Versek a szenvedésől
Mutatnám az igazi ént, az igazi lelkem,
De eme énem már rég elrejtettem,
Nincs ember, ki lelkemet ringassa,
Én vagyok egyedül a silbakja.
Lusta hófellegek szállnak,
Csókod alszik bennem égő vágyban.
Végtelen szerelmünk elmúlni látszik,
Könnyeim az érzelmektől reszketve fázik.
Nincs miért élnem,
hiszen nincs esélyem, érzem.
Miért ne mondanám, végem?
Hisz te tetted velem, én nem.
Messze vagytok tőlem, és annyira távol,
Hol vagytok, merre, hol van az a bárhol?
Hova lett a kéz, mely ölelt engem?
Hova lett a szív, mely szeretett engem?
Szeretnék már útra kelni,
Békében megpihenni,
Megnyugodna már a lelkem,
Nem fájna már semmi sem.
Négysoros
Végítélet rettenetét hiba rosszul látni,
Isten soha nem fog rajtunk véres bosszút állni.
Nincs az a szó,
Ami elmondaná azt, amit érzek.
Gyötredelmes másodpercek
Kattognak a mélyben.
Láttok minket, de nem tudjátok, mi rejlik belül,
Látjátok a mosolyt, de nem tudjátok, mi zajlik bennünk.
Nevetünk, de közben felemészti a fekete köd a lelkünk,
Hallotok minket, de nem tudjátok, mi történik velünk...
Fehér folton színes pöttyök,
Feketében nem létező
Mosolyvilágok,
Halott szemekben vörös rózsaszálak
Könnyeket szórnak a Világnak,
Színes szivárványba burkolt halotti csend,
Minden percben vidáman,
Néma szenvedésben...
Szerethetnénk, így is szerethetnénk;
életet vesztve és elveszve,
hiábavalón még ideérve,
árnyak karjában megbékélve.
Nem tudom, hol kell hazamenni.
Könnyebb a járdaszegélyen lenni,
feledni, temetni, engedni el a dolgokat,
amíg semmi sem marad.
Ahogy én szerettem, szeresd annál jobban,
repítsd fel az égig, és a csillagokban
örömének hangjait vigaszul adjad.
a taposóaknák akár a tarack
kiirthatatlanul
minden nap egyre több lapul
várva a gyanútlan lépőket