Versek a szenvedésől
Égaljára kiömlött egy nagy folt kóla,
benne szénsavas feszültség sistereg.
Zápor zivatarnak "cseszd meg" a mottója,
és az ihlet távoli villámként incseleg.
Borús volt a reggel,
a felhők tonnás súlyukat
lóbálták nagy szürkeségként
az alvó erdők hegycsúcsára.
Darabokra tör,
Majd összerak.
Csontomba fúr.
Belém köt
És vigasztal,
Szívembe szúr.
Menekülők útján nincsenek határok,
hisz életed félted, mellette családod.
Barátokkal ülök kint a kertben,
A zene a háttérben nélkülözhetetlen.
Ébren nézem
A tükör torz egészen
Éberségem:
És ez már lassan szégyen
Keselyűk az égen, nem értem
Mért reppennek az éjjelt
Már felégettem egyben
a pandémia alatt
Csörög. Szürke reggel. Órám lesz 10 perc múlva.
Órák. Elmennek.
Éjszaka talál csak magára az ember.
Holnap majd más lesz!
Ha zavarnak a fények
vagy inkább a tények,
elhalkul az ének,
az emberek félnek...
Te voltál a fény és a remény,
Veled boldog voltam én.
Te adtad vissza az életkedvemet,
De nélküled sajnos, mit sem ér már az élet.
A nagy medve rosszul ébredt,
Februárban hideg tél lett.
Üres hasa csúnyán korgott,
Mindenkire jól rámorgott.
Mint a tenger, úgy hullámzik
bennem a sok érzelem.
Néha elenged, néha megfojt
és végez velem.
Hé! - Te ember, ott a tükörben!
Talán te voltál az a kisded,
Kit csak Isten tudja, miért mentettek meg?
És te voltál az a kisded,
Ki szülőanyja kebléből a méregből ehetett?
Hónapok óta vagyok négy fal közé zárva,
A reményt, csodát és a boldogságot várva,
De nyitott ablakomon a szél nem fúj be mást,
Mint azt a végtelenül keserű csalódást,
Mely elmémet elemeire szaggatja szét,
Lerombolván világomnak csillagrendszerét.
Csend honol a szent hazában.
Szent lángol itt minden házban.
Csillog, ragyog, pompáz a ház.
Mi mögötte él... Az csak ár.
Nehéz...
Merengéseim lassan köddé válnak,
Szemeim előtt szépen elszállnak.