Versek a szenvedésől
Bűneim örökké állnak,
mögöttem sötét szobában várnak.
A néma kábulat mutat utat,
mely végén én vagyok az áldozat.
Mert gyorsan illannak,
mert annyira fájók.
Mert kegyetlenek,
hisz az újrajátszásra hiába várok.
Lehet, hogy szenvedek a hiányodban.
És az én hangom hallatszik az esti sikolyokban.
Talán maradtam volna a pokolban...
Megbocsátod, hogy az ördöggel játszottam?
Mentségemre, de már rég nem imádkoztam.
Újra eljött hát az üresség, a régi
Kínzó gondolatok verik szét elmém kapuját
Már régóta nem merek szemedbe nézni
Nehogy meglásd benne a végtelen magányt
Sohase fogom elfelejteni, mit hagyott bennem,
Sohase fogom elfelejteni, mit tett velem.
Testem kong az ürességtől, kifacsart az élet,
egy csöpp magány, csak ennyi maradt bennem,
mégis az az egyetlen csepp iszonyúan éget,
fájdalmas lassúsággal emészt fel engem.
Nem tudom, hogy mi van velem,
Éjjel néha fáj a fejem.
Az agynyúzó manó lehet,
Ki gyötri a sejtjeimet.
Eljött a nagypéntek, megyünk Golgotára,
Szenvedő Krisztusunk utolsó útjára,
Van, ki segít neki vinni a keresztet,
Van, aki csak nézi s önmagában reszket.
Nem vagyok egy varázsgömb,
Az igazat látó.
Nem vagyok jóstehetség,
A jövőben járó.
Egyszer Indiában egy haldokló
leprás volt az utcán.
A hangyák és a patkányok jöttek rá.
Az arra haladó emberek
nagy ívben elkerülték.
Talán féltek vagy undorodtak tőle?
Nincs kizárva egyik se.
Számomra te vagy...
Szád, akár egy vízért vágyakozó virág, mely az én számra vár.
Orcádon két gyönyörű pír látszik, mely olyan, mint mikor egy gyerek játszik.
Hangod, mint az éneklő madár, ki fészekből most kiszáll.
Sima bőrödre szavak nincsenek, s téged pont erről ismernek.
Hajhó!
Várj még
- vagy vigyetek!
Mit bánom én!
Kezem nem mozdít hegyeket,
sűrűsödik elmém, nem vágyja testemet.