Versek a szépségről
A Nap narancs-tűz lángja máglya,
Reszketve csorog a tetőn, fáznak az árnyak,
Elnyúló ágak tánccal fájnak a szélnek,
valcerálmok könnyű románcra vágynak.
Szellemfényben homálylik az aurád kékje.
Ezt festem fel holnap neked majd az égre.
Egy arc az égen
úgy úszik el,
hogy nem hagy nyomot,
és aztán eloszlik.
Tudhatnád
Ej, ha tudnád, hogy hiányzol,
Nem kérdeznéd, mire vágyom.
Nem látnál, csak behunyt szemeket,
Mely föléd hajol -
Koszorúba fonva Földet s hegyeket.
Csend.
Rezzen a levegő,
S csak a szél vágja el
A némaság halk zaját.
Szűz Mária könnye, átváltozott gyöngyök,
Fák hűs árnyékában felcsillanó fürtök,
Szépen csengő, fehér gyöngyszemek hangjai,
Gyöngyvirág kicsi, szűz-fehér harangjai...
Szeretnék mindig gyerek lenni,
csacsi szégyen nélkül körbeforogni,
májusi bazsarózsák aromás illata
ébressze fel varázslatomat újra.
A budapesti pocsolyákat
Novemberi
Esőcseppek ostromolják.
Tavasszal vissza-visszakandikál
a drágalátos nyitnikék.
Míg más madár, a galamb kapirgál,
ő csak nyitnikék, nyitnikék!
A legszebb zene: a madarak éneke,
vagy zsoltárokkal Isten dicsérete?
Netán a patak csobogása,
esetleg a harang zúgása?
Felhő fodrozódik az égen,
gomolyogva gördül szél szárnyán.
Eső áztatja, lassan éled
szomjazó, cserepes ajakán.
Albumba gyűjtök mindent, mi éltet.
Égen a kéket, felhő-fehéret,
napsugármasnis apró csodát,
feslő bimbó első illatsóhaját.
Ablakon osont be a reggel,
mint óvatos tolvaj,
apró, puha léptekkel,
nem is volt tán, csak egy sóhaj.
Lomhán hömpölyög a Bodrog mélyzöld vize,
de messziről nézve mintha csendben állna.
Méhekre vár partján nap sárga írisze,
langy szellő ölében ő is messze szállna.
Napnyugtától napkeltéig
Duzzog a felleg, könnye elapad,
mint ez a nap is, elmúlik, elhalad.
Most a kertre gondolok, és terád,
- már bimbóznak a babarózsák,
az éjben vértelen, hófehéren,
harmatban fürdenek a labdarózsák -
ebben a végtelen messzeségben
szívem dobogja a holnapot...