Versek a szegénységről
Nagy celeb
A víruselőfutár,
Mára immár
Övé a terep.
Szorosan átölelte két apró gyermekét,
s a szeretetről mondott imát és mesét,
hisz karácsony ott lépdelt az ablaka alatt,
számára nem volt más, csak keserű adat.
Nincs nekik fenyőjük, gesztenyés kacsájuk,
kéretlen ajándék megszokott magányuk.
Milyen világot élünk mi ma?
Hogy többet ér egy karácsonyfa
Vagy egy városi kivilágítás,
Hogy mehessen a nagyzolás
Ki helikopteren repül felébe,
térkép annak e fertály,
ki sötét üveges kocsiban hasít,
annak a szegénység nem fáj,
ki eltüntette közpénz jellegét,
már nem ügyvédbojtár...
Megkapálom lelkem földjét
Egy szép bársonyköpönyegért,
Köpönyegemet, ha kérik, nem adom,
És ugyanúgy, ha adják, nem fogadom
Elhagytak a boldog békeidők
el kellett adnod üvegcipőd
kenyérre és vízre cserélted
legyen végre mit enned...
Vár az otthonom
Ballagok... egyik lábam másik... Ballagok... másik és egyik.
Ballagok... váltakoznak mint ipari csemeték
Ballagok... óh kis ipari robotcsemeték
Ballag már a vén diák lassan nem lesz munkánk...
A sors pecsétje
Bizony, megkordul a gyomor,
Ahol felüti fejét a nyomor.
Kenetlen kenyérrel kínálnak téged,
Kéretlen kenyérhez keserű kín.
Kényszerű kegyelem jussát kapod,
Ez maradt, de ott fenn ragyog a felszín.
Kicsit szomorkás a hangulata máma,
Picit rosszkedvű és talán kissé kába,
Fekszik a földön, érzi, minden hiába,
Így mennek üres napjai neki kárba,
Zuhog az eső, ázik a szegény árva,
Szeme könnyben úszik, sűrűn fonta hártya,
Kedvét szegi a ködös reggelek tája,
Ebédje zsebében egyetlen almája...
Bocsáss meg, hogy szókimondó vagyok,
Egy másik szobában cuppognak hangok.
Nem vagyok kíváncsi gusztustalan szörnyre,
Mindig én vagyok levadászva vagy összetörve.
Ma reggel útra készülök
én, földjét vesztett bennszülött
keresem új hazámat.
Mint akit mar ezernyi gond,
az arcomon kemény a csont,
és ráfagyott a bánat.