Versek a szenvedésől
Csendbe hal a zaj
A kottáról elvész a hang
Elfogynak a könyv lapjai
És eltemetnek az élet bajai
Kéz a kézben...
Mikor reggel épp feléledsz,
Keserédes ízre ébredsz,
Számodra nincs fontosabb,
Csak beletalálj pontosan.
Üresnek hitt, sánta évek után
Futva, loholva üldözi nagy mélán.
Szerelmet sóvárgó, kietlen vidék lelke birodalma,
Járatlan útra tévedt, de még nem tudja.
...a tésztája könnyű lenne, de átitatott.
Minden egyes perc egy késszúrás,
cukros, konyakos lébe áztatott.
Mikor meghaltál körülöttem,
Megszülettél bennem,
Kín üvöltött örömömben:
Veled kell magam lennem.
Viharfelhők, mik körülöttem,
Ily setét korban körülöttem,
Távozzatok messze tőlem!
Vesszetek el! - sírok dühömben.
Hiányod világot pusztító,
Kedvemet leromboló.
Hirtelen távozásod oka
Szívem földbe tiporja.
Sokszor megtörténik ez velem,
Fájó s rossz érzés nekem.
Nem tudom, mit tegyek ellene,
Csak nagyobb harcot keltene.
Léda elképzelt válasza az "Elbocsátó szép üzenet"-re
Ne nevezz némbernek,
és ne plakátolj ki
az utcán!
Nem szolgáltam rá,
hogy versben ostorozzál.
Ádáz harcunk
Kis városunk, mit oly régóta ápolgatunk,
Ám ismeretlen vihar közeleg hozzájuk.
Mit sem sejtve tántorgunk.
Hová lett minden, amit akkor abban a szobában elgondoltunk?
Miért engedtem én, hogy elfordulj s elmúljunk?
Perzsel a homok,
Az út mentén a romok,
Feltűnnek a régi korok,
S dűnék tetején az ormok.
Hogy szíved nem értem dobog,
Szerelmem számodra nem rokon,
Vagy csak bátorságod hiányos,
Nem igazán számít mármost.