Versek a szenvedésől
Egy utolsó szó, utolsó rím,
Ez mind mi megmaradt egy ember lelkéből.
A zene elhal, a csend mindent beborít,
És csak egy halk gyereksírás ad muzsikát.
Mondd, élet ez?
Szeretnék olyan lenni mint rég,
S arcomon tündökölne a holdfény.
Szeretném legyőzni én azt a keserűséget,
Ami egész szívemben, s lényemben él.
Jobb lesz ez így, hogy ő már a tied,
az angyalom kaptad most meg.
Sokasodó fájdalmaim,
Szívem lelkem szenvednek,
Gyötrő, reszkető kínjaim
Nem akarom, de feltörnek.
Könnyes szemmel merengek
S közbe messzeségbe révedek...
Önmagamat sehol se lelem
Elvesztettem a lelkem...
Kopogás nélkül ajtókat kinyitott,
Ablakon betódult, s mit ott talált elsodort.
Először csak csordogált titkos rejtekén,
a gát oldalának eldugott szegletén.
Volt, aki látta és szavát eresztette,
de felül leintették és ez lett a veszte
mindenkinek.
Az éjjel fojtó sötétjében meg-meg villan,
A tompán táncoló mélabús holdsugár,
Rohanó Dunának csipkézett habjain,
Amott egy öreg farönköt sodor az ár.
Kócol a szél,
az erdő zilált.
A felszippantott mocsarakból,
csak lapos békadög fekszik
egy holt pocsolyában.
Csak állva és nézve, várva a végre,
Mely idővel rám talál, de úgy érzem késve.
Szememben már gyöngyként születik,
Pár könnycsepp s egymást követik.
Kisgyerek... az vagyok neked bevallom
Zuhanó repüléssel a pokolba lábnyomom otthagyom
És pisztollyal mentem szeretteim, este álmodom
Kisgyerek... az vagyok neked bevallom
Figyelted-e a híradást
a vörösen úszó árról?
Láttad-e a pusztításokat,
és tudsz-e az ott maradt vörös sárról?
Hányszor akartam mondani neked?
Hisz emlékszel, azt az időt nem feleded.
Nem kértem semmit, csak némi szeretetet,
de megtagadtál tőlem az életben mindent.
Ott jártam és láttam, mit tett ez az álnok,
Amerre járt, széttörtek az álmok...
Eltemettem a vígságot régen
Hantjában pihen mélyen
Reszkető kezem húzta a földet
Mindig egyre-egyre többet.
A sorsnak fintora.