Versek a szenvedésől
Esti séta az éjjel derekán
Elhozza életemnek nyugalmát,
Ám ha a nap felkel:
Tűz s futótűz marja be lelkemet...
A Vezúv lábánál álltam én nemrég,
Tolult az agyamba pusztító emlék.
Elképzeltem, amint felrobbant torka,
Égig ért a mélység iszonyú pokla.
Hiába vagyok érző ember,
Ha nem tudok érezni.
Kit szeretek, fájdalmas.
Nem találom már utamat.
Ott álltam egyedül démonaimmal szembe`,
s azt láttam, ki a biztonsági kamerát karbantartotta.
Elméd rágják mélytengeri szörnyek,
gondolatod polipkar módjára ölel,
halál felé süllyedsz százötvennel,
tengerfenék a kikötő, a földközel.
Már rég összedőlt háza
Romjainál sem ülhet
Mert minden tégladarab
Úri hatalomé lett
Beleestem egy jó nagy mocsárba,
A világ sötét, gonosz ingoványába.
Minden egyes lépéssel csak süllyedek.
Hol van a segítség, mit remélek?
A kifordult világ rabjai vagyunk,
A szabadság, mi csak egy álomkép,
Az ördög karma nyakunkon ék.
Hiányzik az az érzés,
Mikor minden szép.
Emlékek sokasága elmúlt rég...
Szűk folyosó. Sötét van,
és dermesztő hideg.
Mind, aki csak erre jár,
átfagyottan remeg.
Az ember
Éjszaka eljön és leszáll a világra
A sötétség, rámutat az összes hibára.
Gerjeszt sok embert felesleges vitára,
Ő bizony rászáll a legfehérebb virágra.
Csak egy percet szeretnék,
melyben egymást átkarolva,
teljes némaságba burkolózva
hallgatjuk egymás szívverését.
Ez lehorderejű veszélyes rútszakasz,
de nem követ el lexuális bűnöket,
rögvest csak egy öntelt hiszi, hogy úgy van az,
így csupán csomó csomó, amit gyűröget.
Visszariadtam tudatlan,
Nem tudván, lehet, nem lehet,
Csak töprengek, lehetnék-e karodban.