Versek a szegénységről
A remények tengerén evezünk,
Ebben a nagy szegénységben elveszünk.
A hold félhomályában szeretlek,
Hogy szelíd örömmel felejtsek.
Mi értelme az emberi létnek?
Óvakodva engeded el gyermeked,
A tudat, mely benned él,
Biztonságban nincs, míg él.
ő csak egy volt a sok közül
az utcán élt, hajléktalan
nincs már rokona, arctalan
rajta senki sem könyörül
A háború veszélye
Amikor megkövült egyén ráront
s rombol oktalan toporzékolón
neki nem tetsző állapotsoron,
fásultság pedig terjed folyton.
A hajnali nap fényével
Felröppennek a sirályok.
Jönnek a sármunkás, vályogvető cigányok.
Mezítláb taposták a sarat,
Kemény a munka, de a szegénység marad.
Vannak a hétköznapi hősök,
kik simán teszik a dolgukat,
pont úgy élnek, mint az ősök,
csak nyelik a napi gondjukat.
Cipője vékony talpa
a jéghideget falja,
béleletlen kabátja
a szelet átkarolja.
Nap-égette nyaramra gondolok;
Egy forró nyárra, mi eszembe juttatja
az emberi lét nehézségeit, gyarlóságát,
örömét, bánatát.
Kietlen lett a táj, oly kopár;
Óh! Sőt, mily sivár...
Tudod-e, milyen otthon nélkül élni...
Fedél nélkül, hóban, fagyban áttelelni?
Földön fekve, rongydarabon szenderedni,
Kartonlapból saját várat építeni?
Házat épít gólya, fecske,
Odúba húzódik este
Sün és róka, medve, farkas.
Vers magamhoz
Miért van bűntudatod a pénz miatt?
Amiért nekem nincs, másoknak van,
Mint a túlélők bűntudata, olyan ez,
Az agyadat lépésről lépésre mérgezi meg.
Mezítlábas hajnal a hóba,
hideg konyha, fa mutatóba`.
Liszt a gyúródeszkára szórva,
pár apró tojás kinn az ólba`.
Sásd utáni úton csak a Hold világít,
mellényt láttam, aszottat, nem e világit,
fékre léptem menten, kérdéssel a fénynek:
Mily kísértet vág neki így fagyos éjnek?
Advent fogytán, lassan Istent szülne ember,
az, aki ilyen éjbe kutyát ki nem ver.
Mikulásház van a város szélén,
Buksinak, ha oda betér, öröm lesz a szívén,
Kedvére játszhat, hintalóval hintázhat,
Versenyautókkal pályán foroghat
Kiállok elétek vörösen a sok vak vádra,
királylány vagyok egy rongyos kis szoknyában...