Versek a szépségről
Rajta, tavasz!
Húzd a ravaszt!
Méhek raja...
Kész a rajtra.
Pihen a part, szendereg.
Tejében szálló ködnek
vendég, vonuló hangol,
és nem önfeledt gyerek.
Elpihent a forgalom,
csúsztatott kuplunggal
araszol csupán az éjszaka.
A sötétben kiültem a térre,
és hallgatom, ahogy
a napi zaj után
végre szóhoz jutnak a fák.
Csivitelésük hallatán belém költözött az élet,
ilyenkor örülök igazán annak, hogy még élek.
Túl az álmon tiszta fényed,
s tisztul e táj, ismerős a kép.
Távoli otthon, és érzed,
fájó emlék a múltnak egén.
Ami most van, nagyon nem jó!
Telet alig jellemez hó!
Sötét a táj, esős-fakó,
fagy is ritka...
Lehangoló!
Érdes kezemet kezedbe simítom,
gyengéden markomat összeszorítom.
Szememmel rád szegezem pillantásom,
tekinteted már az én örökkévalóságom.
Napkelte kávézáskor a fa alatt
Az első fények a hidegben
Hunyorgásával kel az ágyából,
és mássza a hegyeket.
Beadta a hideg szájába a fagyott almát hódolatból...
Részlet
Érzelmi értékeket hátrahagyva
Csak gyűjtöd a jobbnál jobb külsőleges értékeid,
Ám idővel ráeszmélsz...
Volt egy kicsit, hogy hó esett,
elfújta szél a felleget,
tócsát hagyott az út szélén,
tél tovalépett fák mentén.
Egyességben, egy egységben, el nem múló szeretetben,
és vallom, hogy bár nem kevés az év, lángra kap a parázs.
Roppan a tükre a jégnek,
játszanak élve a fények,
teste lecsordul a rétre,
elnehezedve a létre!
"A köd szitálva telepszik a tájra",
fehér leplet borítva kopasz fákra,
kik ágaikat az ég felé nyújtják,
míg az égi lámpásokat meggyújtják.