Versek a szegénységről
Messzi pusztaságban
a téglákból kirakott élet
lámpatest lehetne a sötétségben.
Aluljáró szűk medrében
létfolyamban állok,
mederszéli hordalékban
partra vetett álmok.
Éppen elég utat bejártam én már,
De szükségem volt rá, kellett ez nagyon,
Emlékeim az út porában hagyom,
Az utam vége még nem tudom, hol vár!
A villanydróton varjú károg,
a pózna mellett macska ül.
Megannyi mocskot rejt az árok,
s csak dudva nő a ház körül.
Anyám kenyeret úgy eszik,
mint aki közben vétkezik,
szemét behunyva ráharap,
pereg a morzsa, s pár darab
Hideg gázon fő az étel,
meleg étel, hideg gáz,
szakadt cipő, hideg láb,
elgyötör a magas láz.
Rejtett értéktelenségem
A pénztől szennyezett lelkem
Csupán csak szottyadó testem
És csekélyke életkedvem...
Ha én egyszer jó - író lennék,
Szent-Péterig is felmennék,
Nem kutatnám, a föld-áll-forog,
Közben: százmilliók gyomra korog.
Sokszor csalódom,
Ócska vackokon fekszem,
Mit ád még nékem az ég,
Magamtól egyre kérdem,
Kedves szavad, mikor mondtad,
Jobb lesz, az nagyon tetszett,
Töltsünk együtt egy pár...
Rójuk a szűk utcákat,
ragad rajtunk a kosz,
nem követünk mintákat,
amiktől úgyis undorodsz.
Mit ér a fényűzés, ha nincs benne lélek,
önmagát emészti az emberi élet!
Elvész egy perc alatt minden, ami fontos,
maga sem tudja már, volt valaha boldog?
Milyen erő húzta, s nem kiáltott: fékezz!
Csak a jó ég tudja, mikor jött a végzet!
Kéz a kézben a bűn és a nyomor,
sivár sikátorok sötét sarkán
rátalál az éhség és a kór.
A keserűség csak kiloccsan
elnyomottak híg leveséből,
kanalazzák s lenyelik sorban,
sietve, hátha házuk szétdől.