Versek a szenvedésől
Késői és talán hiábavaló szavak - a középkor "boszorkányaiért"
Nővéremnek, Helenának,
Egy bűne volt: az, hogy szép,
Akármerre akadt dolga,
Követte a férfinép...
Háttal az ülésnek
támaszkodva állok.
Emléked sírhantján,
mikor alant szállok.
Fájdalom sikolt némán lelkedből,
az idő fénytelenül csörgedez...
Kapkodva kortyolsz a lélegzetből:
belső démonod az, mi mételyez.
Mondd, ember! Hányszor lehet téged
még megváltani!?
Kereszten hány messiásnak kell
még hitet vallani
érted, ki nem becsülsz a jusson
kívül szinte semmit!?
Fellegekben járó lelkem, mondd!
Hányszor hullt arcom verítéke megalázva
Vergődéseim füstködébe!
Európa földjein és a világ tájain
Népem rozsdás bilincsbe vert lélekkel él,
Megalázva földi rabság részéül.
Szívem szólít!
Mit reméljek?
Kínjaim gyenge vigaszod végtelen tengerében,
Elégek Isten forró szeretetében.
Bús sorsom szélnek eresztem a nyári hajnalokban.
Tigrisszemű, fényes hajnalokon
Bíbormezőkön sodródva
Hajszoltak ide az égbenyúló vágyaim.
Nem írok a panaszfalra,
Nem érdekelsz már.
Ami fájt, az ma már sárgult levél,
Ősz lombhullatás.
Anyám édes álmot kívánt. - Nem ígért!
S édeset nem hoztak ostoba éjek,
Magamba gyűrtem, ó mennyire félek,
Megváltást ért a korai ébredés.
Mit vártok el tőlem, Patkányok?
Hirdessem nektek, hogy jóllaktam,
miközben gyomrom korog?
Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.
A visszatérő rémálom
Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.
A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.
Valaha, réges-régen egy rossz hírű kocsmában
Szép, nagydarab férfi búsong csalóka homályban.
Sokat látott szemei csak a földet bámulják,
Ezen a helyen a vigaszt kupában árulják.