Versek a szépségről
Csak sötét utcák szürke lámpafénye,
s egy pillanat, mely karomba ölelne,
ezerízű csók szájamban forgatva,
halk sóhajok vágytestembe zárva.
Bogácsi nyaralás,
csodálatos emlék,
fürödtünk, táncoltunk,
ittuk a jó lőrét.
Ritka savanyú cukrot szopunk,
A lelkem teázgat a szebbik feleddel,
Mert én vagyok az, aki megteheti, mert te vagy az, akinek úgyis szabad mindent.
Ha valamit rosszul csinál, mégis keresztre feszítik.
Velence
Hold fénye világítja be a várost,
kékjét sugározó fehér falak
ölelnek körbe teret, Szent Márkot,
a gondolák kikötve alszanak.
Ha tehetném, kővé válnék,
Szobor lennék udvarán,
Karomat kinyújtva felé
Elszántan nézném ablakán
Lelket érint a hajnal!
Az égen a Göncöl,
léptem setét, hajnali,
milliónyi csillaggal ballagni!
Békés színek, illatok,
én a hívetek vagyok,
szeretlek és gondozlak,
el ne hagyd udvaromat!
Még kacsingat a nyár
Utolsó sugara,
Még néhány fecske az égen
Kacéran mondja.
Búcsúzott a nyár,
felém száguldott az ősz,
búsult a madár.
Sűrű füst száll már az földeken,
végignézek a haldokló természeten.
Haldoklik, mégis őrzi a szépségét,
nem fogadja el mulandó életét.
Kristályfényű ragyogásban
pipacsszívű csókolással
nyár varázsol gyémántkéket,
bárányfelhőt, nagyon szépet.
A Nap melege, mely bennünket eláraszt,
A fénye, ami felénk árad.
Az égből jövő, vakító fényesség,
Ebből töltekezik az emberiség.