Versek a szenvedésől
Engedjétek szabadon
A ketrecbe zárt madarat
Ne bántsatok...
A halál torkában sétálni láttak egy lányt,
Ki az AIDS-el már régóta hadban állt,
De a haldoklóból, mégis Halhatatlan lett,
Sátán a lelkéért cserébe gyógyította meg.
Feledj, és csöndesen lépj tovább
Mi az oka annak, ha fájdalmat okozol nekem?
Nem volt elég még?
Hisz már így is eléggé kisírtam a szemem...
Mondd, miért töröd még apró darabkákra a szívem?
Áruld el kérlek, ha rosszat tettem neked!
Elmentem... egyedül hagytalak...
Mindig szeretni foglak... mindig...
Várom a percet, mely sosem jön el,
a pillanatot, mi sosem érhet el.
Várom, hogy egyszer velem legyen
s éltető fényt hozzon nekem.
Néha a szívemet
ezer szilánkban látom,
régen összetörték...
*
Bűnömet megvallom,
Mert vétkeztem:
Hazudtam neked -
Hatalmas hiba volt.
Fájdalmas kiáltás a messzeségbe...mindenkinek...
Elveszett a Párom!!!
Segítsetek megtalálni, Ti kicsi madarak!
Ti pillangók, kik repdestek árnyas fák alatt...
Keressétek, kutassátok Őt,
mert elvesztettem, s nem találom...
...se égen ...se öreg rögök között...
Csendes, bús, hűvös éjszakákon
Üres, szürke, hideg esteken
Elhittem, hogy a "jégbevert" valóságon
Már nem segíthet puszta életem.
Önmarcangolásba folyt bánat.
Elhalt gondolat tisztulásába csobban.
Örömteli pillanatát fullasztja.
Vonásai mélyre hatolnak...
Elengedtem,
mégis követ
álmaimon át,
mit akarsz még tőlem,
árt, ha viszontlátsz.
Miért is kell veszekedni?
Miért is kell csatározni?
Miért pont szeretteinkkel?
Miért nekünk embereknek?