Versek a szépségről
Természet az én otthonom,
Ott érzem én jól magam,
Eggyé válok vele,
Ahányszor csak kimegyek.
Esőcseppek táncoltak zord ablakomon,
s mint gyermeki altató, nekem kopogtak.
Hópelyhek
Óriási pelyhek csak megleptek!
Táncolnak, peregnek, söprűnek,
lapátnak ők kedveskednek!
Itt a tél
Csípős szél fújdogál, hozza a tél illatát,
Ködös hajnal dereng, nem látni nap sugarát.
Erdőt, mezőt s rétet szürke lepel befedte,
Fák könnye hull, lombjukat a szél tönkretette.
Velem osztottad most a mosolyod,
de mondd, holnap majd kinek adod,
megpróbálom így emlékbe eltenni,
bánatos napokon olykor elővenni.
A négy évszak
Mint a lehulló levelek ősszel,
Ahogy a madarak szállnak el,
Költözködnek, nemsokára útjukra mennek.
Meghasad a föld, s a Menny látszik benne,
angyalok rebegnek hálaéneket,
szivárvány öleli a város horizontját,
eső táplálja a földi életet.
Te nagy falióra!
Nem derítesz kacagó mosolyra,
mikor korán ébresztesz.
A reggeli hóesés csendjét fel ne verd!
Puhán libben alá, ahogy kell,
és cseppje sem neszez.
Közöttünk megáll egy percre a zaj,
óvatosan lép felénk, s oly zavart,
látja rajtunk, hogy elvadít a harag,
nem menekülünk, várjuk halálát.
Már rég elmúlt éjfél, az angyal elkésett,
kapkodva lépkedett a frissen hullt hóban,
megállt az ablakom előtt, és benézett,
kényelmes hintaszékemben ringatóztam,
bámultam a tűzben születő meséket,
sorban villantak fel öreg kandallómban,
főnix táncolt bennük, felszállt és elégett,
s egy új mesében feléledt azon nyomban.
Szürke ég alatt feketén kavarog
Örvénylik a varjúsereg
Szétszéled tömörül zsivajog károg
Csattogó csőr és szárnyhegyek.
Hófedte, fehér csúcson
Fenyők állnak mozdulatlan,
Favágó dalol közel az úton,
Haldoklóm hamar hontalan.
Gyöngyhálót sző az indigó éj,
sötétbe borul a földkaréj,
álmosan pislog egy-egy csillag,
Hold fénye ég bársonyán villan.
Olvadó csendben
aludni tér a Nap,
csendes nyoszolyáján
új erőre kap.