Versek a szenvedésől
Késői és talán hiábavaló szavak - a középkor "boszorkányaiért"
Nővéremnek, Helenának,
Egy bűne volt: az, hogy szép,
Akármerre akadt dolga,
Követte a férfinép...
Elásom a bánatomat,
Minden kínom és bajomat.
A holdsugár forrásvizén
Öleltelek téged a mi szerelmünk oltáránál.
Mondd, ember! Hányszor lehet téged
még megváltani!?
Kereszten hány messiásnak kell
még hitet vallani
érted, ki nem becsülsz a jusson
kívül szinte semmit!?
Fájdalom sikolt némán lelkedből,
az idő fénytelenül csörgedez...
Kapkodva kortyolsz a lélegzetből:
belső démonod az, mi mételyez.
Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.
Szívem szólít!
Mit reméljek?
Kínjaim gyenge vigaszod végtelen tengerében,
Elégek Isten forró szeretetében.
Bús sorsom szélnek eresztem a nyári hajnalokban.
Keresem a múltunkban
Szörnyű szelek sivítása,
Vad viharok pusztítása.
Istenem, hazánk merre van, hol van?
Hol a hazám? E bánat éget!
Fellegekben járó lelkem, mondd!
Hányszor hullt arcom verítéke megalázva
Vergődéseim füstködébe!
Európa földjein és a világ tájain
Népem rozsdás bilincsbe vert lélekkel él,
Megalázva földi rabság részéül.
Bíbortűzként lobogott a szívem,
Foglyod lettem, szép, barna leányka.
Az aranyló Nap csillogásán
Kereslek, vadvirágos rétek szirmain.
Black Lives Matter mozgalom
Eljött az idő, már bort kell beszélni
még annak is, aki csak vizet iszik -
a lepel lehullott, tereferélni
kevés! Lisztünkben, lásd, hemzseg a zsizsik.
Nem írok a panaszfalra,
Nem érdekelsz már.
Ami fájt, az ma már sárgult levél,
Ősz lombhullatás.
Tigrisszemű, fényes hajnalokon
Bíbormezőkön sodródva
Hajszoltak ide az égbenyúló vágyaim.
Anyám édes álmot kívánt. - Nem ígért!
S édeset nem hoztak ostoba éjek,
Magamba gyűrtem, ó mennyire félek,
Megváltást ért a korai ébredés.
Egyedül bolyongtam, aludt a város,
bennem dúltak sötét viharok,
guruló cseppek állták el utamat,
úgy éreztem, mindjárt meghalok,
de nem engedtek el a tegnapok.