ég ősi aranykeret,
látni a hajdanvolt teret.
Lépteidnek hangja
itt cseng a fülemben.
Bőröd simasága
lapul tenyeremben.
Libben a napfény
rügyön serényen,
harmatcseppkönnyet
csókol le éppen.
Letérdepelt az alkonyat
Imára hívó harang szavára,
Ég felé szálló hangokat
Szél viszi szét a világba.
A jövőbe látó kő
Angyalhívó csengőben ott csilingel,
bölcsen zár dühödt vagy ravasz vitát.
Arcra mosolyból készít plasztikát,
mert gazdaggá tesz, örömhöz bilincsel.
Legyél Tavasztündér mellettem,
virágozzon Rád a napsugár.
Gyümölcs légy, mit mindig szerettem,
ülj mellém egy nehéz nap után.
Virrad... a fény útját keresi... élesen
átüt, szóródik a megtalált réseken,
s ahogy nyitom, felnyög az öreg spaletta.
Mennyi játék van az estben,
az ég áttetsző mézopál.
Fűz áll a pataknál lesben,
egy sellő pikkelypénzt dobál.