Versek a szépségről
Álmot hintett rám az éj,
s most karjaiban ringat,
lét-közelbe hozott szépség,
mint színezett álomillat,
rám terül végtelen leple,
a test most nyugalmat kér,
perceket órákká nyújtva
a lélek is pihenni tér...
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
Elillan a hajnali harmat,
égi áldásra szomjazik a föld,
a nap lassan delelőre ér.
Délibáb, vízió,
rekkenő melegben...
Ahogy álmos cirmos pödri bajszát, úgy simogatom a csöpp kis hátát,
Ahogy elterül mellettem az ágyon, magamhoz húzom, hogy meg ne fázzon...
Nemrég
Nem is olyan régen
Megfogott a gondolat
És volt még a fán pár szem
Barack
Várt reám
És én mint most egy kedves vendég
Beszédes...
A lét sövényén élni, akár
indaként kapaszkodó sarj,
vágyódva a magas felé,
hová nem ér el földi zaj,
belerögződve a jelennek
szűk határai közé zárva,
az idő selymet terít rá,
mint a libbenő lepke szárnya...
Gyula város szép kis város,
egyik utcája sem sáros.
Térkővel van mind kirakva,
élmény sétálgatni rajta.
Az én Anyám
a legszebb lélek volt
e világon,
sírja fölött
e nyári napon
holtjában is imádom.
Bíborszínű alkonyatban magam vagyok,
A nyár szíve dobban, még langy az idő,
Lassan megszűnik látni a hegytetőt,
Feltörnek bennem a fogyó álmok.
Ó, nézd, hogyan tündököl, ragyog a nap!
Két kézzel szórja ránk a sugarakat.
Ihletet adott az élet,
Hogy van miért élnem,
Hogy szép itt minden, vétek
A csodáktól félnem...
Fény és árnyék, rád találnék,
Tüzet járnék, vízre szállnék.
Hold ragyogna két szemedben,
Nappá válnék kék egeden.
Egy szép hét emlékére
Kis szelet a világból,
mi most körülölel,
messze korponai magasoktól,
Mecsek ölében bújok meg
Veled.
A jó finom melegbe nehéz fejem leteszem
Jó nálad érezve féltő kezed