Versek a szenvedésől
Nincsen semmi, nem maradt,
Kipusztult élet maga,
S halotti ruhájába
Öltözött minden világa.
Mindent feltenni egyetlen mondatra érte,
Mindent, amid van, és a végtelenbe nézve
Kitárulkozni, hogy erősebben verjen,
Mindent vagy semmit, inkább az isten verjen.
Rímeket sem akarok!
Mégis azon agyalok.
Összevissza kavarog.
Ha ezer könnycsepp is hullik a földre,
Attól sem enyhül szívem sebe.
S ha el is mondanám, mi nyomja lelkemet,
Mondd, azzal letenném a terheket?
Ó, keserédes, erőltetett szavak,
Most elengedhetők. Hadd fussanak.
Futnék én is, de hiába,
Nem leszek Hamupipőke a bálban.
...Mint vad, mely rám ront a ház mögül.
Tudod jól, hogy melletted álltam,
Kérted, de nem kapituláltam.
Régi dalt hoz felém egy megfakult gondolat,
Régi szerelmet hord szárnyán a szél,
És a múlt régi álmokat sodor felém,
S könnyeim mind-mind hozzád beszél,
Halványan kibuggyanó ábránd tör fel újra,
Szárnyal a vágy, édes emlékként él a szerelem,
Mint az ősz lombhervasztó keze,
Átfutott volna emlékekben ázó lelkemen...
Ha hallanád szavaim
Miért nem fáj hiányod? Kérdeztem magamtól,
Miután elvittél a szívemből egy darabot.
Magaddal vitted, többé vissza nem hozod,
Testemnek nem fáj, csak a lelkem vette zokon.
Kitaszítottként érkeztem a Földre,
Nem ismernek engem, senki nem várt rám.
Itt ragadtam, attól félek, örökre,
Nem jó nekem itt. Ez nem az én hazám.
Megkapaszkodnék fuldokolva
törékeny, forró homlokodba,
mint fuldokló szalmaszálba,
arcod egyetlen pórusába.
Hogyan nem boldogít a pénz s a hatalom
A mohóság öröme a legpusztítóbb önbecsapás
Anno romlott anyatejet szopott talán...
Zúgnak a harangok!
Halált csörömpölő kolompok!
Szállnak sűrűn a fekete varjak,
Fejem fölé glóriát fonnak.
El akarok rohanni már a világból,
el az életből, el talán a gondoktól,
már túl fájdalmasan hasít az életem,
és még nem oszthatom meg sohasem veled.
meddő anyaméhben vergődöm fel s alá
a lépcsőn feljövetel is csak egy mély zuhanás
vak és világtalan egyszerre lenni mégis nehéz
pedig ezt az elvi paradoxont annyiszor vágták elém