Versek a szenvedésől
Sohasem volt szép az éltem,
Számtalan gyötrelmet én már megéltem.
Az élet csapásai padlóra küldtek...
Világ kínzója a tehetetlen.
Fájdalmas sóhaj súgja;
"Nem tehetem"...
S hát mit nem?
Kietlen, kopár fák között
Zsemleszín homok kavarog,
Elmúlt az élet,
Meghalt minden
Meg kellene tanulni szép csendben szenvedni.
Bánatunkat csupán csak a csenddel elfedni.
Utálom, hogy a világ ugyanazt a képet várja el tőlem,
mit már kinőttem.
Elmondja, mit kell tennem,
hogy kell mosolyognom,
milyen pózban álljak,
hogy szerethetővé váljak.
Savként mar lyukat bennem
Mint a métely vájja lelkem
Cigaretták egymás után
De a füst sem ápol ám
Szép az élet, jókedvvel tele öröm,
lépkedve, kijelölt utamat töröm.
Az ember ármánya átjárja
Lelkét a félelem árnya, mi átjárja,
Így él a védtelen Állami Árvácska.
A harag termése a reményt beszántja,
Az érték nem léte a szegényt lerántja.
Az éjszaka követi minden léptem.
Anyám, csavargó lett belőlem.
Szabad ég, mi tudja bánatom,
Mint megannyi esőcsepp, annyi könny arcomon.
Csavargó az, akinek nincsen otthona,
Nem várja haza őt szerető kar már.
Amikor az élet
Megtanít téged
Harcolni és élni,
Féltve félni, feledni,
Tetteinkért felelni,
Megretten a szív
Megmered a vér,
Oltalmat...
Az élet sokszor elvesz,
S te nem érted, miért ez?
A padlón fekve szenvedsz,
Fájdalom az úr benned.
Asztalomra hajtom fejem, leheletem visszhangzik halkan,
Párája mégsem csapódik arcomon - más nem hallja,
Lelkem mélyéről süvít ordítva orromból,
Szagát már nem érzem, hidegen üdvözöl otthonról.
Erős léptekkel töri meg a látogatók zaját,
Afrikából hozták, azt mondták,
Egykoron mily fenséges voltál, te állat,
Uralkodó és vadász, kitől rettegtek a gazellák.
Megéltem sok bajt
És megannyi árulást,
Tanultam belőle,
Ez nem is lehet vitás.
Életre kelt a bánat magja bennem,
Ez az én keresztem.