Versek a szenvedésől
S már nem zakatol a szív...
Ki remény rabja volt,
Most csak hiú ábrándokat szít.
az ok a harag az ok a félelem
az ok az hogy nem voltál elég hálás
az ok az hogy nem tudsz behódolni
az ok a könnyek a szemedben
amit nem értenek az nem is létezik
Valaha, réges-régen egy rossz hírű kocsmában
Szép, nagydarab férfi búsong csalóka homályban.
Sokat látott szemei csak a földet bámulják,
Ezen a helyen a vigaszt kupában árulják.
Forog velem a világ, hátra-hátraránt.
Megszédülök ugyan, de minden megy tovább.
Imbolyogva bámulok ezer sminket meg.
Nem is hinnéd el: mennyi arcon mennyi szeg.
Meg akarom tudni,
Hogy ne tudjam megunni,
Hogy mikor jön el az utolsó,
A legutolsó szó.
Céltalan bolyongó lény a sötétben
Megpihent a rothadt fának tövében,
Vesztegelt ott, s némán köhécselt
Kezében egy síró kötéllel...
Leragadt lelkek tengere:
Ez az, ami végül nekem jár,
S ha véletlen rátalálsz,
Ígérem, minden szavad eláll.
Karod nyakam köré fontad,
mikor öleltem derekad,
és én ittam szavaid,
mikor a fülembe suttogtad.
Mérget köpsz ki
Száddal a világra,
Ha hazudsz, nincs
Bocsánat, hiába!
Jobb, ha én nem létezem,
félresiklott életem,
nem hiányzom senkinek,
bocsájtsd meg, ha vétettem.
A depresszió olyan, mint egy nagy mérges pók, ami bármit megesz.
Elsőnek csak harap, utána behálóz, majd mikor már feladod, és ezt észreveszi, felfal.
A függőségekről és a függő szerelmekről
Egy-két álmatlan éjszakán
Rám nőttél. Elhagyott ház
Voltam, te gaz és borostyán
- Vagy csak egy ügyes vadász...
A fény átszűrődik a kábeleken,
A villán, a fagerendán,
És már a tököm ki van vele,
Hogy nem hagy aludni ez a
Nyomorult áloműző,
Egye meg egy henye hüllő,
Legszívesebben levernem
A falról azt a szart...
A Nagy Vásznon kusza, szürke vonalak
Vibrálnak összevisszaságban...
Belőlük időről időre valami formálódik,
Mely azután megfakul s eltűnik.