Versek a szépségről
Sipogott a tüdőm, mint egy kalitkába zárt madár.
Ma már nem szívok el még egy szálat.
Késő bánat.
Számhoz emelem ismét, és forgatom az ujjaim közt a klisét,
hogy egyszer élünk, de akkor nagyon.
Sejtetőn zengő, halk zene lágy nesze szól,
dallamot komponál a szél, kezem egy ritmusról dobol.
Megbújó dallama a sorsomról dalol,
benne ezernyi árnyalat selymesen táncolva áramol.
Bontja a Nap fényhaját,
ragyogtatja mosolyát...
Közelében nincs felhő,
arcát mossa egy szellő...
Ma nagy erővel keresem
a fénylő boldogságot,
melyet még meseszép Édesanyám adott.
Nincs lelkemben szeretet,
s nincs, ki meggyógyítaná szívemet.
Nincs semmim, míg Ő nincs itt velem,
nincs, nincs, kinek törődését ízleljem.
Azt mondták menjek
Hiszen jó lesz ott nekem
Nem mondták milyen
"Sokan lesznek majd velem"...
Állok a hajnalok partján
a felkelő Napra várva,
hol talmi csillagok tartják
a tegnapot mára zárva.
Álmos reggel hűs fuvallat
harmatos mezőn átalnyargal.
Éji csendből lelkem ébred,
űzött vadként riad és kémlel.
Ez a nap olyan, mint a többi,
csak egy kicsit fehérebb,
hiszen hullott a hó, és
a fák is subába öltöztek.
Tinisztori
Szemezgetünk én meg Te,
Pont úgy, mint a filmekben,
Reggelente szaladva, futólag
Odadobtam neked valami köszönésfélét,
Miközben szemeiddel
Hosszan végigmértél.
Távoli horizont pára lepte képét
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A Nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.
Öreg fa kitárja görcsös kelyhét,
mély odvából kitekint egy szépség,
vidáman mosolyog a világra,
vágyott már kies táj látványára.