Versek a szépségről
Csendesen csobogó a Balaton hulláma,
Partot pásztázza egy fehér vitorla,
Szíve hölgyét keresi talán,
Kivel ringatózna vízfelszín lágy fodrán
Fölöttem, mi végtelen!
Ki rágondol, az védtelen!
Nincs is benne értelem,
Önt elképzelni képtelen!
Felhők mögött a
Napfény, remény isteni,
fénylő szikrája.
Már fordítottak a nappalok,
az óra semmit mutat,
mióta elmentél, csak pakolok
s kémlelem a végső utat.
Súlyotok alatt görnyedek,
s képzelek pontokból képeket.
Ujjamat mozgatva köztetek
rajzolok fényekből lényeket.
Már fordítottak a nappalok,
az óra semmit mutat,
mióta elmentél, csak pakolok
s kémlelem a végső utat.
A parton álltam fehér ruhámban,
A nap lemenni készült épp,
Ezer színre festette a vizet,
Volt benne sárga, piros és kék.
Széllel szálló szellem.
Mocskos macskakő.
Egy alkonypók a fák közt
Hosszú éjszakát sző.
A reggel még nyalábnyi fény,
de a függönyön áthatol.
Szememben pillog kis remény,
már ölelném is át vakon.
szeplős égről kortyol mézédest az est,
mint katonák, sorakoznak a felhők,
a Hold mázban úszik, két kezével fest,
s az ég arcáról eltűnnek a szeplők.
A Hold bágyadt fénye elterül az égen,
Csillagok ballagnak komótosan, szépen,
Orgonaillat száll, szerelmek gyulladnak,
Érettségi után ifjoncok mulatnak.
Harmatcsepp vár hajnalban,
arany fény az ablakban,
madaraknak éneke,
élettel nő kék ege,
virág kelyhét merengőn,
fodrozhatja a szellő,
s bodza tányér kristályon,
ringatózik az álom!
kissé találó a közszolgálat részesedésében
Hogyha versem lenne vidám,
Igazad is volna, Icám.