Versek a szenvedésől
Szeptember mély éjjelén
Sötét utcán járok én,
Égre vetem tekintetem:
Hold lágy fénye fogad engem.
Szárnyaszegett sas néz fél az égre,
Visszavágyik évek óta a régi kékre,
De lánc köti, húzza, tartja lent,
Most rab, de király volt odafenn.
ölemben melegség
betakar a szoknyád
embertelen messze
elmém szökik hozzád
Fájó szívvel mosolyogni
Sosem könnyű dolog,
Könnyes szemmel derűt látni,
Mikor a világ ellened forog.
Beteggé vált ez a világ, ahol
testvér testvére testébe rúg, tipor,
s mint a holló, vájja ki a szemét:
- A szemét! Elveszi a szeretőjét!
Hisz kárhoznak és átkoznak az ártatlanok.
Rossz fogak a számban. Rég
Romlásnak indulva törtetnek...
Vajon mikor szedtem össze béklyóim?
Nem emlékszem, tudatos volt?
Vagy tán más akasztotta rám? Nézd, kezim
Húzza le a saját mivolt.
Avagy a családom "ellenségének"
Mit gondoljak én
és mit mondjak én
és mit mondjak én,
hogy gondoljak én?
Egyedül bolyongtam, aludt a város,
bennem dúltak sötét viharok,
guruló cseppek állták el utamat,
úgy éreztem, mindjárt meghalok,
de nem engedtek el a tegnapok.
Érzéstelenítőt kaptam,
De most nem az ínyembe;
Valaki egy nagy adagot
Fecskendezett szívembe.
Kínoz a fájdalom s belülről éget,
Sötét vesz körül, miként veled élek.
Fogom a kezed, de már hideg az ágy,
Nem lesz otthon, ki hazavár.
Egy elidegenült civilizáció örökös rabjaként
ülök az enyészet szélén némán merengve,
elgondolkozván, hogy jutottam ide,
körülöttem visítozó őrültek az emberek...
Mintha elveszne az ihlet,
Kreativitásom pilled,
Tán lángol saját tüzében...
Többé már nem
Tintát még könny-eső mossa,
S már új kort nyitja két kezed.
Fagyott égben forma robban,
Lélekszövetet tépte kék szemed.
Sötét selyemként simogat
Az éjszaka ezernyi árnya.
Hallom, hogyan hívogat,
Nevemen szólít rút szája.