Versek a szépségről
Képzelet játszik velem...
Sétálni veled,
Kéz a kézben, csak lazán.
Felettünk kék ég!
búcsútábor
Salgóbánya tetején
áll a Salgó vára,
Boszorkánykő pereméről
nézünk le a tájra.
Térdet hajtok árnyékod előtt is,
s tétova életem sorsodba rejtem.
Agyonhasznált emlékekre zárom
pilláim, s lábaid elé ejtem
az én magányos, száműzött szívem.
Egy madár ébresztett, alig pirkadt még,
sötét volt, de trillázott önfeledten.
Ahogy hallgattam, csöppet sem bántam én,
hogy eztán nem jött álom sem szememre.
Ártatlanul váratlan,
különös ismerkedés.
Hozzámért, tapogatott
egy kíváncsi érintés.
Végtelen abrosz az égbolt,
morzsák rajta a csillagok,
ropogós kifli a vén hold,
ínycsiklandók az illatok...
Halk dobpergés,
távolból vitorlázó dallam,
hangjegyek bárkáiból
magasba lobbanó
képzelet-kották
metamorfózisa,
sokasodó hangszerek
erősödő hangja...
Lágy, vízzel kevert
Hajnalon egy csipetnyi
Kéket kevert a havon,
Összemosta rózsaszín
Korállal, felolvasztva...
Sok színes sziromlány
táncol a parkúton,
Feléjük nyújtózom,
megfognám, nem tudom.
Zord, hideg tél uralkodott azon a napon.
Jégszirmú ágak díszelegtek az ablakon.
Advent hetére készülődtek az emberek.
Hómarkú tobozzal játszottak a gyerekek.
Nyári napfény, pitypang száll,
A kertben egy kisleány,
Habos-babos ruhácska,
Kis kezében pitypangszár.
Kinn szikrázó, havas a táj. Tél van már.
Nyugovóra tért a természet, alszanak a fák.
Éhes madárkák tolonganak az etető alatt,
Fáradt testem a meleg szobában maradt.
Elröpül, mint vasmadár, kő -
Kövön marad? Szerintem nem.
Ki itthon marad székely honomban:
- Már hogyne hatvankodjon völgyzsebben
Ezüstköd sző fátylat a zöld lombú fákra,
harmatgyöngyeit szórja növényvilágra,
halványuló fénnyel ballag el a vén hold,
csendfürtökön a nap álmosan pislákol.