Versek a szépségről
Szőke hajfürtjeibe belekapott a szél,
Egy fa alatt állt, s suttogott a szél,
A nap simogatta, szólt a madár dala,
S a napfényben csillogott dús aranyhaja.
Vörösen izzott, lemenőben volt a Nap.
Te ott álltál fent, ott a domb tetején.
Gyönyörű ruhában, fehérben, lengén,
a fényen át láttam az alakodat.
Még félig csukva a város szeme,
álomittasan rád hunyorít,
sosem tükrözi bádog eresze
a nap legelső sugarait.
Rőzsét gyújtok, mellé ülök.
Nézegetem a pattogó ágakat,
ide lebben, oda lebben...
Hegy, te csodás, mint ara hófehérben
ki várja vőlegényét pompás menyegzőre
Mirtusz büszke fején, úgy tekint a magasba
mintha kérő imát Istennek mondana
Igék, amelyek cselekvést
fejeznek ki: eszik, iszik.
Rendhagyóak - s ha nem késünk,
szépségüket megőr(i)zik.
Irigylem a festőket,
tán legjobban Monet-t
- hány féleképpen tette
magáévá a fényt -
a reggeli harmaton
ébredő csillogást...
Van egy kis füzetem tele csodákkal,
két év legszebb perceit gyűjti egy gyönyörű csokorba.
Csodás esték, csillogó termek emlékét őrzi,
minden lapja új csodákat tud mutatni.
Más szeretnék lenni más és más
Nem tudom miért de a szívem csak erre vár
Van varró meg szakács
Miért nem lehetnék valaki más...
Ajándékom a holdfény, reszkető lepketánccal,
pillangószárnyon ezüst fényvarázzsal,
lebbenj, rebbenj a szélben, suhanjon könnyű táncom,
mártózom a fénybe, csorduljon ében árnyam
lépteim nyomán, harmatossá váltan...
Szép kora nyár van, a felhők messzire tűntek az égről;
Alszik a szél valahol, s tombol a kánikula.
...egyedül ébredek oly régóta már,
mégis most másként érez szívem,
mintha valahol
a nagy-távoli messzeségben
Én vagyok Te,
és Te vagy Én,
Én vagyok Ő,
Ő pedig Én.
Láttál már akácvirágot,
érezted az illatát,
mikor ezer fa virágzott
széles szemhatáron át?