Versek a szenvedésől
Ma már minden idegszálával csömörlik,
önmagába korcsosul az Ember,
mint fejlődési lánc hivatalosnak hívott trónörököse;
hétköznapok megőrlő malomkerekeiben
ki lehet még élő, s ki az áldozat?
Tükörbe nézek, az arcomat látom,
De ez az arckép most nem a barátom.
Nem mosolyog vissza megfakult varázsom,
És ezt nem okozza más, csak ostobaságom.
hiány
tudod mikor
az estben
feldereng a neon
egyetlen fénye
amikor a
mosolyod beterít
mint festék a fémet.
Végtelen mosolyra
gyűlnek a varjak.
Millió darabra
vágynak, vágynak, vágynak.
Mintha a mennyből nyúlna le két kéz.
S mintha mondanák, elég már.
De csak nézed, ki lehet ő?
Kinek életed többet ér ezer szónál.
Szívemben tűz gyúlt, a lángoló szeretet,
óvni s védeni kell a még élő, esendő embereket.
Ápolni lelküket, mit megviselt a csatatér,
hisz bármit megadnának egy cseppnyi szeretetért.
Csak a gyenge küszködik vele,
Céltalanul ég harctól szeme,
Hiszen az erős már rég beengedte.
Nem feltétlenül embernek való.
Hideg bilincs, eres kezek.
Nyers szavak.
Suttogás.
hiányzol!
Talán egyszer majd megérted lelkemnek szavait...
Odaadnám szemeimet, hogy lásd úgy magad,
Ahogy én látlak Téged...
Döntsd le végre a magas falaid!
Ezt a világot nem én akartam,
Nem én tettem a jót és a szépet,
Vigyáztam rátok szépen és halkan,
Hitetek mégis elvesztettétek.
belelátni a jövőbe valamikor szombat éjfél és a pszichiátria zárt osztály között
feltámad
bennem az indulat...
Ki itt belép, felhagy a maradék reményével.
Fejében elemészti az ideg, és csak jajveszékel.
Sziszeg egy hang a sötétben
Elmém reménytelen szegletében.
Fényt hoz, de azt is feketében.
Nincs választásom,
Vagy ez, vagy elmúlok a feledésben.