Versek a szépségről
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Magos fák ölében kicsinyke tó,
mélyet elrejtő, a fentit kutató.
Tükre bontja a mesélő ablakot,
és tüstént küldi a sugallatot.
A természet illegeti magát,
kezd megújuló formát ölteni.
Avarszín jelmez nem nyerhet csatát.
A fákat új színbe öltözteti.
Tudja, sokszor volt, hogy féltem.
Vágyaim, álmaim eltöröttek,
Mint árboc a nyári szélben.
S lelkem suhant csupán
Szellemként a csendes éjben.
Fekete, akár az ében,
Fákon ül, vagy kéklő égben
Szárnyal ő a messzeségben,
Vidámság él a szívében,
Ha a tavasz beköszönt.
Virtuóz variációk Istenre és Emberre
Massanet: Meditáció
Valahol, mindentől távol
még végtelen csend volt.
Lent dúlt és harcolt,
pusztított a fémszerű lét,
ölt és ölelt az emberi lény.
Tavasztündér ma csókot ád nekem,
lágyan ölel a Szél, hű kedvesem.
Ahol járok, millió gólyahírtől
aranysárgán izzik az ösvény,
ez a reggel más, mint a többi,
erővel vonz; lágy, de mégis tömény.
Elrepült gyorsan a tavasz,
kibontja szárnyát a nyár,
mint könnyű kis madár,
mintha valahol messze...
Vörös rózsa, kis virágom,
Nagy fagyokban csak rád várok,
Tavaszi zöldben te kitűnsz,
Mint szénakazalból a tű.
Tengernyi gondolatomban
fickándozik írótollam,
teletölti éhes gyomrát,
és rímekkel oltja szomját.
Haikuban
Szépet álmodtam,
hajnal pírja ébresztett.
Hív a természet.
Izzó pipacsok skarlát-mezején
ujjaimat kulcsolom keresztbe,
menny-nyugalomban Isten tenyerén
aranyfénysugár csillan szemembe