Versek a szenvedésől
Megjött a levél,
itt a szörnyű hír
eljött, s most arcomra
sűrű ráncot ír.
Éberen ébredek, nem aludtam cseppet sem,
Hetek óta perc hunyásnyit se, tudván nem jó ez.
Kínba veszve létezem,
depressziós létem.
Kínoz a vágy s
újra ezt érzem.
Kínoztad,
aláztad,
kitépted
vasmarokkal
szívemből magad!
"Hiába akarod, hogy veled legyek,
Hiába kéred, hogy más legyek,
Hiába élsz egy csalfa életet,
Nem tudsz megszelídíteni!
Ó tárgyak
ti folyton nyugodt, kedves tárgyak...
Az óra nem ketyeg már tovább,
Megállt az idő szívemben,
Távolról legyint a boldogság,
S belekacag az éterbe.
Ócska életem megmaradt,
fehér lett minden köröttem.
Legbelül valami nyugtat,
mégis mélyből kiállt lelkem.
Ijesztő gondolat szorít,
Lelkemben egyre ordít.
Nem akarom hallani!
Nem akarok maradni!
Szívemben még mindig élnek az emlékek,
Hisz elfeledni soha nem tudom őket.
...Álmaim vizein siklik a gondolám
Kérdezem én milyen világ ez
Hol az ember mindig csak kérdez
Válaszok rejtőzködnek mindenhol
Sajna ezek nem kaphatók bármikor
Vannak akik kapnak belőle egyet
És életük ezzel tovább megyeget...
Egy aprócska történet ez,
Ami csak bonyolítja kicsinyke életem.
Semmi más, csak egy aprócska mosoly,
És a szívemből máris kiszakít egy darabot.
A földön térdelsz, csúszol a mocsokban...
Utálom, hogy mindig én vagyok a hibás.
Pedig sokszor semmit nem teszek ezért.
Miért állít az élet elém ennyi kihívást?
Miért van ennyi ember a Földön, aki nem ért?