Versek a szenvedésől
Bámulom a fehér falat,
Vakság jut róla eszembe,
Mert az vagyok, csak a vágytól,
De koszos ez a fal szememben
Tartsuk meg - szól a lány
Nem mer befeküdni
Vessük el - szól a srác
"Nem ember"... elküldi
Nyálkás, nedves éjszaka volt...
Minden falevél-sziluetten
Tükröződött a Hold.
S e szél által összesodort,
Hitvány látomásba hajolt
Negédes káprázat.
Igazad volt. Mindig is
itt ültem a válladon.
Az összes gondot mi téged ért
magamra vállalom.
Az éjszakában élek ébren,
szunnyadok a sötétség vállán,
s harcolok az élettel szemben.
Vigyen az éjszaka minél messzebb.
Az örökség végtelen medrében
Üresség szívemben,
Nem látok színesben,
Elvesztem szívedben,
Haldoklok színekben.
Visszanézek a régmúltba, amikor
Hazugságtól illatozott utcasor,
Bokrokban a félelem meghúzódott.
Elbújt, végignézte, ahogy kínlódott.
Szürke felhő burkolja testem,
nem kapok levegőt, veszítettem.
Se otthonom, sem senkim,
félek, nincs már semmim.
Arannyal tölti be a nap a földet.
A természet új napra ébred.
A füvön harmatcsepp csillan.
Szivárvány színe hamar elillan.
Vesztettem ismét, mint oly sokszor utamon,
Ha kapcsolatokról van szó, folyton elbukom.
Minden férfi csak a hibát keresi bennem,
Hiába adnám neki szívem s mindenem.
Csörgő-zörgő láncok őriznék bezárt szívemet,
rozsdás, elhanyagolt lakatok fájó lelkemet,
azt hitted, hogy majd az agressziód kalitkája
önbizalomhiányomat két markában tartja,
de elszállt a pillanat, és mind erősebb lettem.
siketnéma lét
nem lát, nem hall, nem beszél.
elfolyni az idővel
a semmi közepén.