Versek a szépségről
hullanak a csillagok
szikra gyúl ott fenn
a csillagok kiégnek
Faluszélen, kint a gáton,
hol a végtelen is kezdet,
megállok a folyóparton,
szinte hallani
a csendet.
A mozdulatlan táj nyári napkorongja
valahol fényből s játékból összegyúrva
szívébe zárta gyíkok sercegő lábnyomát
s a merengő délibáb harangszavát.
Néha a szerelem
zátonyra fut,
tanácstalan bolyong,
fontolgatja a búcsút.
Szürkület csókja érinti szerpentin kövét,
megmutatva a nesztelen szendergés ölét.
Az ég felé nyújtózkodó fenyőfák léte,
elénk tárulkozó táj lenyűgöző képe.
Mint menyasszonyt a hófehér fátyol,
sokszor eltakar a lenge látszat,
aztán esküdni is lehet százat,
de a csalódás megtalál bárhol.
Úgy fogom a tollat, mint az
íjász fogja az íját,
a célt el is téveszthetem,
s követhetek el hibát.
Milyen a tenger, szerinted is gyönyörű, igaz?
Végeláthatatlan felszínén szikrákat bont a fény.
Sekély vizeiben számtalan színes csoda él.
És hogy mindent láss?...tán két élet is kevés.
De vajon mit rejthet a mély?
Tündérszárnyakon suhan a múló idő,
színes nyári mezők illata szédítő.
Egy kis tarka lepke száll a virágokra,
sóhajtva nézem víg táncát, ábrándozva.
Van benned valami megfoghatatlan vonzó.
Mélységed felszínedben kéklőn hullámzó.
Vágyom hozzád valami megmagyarázhatatlan módon!
Szívemben halkan dobban hozzád repülő, ölelő csókom.
Dupla szivárvány
Dupla szivárványt láttam,
nagy gyönyörrel csodáltam,
pompázott, különleges volt,
szívemben nyomot hagyott.
Emlékszem, a szerencse
utamba sodort egy nyáron,
az aktuális EFOTT találkozón.
Emlékszem, miként örültünk
ennek a megismételhetetlen
nyári ünnepnek...
Személyes
Olyan vagy,
mint lombját hullató faág,
egymáshoz verődve nagy
erővel sikolt bennem a vágy.