Versek a szépségről
Pereg az idő,
a szürke hétköznapok,
s tán nem veszed észre
mindazt, mit a sors adott:
a tengernyi csodát,
mi léted szövi át,
s a millió varázslatot,
mi megadatott...
Kinn az utcán áll egy lámpa.
Fénye pislog, mintha látna.
Nézi az utat, a házakat.
Csak az idő vasfoga rágja.
Akinek egyszer kulcsot ad a pillanat
anélkül, hogy valaki mondaná: - Kérek!
Akinek a nap vége mindig visszaad,
annak hazatalál lelkében az ének.
Győzzél vagy veszíts
Nevetni és boldog lenni, ezt mondta nekem valaki,
Hogy nehéz a múltra visszaemlékezni.
Megfogta valaki a kezem, s madártollat nyomott a markomba,
S abban a percben megnyugvást éreztem a szívemben.
Még zöld a leveled, árnyas gesztenye,
Hűs alattad a kora-őszi nyár,
"Indián nyár", zsong a dal fülembe...
Szép virágok, feleljetek: vajon hazavár
még anyám, simogatna ölelő keze?
Rózsaszínt festett reggel a felkelő Nap,
majd hasadt e műve számtalan darabra.
Anyali szeretet
Minden reggel egy álmot eltemet
Angyalok gyöngye...
Virágról virágra repkedtem eddig,
És megtudtam, melyik a legszebbik.
Nem a rózsa, sőt nem is a tulipán,
Egy csilingelve szirmot bontó hóvirág.
Természet
Istenem,
mily szép a reggel,
ősz van,
s én csodálom,
ahogy egy-egy levél
még
felsír az ágon,
aztán, mint első bálos...
Egy kis gesztenye leesett a fáról,
ragyogó barna színű, fehér szemmel.
Kislány teszi kosarába örömmel -
szed még egy-két szemet hozzá az ágról.
Hervad a virág,
Őszbe fordul a világ.
Hullanak a levelek,
Már nem beszélnek,
Nem susognak,
Dermedtekké váltak.
A kávéillatba veszett beszéddarabkáknak
már figyelmünkből nem jutott.
Pygmalion és Galateia
Szunnyad a test, de a lélek álmodik éppen.
Fest. Kaleidoszkópján át milyen neki művészi kép?
Pazar, örvénylő szelet beillesztve többféleképpen.
Olvasd hát, ecset merülve szivárványba lép...
Türkiz ruhájában tetszeleg az égbolt.
Templomok tornyain megcsillan a bádog.
Egy nénike szerint régen minden más volt.
Mégis elégedett, nem varjúként károg.