Versek a szenvedésől
Hiszen hazug ez a kétszínű világ.
Álnok és egyszerűen undorító.
Megnémult ajkak rebegnek száz imát,
Míg sötét magányban dühtől ordító
Árnyak súgják fülembe: Nagyon is fáj!
Ködös őszi éjeken járok,
köröttem fényárban rohadnak a fák,
mint kopasz koporsóanyagok:
hívón intenek közel s tovább,
hogy száraz, mészáros ágaikat
szívembe gyökértől mártva
keserv ítélethozóként
küldjenek át a másvilágra.
Csapzott hajam, mint keserű tiara,
szúrón tarkómra tapad.
Csak abban reménykedem,
mindannyian meg tudtok
majd bocsátani nekem.
Bűneimet leverte a sors rajtam,
ahogy ti is, ti kegyetlenek.
Amikor későn lesz felismert, hogy
önmaga által lett megtévesztett az ember,
akkor hullanak szívre könnycseppek,
vaksága miatt még önmagát okolja.
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.
Sötét éjszaka borult a világra,
Egyedül kóborolt az élet diákja.
Mered a távolba üresen, mélán...
Jó lenne itt hagyni mindent,
Nem tudok elszabadulni innen.
Azt hiszik, semmi bajom,
Mert soha nem hangoztatom.
Mint az éjszaka lelkem oly sötét
Emészti a bánat mint sebzett vadat a sörét
Fekszem az ágyamban átgondolom életem
Bánat nélkül élni csupán csak félelem
Bánatos a szívem gondokkal teli
Mindenki a lényem egyre csak ellöki
Magányosan küzdök éltem sok gondjával
Nincsen ki segítsen lenyújtott karjával...
Ej! Mit is beszélek...!
...irgalomért kiáltok!
Hisz te nem, nem érzed,
tüzes gyönyörért sikoltok!
Hajnal, csend, üres a világ,
Csak egyvalami nem hagy nyugodni,
Te, barátom, te szörnyű, te galád...
Rémkép, mi éjjelente nem hagy aludni,
S úgy érzem, holtomig kísérsz,
Míg lámpám izzó fénye, az ész
Magába fordul, s inkább kioltja önmagát,
Minthogy veled éljen tovább.
Tekintete vad és eszelős volt.
Sziklafalról zúduló kődarab.
Süvítő szél fagyos télben
elsöpörte az időt, s utána
sűrű füst, hamu és kosz maradt.
Hazaértem összetörve,
Szívem-lelkem meggyötörve
Bent a házban összeesek,
Öntudattal földön fekszek,
Fejem néha felemelem,
Emelném fel gyönge testem...