Versek a szépségről
Lelkemen egy
gondolat-patak
átcsorog,
míg lábam
az utcán ácsorog.
Egy önzetlen ember!
Tőle oly sok jót kaptam.
Mily szerény, mily kevés,
Mit néki én adtam.
Épphogy mécsesláng-derengés az este,
a fények csupán álmos gyermekszemek,
ahogy közelebb oson az éjjel perce,
és a párák gyöngyparazsa feldereng.
"Liliomsikolyt, jaj, ki ölelne" -
Hópihe-nyakba szél, ha befújna?
Szederujjadra gyógyító csókot
párba` lehelnék. Ajkad remegne, s
gyöngyöt nevetve bújnál ölembe.
Az utcalámpák alatt bolyongva
Hallom, hogy süvít a szél.
Nincs már kinn senki sem,
Csupán lépteim hallom még,
Ropog a hó, s én elveszek gondolatban...
Végtelen ideje számol minden napot,
a december eltemet újból még egy évet.
Hófehér palástja befedi a zsivajt, de
megőrizni akar még egy csöppnyi égi kéket.
Villan az égbolt,
éjjeli légyott
csipkebokornál,
angyali fényfolt.
közel és távol
A távoli hegyek kékek,
festményen megörökítve
csábítón szépek.
Szirteken szökdelő kőszáli kecskék,
barlangban lakozó, brummogó
bocsokat dajkáló medvék.
Verset írni nem nagy dolog,
Mondta vala a régi én,
Megláttam őt, s megállt a toll,
Hol is kezdjem én?
Beszélget a Természet a nyárról,
a szerelemnek heves anyjáról.
Biológus üzen a lomboknak,
- örüljenek, mert életet kaptak!
Szentgyörgypuszta felől
nézek a Dunára,
Kisoroszit látom
ködben, félhomályban.
Elnézlek
állsz hófoltok fölött
hajadon csurog az égi kék
s ahogy a kövek lábadnál összesúgnak
rebbenve moccansz kicsit odébb
Érzed
nyugalmas roppant súly ölel
törékeny-tisztán lobbansz...
Mire várni?
Mindig csak a szépre, jóra.
Hallgatni a kedves szóra,
nézni hajnal hasadását,
esti csillagok hullását.
A két kötőtűt követő fonalak lassan összeértek,
És egymás öleléséből egy jól megfont összkép lett.
New York felhőkarcolóin
Ég még itt-ott néhány ablak.
S a barátságos lámpafények
Komoly hangulatot adnak.