Versek a szenvedésől
Mind álom,
talán mind csak káprázat
az érzés, mit belém oltottál
csak képzelet lenne,
valami hihetetlen varázslat,
mivel így megbabonáztál?
Szenvedés Istene, válaszolj nekem!
Miért kínzod azokat, akiket a legjobban szeretek?
Helybélit és távolit,
Annyira fáj nekik,
A szívem szorítja magához őket,
Sajgó mellkassal őrizve tőled.
Elmegyek ahogy véget ér a nyár,
csak egy levelet hagyok terád,
amit az se biztos, hogy megtalálsz,
de ha meg is találod, akkor is késő lesz már.
Nem tudom meddig kínoz ez az érzés,
Ez a frusztráló, megőrjítő csend.
És cikázik fejemben annyi kérdés.
Lassan a kín padlóra kent.
Most nehezen jut levegőhöz lelkem.
Minden egyes sóhajom nem messzebb,
közelebb űz hozzám,
pedig felejteni AKAROK!
Nem tudok csendben bólogatni tovább,
hallgatni minden ember gondját-baját.
apró mozdulat
omló rezdület
sikolt lélekben
izzó indulat
kínzó feszület
marja életbe
teste fekélyes
léte sekélyes...
Elvettek tőlem mindent, ami szép,
rútul kifosztották létem...!
Sírásom felveri az éj csendjét...
lelkem rideg, mint a dér...!
Menekülnék el innen messze,
Bárhova máshova.
Lennék inkább macska, egerésző,
Sirály a kék tenger felett.
Élnék gondtalan.
Vörösre gyúlt az ég legalja.
Egyedül vagyok,
s kiáltásom senki sem hallja.
Bíborba pompázik egy kis felhő
de szívemben a fájdalom egyre növő.
Remegő kézzel karod után nyúlva,
Érted kiállt arcomon csillanó könny:
Vakító reményből sötétbe hullva
Tör rám, vadul ostromol rideg közöny.