Versek a szenvedésől
Az éjjel szele
sok dühvel tele,
még ráfújt egyet
az ég szélének
vörösen izzó,
hűlt parazsára.
Annyi mindent megéltem már,
sok szépet, sok-sok csodát,
mégsem élvezhettem igazán
az élet napos oldalát,
árnyék vetült utamra,
léptem bármerre járt,
rosszkor születtem
egy szomorú éjszakán...
Fáradt a szívem, lelkem testemben nyugalmat nem lel.
Ember vagyok, ki érez, gondol, cselekszik,
agyam sejtjei közt a híd ingerületet továbbít.
Kövek mögé zárva ülsz szíved magas tornyában,
senki nem ér közel hozzád, ki beléd taposna.
Faladon át nem jutottam, megkerülni csak próbáltam,
a harapós-kis érzelem postás volt az egyetlen csatorna.
Bognár apád ácsolta szabta bordád.
Melled vasból öntötte céh-remekké.
Szikrázó üllőn szikrának születtél.
Vézna fiadnak műremek te voltál.
Gyűlölet,
Egy szó, mely többet jelent,
Egy szó, mi másokat megvet,
Mely térdre kényszerít embereket!
Tengernek illatát magamba szívom,
fájó bánatomat feledni akarom.
Lelkem viharában rólad álmodozom,
megtört a szívem, űzött gondolatom.
Mikor reggel épp feléledsz,
Keserédes ízre ébredsz,
Számodra nincs fontosabb,
Csak beletalálj pontosan.
Egyetlen egy Szél jött aznap,
Elfújta hajam, s megéreztem
Valamit, amire szavak sem voltak.
Közeledett felém a Szél.
Léket üt hitt szó a hányódó "moston",
agyamba férkőzik, mondván: itt vagyok,
s mint bivalycsorda, rettegéstől vakon
dübörög tépett résén, hogy kifosszon.
Szomorú a Napnak letört, szép sugara,
Könnyes szemmel nézve le, ide a világra.
Siratja sugarával fölnevelt növényét,
Meglátja gyarlóságban hemzsegő emberét.
Méregszínű ősz, bús hajnali táj,
Monoton emberek várnak a vasútnál.
Ne! Kérlek, ne üldözzetek!
Felfaltok, mint farkas az áldozatát,
Védtelen kis bárányt, ki csak az élni akarást választaná.
Ne! Kérlek, ne kergessetek!
Sétálok az úton,
S egy padhoz érek. A padon ül
valami Lény, melyet
Nem értek. Meglát s elfehérül.
Már rég volt, hogy találkoztunk,
Még ember voltam javában,
Azóta, mintha megváltoztam volna
A gondolatok bosszantó zajában.