Versek a szenvedésől
Ülök az ablak párkányán. Gondolkodom.
Az ellőttem álló életről ábrándozom.
Vajon mit tartogat nekem az a sokat
Emlegetett sors? Sok jót vagy tán még több rosszat?
Sötét űr fojtogat, fáj és ordít a csend,
Mehetnék felfelé is, de maradok lent.
Fuldoklom, hiába van minden karcsapás,
Visszhangzik fejemben a néma tagadás.
Egyszer csak az otthon melegében
Eszembe jutott, milyen lenne a harctéren.
Az, ahogy majd golyót kapok,
Az, miként szenvedek és haldoklok.
Csak ülök némán, semmit sem látok,
Átölel a sötétség, a félelemtől fázok.
Levegő után kapkodok, hisz hangokat hallok,
Bátor próbálok maradni, de kudarcot vallok.
Rövid az út és nagyon rögös,
a végén majd ott vár a halál.
Veled mennék, de a jel vörös,
tudom, végül úgyis ránk talál.
Kegyetlen, az idei nyár kegyetlen,
A városokban zsúfoltak a terek.
Szökőkútban pancsolnak a gyerekek,
Mindenki, egy-egy fagyit egyetek!
Csendben tűr az, ki nem akar balhét,
Kit belülről titkos, terhes súlya tép,
Ki nem mondja el, mi szívét nyomja,
Ki gyűjti a fájdalmakat egy halomba.
Gyönyörű gyötrelem
e beteljesülhetetlen szerelem.
Egyik pillanatban az egekben szállok,
utána meg a sárban fetrengek s fázok.
Letepert vad vagyok, az utolsókat rúgva;
Ragadozó vagy, halál dallamait súgva.
Lassan felkészülsz az utolsó csapásra,
Nem önszántamból, de tőlem véradásra.
Utolsó mentsvárunk a hit, templom,
mi el kell vesznünk a nagyvilágon...?
Azért, mert nincs semmire engedély,
nem jár nekünk más, csak munka-erény?
Isten teremtett világot, belehelyezte Ádámot.
Hiába voltak állatok, Ádám folyton unatkozott.
Kérte Istent, adjon társat,
akivel ő együtt hálhat.
Porból lettem, porrá leszek.
Elmúlik mind, mit itt teszek.
Csupán ennyit ér a lelkem,
Elmúlik, ha el kell mennem.
Nem szoktam pirkadatkor a vén utcákat járni,
Nálam vénebb testvéreket álmukból fölrázni,
De oly jólesik mezítláb a hideg s nedves sávokban,
Tocsogok, mint az ördög keserves sársáncokban.