Versek a szépségről
Sajnos, megint téma a háj.
Nem kívánt részecskék
tapadtak rám a télen.
Nem mondom, egyes vén kecskék
még talán szívesen megnyalnák a (hát)sóm,
de a trenden-kívüliség fáj.
Tarka szürkébe öltözött este,
Hágott a narancségbolt helyébe,
S ködpamacsnak nedűs, édes teste
Libbent lent alvó fáknak elébe.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.
Ifjak voltunk, erősek, szépek,
esküdtünk mi örök hűséget,
az idő elszállt fejünk felett...
Égboltot
átszelő,
színesen
ívelő,
bűvölő
tünemény,
napsugár-
szövevény.
Színes szirmok szenderegnek,
Álmodni nem akarnak,
A szememre álmot szórnak,
De ők el nem alusznak.
Valahányszor rágondolok, megszorít a félelem,
Hogy nélküle kell leélnem majd az egész életem,
Csak az, aki szívembe lát, Isten tudja igazán,
Hogy mennyire fontos nekem az a barna hajú lány...
Szívemnek gyönyörű tája,
Vissza fogok járni. Bája
Szépségednek olyan idillt,
Melegséget áraszt, mely kitilt
Minden negatívat, mi valaha létezett.
Vésőt veszek,
szobrász leszek,
a kezeim
ügyes kezek.
Nem kérek én soha egyebet,
Csak az asztalra mindig kenyeret.
Nem kérek én se vagyont, se házat,
De még arany palotát se kárnak.
Lehajtotta fejét a hajnal,
Átölelte, szőtte arannyal
A napot.
Amikor a virágokról beszélnek,
azt érzem, nekem a szépről regélnek.
A virágoknak még a neve is szép -
szépek a rózsák, ibolyák, őszikék.
Szép vagy, kedvesem, nagyon!
A világon nyolcadik csodaként!
A mindenség értelmét a tökéletesre
Messze kimeríted,
És nem beszéltem még lelkedről!