Versek a szenvedésől
Ha jól behunyom a szemem
Nem látok én már semmi mást
Múltam, jövőm és jelenem
Rohanva kergetik egymást
Bánatom komor, mint mélyen a tenger,
Próbáltam felszínre kerülni ezerszer,
Megfagytak lassan a harmatok,
Hideget hoznak a késői hajnalok.
Árva nem vagyok csak
Álmatlan és
Álmos egyszerre mindig
Álnok terveiteket
Állhatatosan ellenem
Állandóan szövitek
Állatos álmok...
Patakok iránya fordul meg,
Talajok mozdulnak, kövek rezegnek,
Füvek elhalnak,
Homokszemcsék megmaradnak...
Mindez megtörténik...
Rémálom eme tükörkép, ha látom,
nincs becsvágya, se nagyra törő vágyálma,
se lelke, se élni akarása.
Mindene hamis, még a mosolya is csak álca,
semmiben se hasonlít már a régi önmagára.
Halott angyalok szállnak fenn az égen,
Vakok, nem látják, merre van az Éden.
Könnyes arcom az ég felé fordítom,
Az irányt némán utánuk ordítom.
Mi is az a pokol?
Kínzó gyötrelem,
Sikítások csapják meg füledet,
Félsz, és szorít a félelem...
Idegenségben, mint könnyeim
Porba hulló tegnapjai, a kín
Véletlen is gyönyörű karcokon
Hozzám simul, viszem és hozom.
- Ember vagyok
Árulás és átverés
Kezem ökölbe
Minél jobban szorítom
Annál többen
Csúsznak ki belőle
Azok közül kiket a
Tenyeremen hordtam...
Varjúfelhő száll a tölgyre,
szárnyuk hegyén fény bicsaklik,
baljós árny vetül a völgyre,
ahogyan kell, úgy történik.
Mire jó az érzelem?
Rossz vagy jó, erős vagy gyenge,
Néha semmihez sincs kedve,
Szükségtelen lételem.
Tudom, hogy ez lehetetlen,
De még mindig reménykedek,
Mert léted felejthetetlen,
Ám feléd már nem léphetek.
A csend hangjait
csak néma sikolyom verné fel,
de hallgatok.
Gondolataim is lapulnak
kimondatlanul.