Versek a szenvedésől
Elveszetten megtalált, tudatos álmodás,
Pimaszul illendő, tudományos varázs;
Kétséget teremtő, ősi kabbala,
Profán papok sosem szavalt dala.
Sűrű a köd most körülöttem,
az élet lett, mit meggyűlöltem.
Kézen fogott nemrég a halál,
már soha senki meg nem talál.
Mindent elszív, teljes űrt hagy,
Mint a hatalmas alföldi éjszaka.
Emberi báb táncol fagyos északra,
Teljes a hóvihar és fagy.
Felépítem szívem határait
S míg lefektetem szabályait
Visszaemlékszem a rosszra
Magamnak vagyok foglya...
Olyan, mintha valaki lelocsolt volna
egy jó adag benzinnel, és a bőröm
égési sérülések omlasztanák.
Képezz gátat elméd elé, ahogy sokan,
és akkor nem hallod ordításomat.
Harag és bánat elborít teljesen,
és nagyon fáj.
...Nem, te csak egy báb vagy.
Érzed levegővételed?
Nem, te csak madzagon rángatott vagy.
Őrlődöm valahol igazságnak s hazugságnak mélyén.
Milyen, ha csak kihasználnak? Mintha belül égnék.
Tudod, mindig hagyom magam. Magamat, kit bántok.
A gödörből már úgy kimásznék, mégis nagyot rántok...
Univerzummal szemben állok,
Ürességtől konganak a vágányok.
Csak egy hajnali álom volt csupán,
Hogy megismerhettelek novemberem tavaszán.
Napok óta a vízfelszínt kaparom,
Mert bántasz, világ.
Már lassan zsibbad a karom,
Ahogy fújtatok rád.
Ma valaki megkérdezte
Ma valaki megkérdezte, hogy érzek.
Nem engedtem, hogy lássa, vérzek.
Mosolyogtam, eltakartam sebeim,
Könnyebb, mint kimondani terheim.
Keresed magad, a kérdés ismét ott van
gondolataidban, fájó csontjaidban,
lelked mélyének rejtőző sarkaiban,
s falakon leomló sötét árnyékokban.
Érzéketlen világban s nem másban élek,
Az emberekből rég eltűnt a lélek.
Megismerni másokat már félek,
Mert a szerelem is hazugsággá érett.
Rohanás van... majd holnapok.
A gyerek szótlan, mosolyog.
Nincs gond, úgy látni, jól van.
Naplóban csakis jó jegyek,
akar és tud, láthatóan.
Mint ahogyan Krisztus szenvedett
Rég kezdődött már
A szomorú életem,
De miért is születtem
E fájdalmas világra?