Versek a szenvedésől
Homokszem vagyok megint egy elhasznált gépezetben,
fékezem néha, mert rájövök, mélyre estem,
lehulló ágak jelzik az ősz jártát a szobámban,
és az ágyam szélén ülve merengett magában.
Belenéztem kék szemébe,
foglyul ejtett sötétsége.
Tudtam, hogy Ő más, mint a többi,
bezárt szívét féltve őrzi.
Még a harang sem szólal meg temetésem napján,
Még egy könnycsepp sem csordul le a kedvesem arcán.
Piros gyászlap virít kint, a temető kapujában,
Sohasem voltam én boldog ebben a világban!
Milyen csúf, milyen hangos
Minden, mi zabolátlan
Zendülőknek rangos.
Hol aurámban akrobatikázik,
Lelkemben lélegzik vagy
Türelmemmel matematikázik,
Lelkem s testem reagál:
Első undorodik, második...
Fogjatok le,
Mert kényszerzubbony nem segít,
Vigyetek el,
Mert nyugtató már nem csitít,
Hol van a gyógyszer?
Egy vándorlás története
Elfáradt lábad
megpihenni készül,
hosszú út porától
megmártózni végül.
Meddig tart még a vágy, hogy napjaid része legyek?
Meddig tart a türelmem, hogy csak így lehetek?
Meddig tart a hit, hogy ettől mással sem jobb?
Meddig tart ki a közöny, mi változást nem hoz?
Farkasok közt állunk egymás mellett ridegen,
Bámuljuk fent az isteneket, vacogunk jéghidegen.
Egyikünk csak vonyít a holdnak, irigy a fehér fényre,
Mert mást mit is tennének az épülő építményre?
Késői és talán hiábavaló szavak - a középkor "boszorkányaiért"
Nővéremnek, Helenának,
Egy bűne volt: az, hogy szép,
Akármerre akadt dolga,
Követte a férfinép...
Amikor minden szó csak karcol,
s a múlt szép emléke csupán az éltető.
Ha a szív belehal is, akkor
el kell válni, ha nincs közös jövő.
Miért háborog folyton a tenger?
Messziről hallani csapkodását.
Mint a derekát meggyötört ember,
Hallatja fájdalmas kiáltását.
Kéz és Szív,
Lehetőség, hogy szépet írsz,
Ilyen ma e lény,
Napfényt les, mikor a hajnal felkél,
Gyakran szól, mint Megváltó.
Egy lúzer vagyok mások szemében,
Egy könnycsepp csordul végig szememen.
Ebből a könnycseppből egyre több lesz,
Ez a lúzer könnycseppet eresztett.