Versek a szépségről
szunnyadó utca égő lámpa
elbújt a hold nem jár
felhőformában megrajzolja
halánték dudorát
feküdtem betonon
fekete zúzmarán...
Szerencsés János (Szerencses71)
Te vagy nekem a boldogság, a végzet,
Még élek - veled csak jót remélek,
Együtt minden sikerül, mert szeretlek,
Téged soha, de soha nem feledlek.
Alkony-ég a fák ruhája,
(Az) ősznek ebben nincsen párja...
Vére! Látod? Mennyi bája!?
Olyan ez, mint égő fáklya.
Egy kis husi, egy kis báj,
rám rakódott, nem nagy kár.
Tornácomon üldögélve
simogat a langyos csönd,
csodálom az ősz színeit,
mintha csak bohócruhát
öltött volna magára a föld.
Csak egy apró mozdulat
Csak egy apró mozdulat.
S benne nincs sok gondolat.
De ekkor elfelejted gondodat,
Hogy elkergesd az árnyakat.
Gőzölgő kávé,
szép napsütés:
Az ember ráér...
Zsong a darázs
s egy ölelés.
Mi kéne más,
ez sem kevés...
Létezett valaki, álmodni mert nagyon,
Nem kicsit, hanem nagyot,
Történelem ismétli magát,
Eljött újra, éljek, mint régen.
Ivana megjött
Milyen íze lehet?
biztos csak mint a többi lánynak
lány ő is, lány, Ivana
Emlékszem, mikor ott álltunk egymással szemben,
A holdfény ragyogta tó tükrében csendben.
A lakás szükséglet, az otthonnak ennél sokkal nagyobb a szerepe.
Lakáshoz nem fűződik érzelem, az otthon emlékekkel van tele.
Vannak részei a Földnek, ahol örökké nyár van,
pálmafa nő a vízparton, virág a nők hajában.
Más az élet, más a ritmus, más zenére táncolnak,
de a telihold fényében ők is biztos álmodnak.
Az arcodat nézem. A képét, csalfa mását.
A pillanat, mely adja az idő múlását.
Színek imitálnak anyagot s fényeket.
S nem adják vissza a valót, a lényeget.
Őszi légben őszi ének,
Énekelnek ősz szirének,
Hangjuk tiszta, messze szárnyal,
Benne mélység, bánat árnyal...
Színekben pompázik az ősz.
A nyár még kicsit elidőz,
De ősz uralja a teret,
Nyár búcsúcsókot ereget.