Versek a szegénységről
Magányosan ült egy padon,
magába roskadva volt nagyon,
vásott teste vánszorog hosszú, poros utakon.
Piciny falum, hazajöttem,
tapostam az utad.
Befogadtál, felismertél,
áldott ez a tudat.
Sötétség aspektusa,
ma is eldől a tusa,
nincstelen szajha
győz vagy veszít,
miben lesz hatalma,
mi végre ábrándjaid zavara.
Végigsétálva a nyomor utcáján,
Érezve a szegénység facsaró szagát.
Már rég összedőlt háza
Romjainál sem ülhet
Mert minden tégladarab
Úri hatalomé lett
Oly korban éltem én a földön,
mikor már érték lett a bűn, a mocsok.
Nem kellettek már az Istenek.
Az áruló, a rabló volt megszokott,
s ki néma volt, s netán csak lelkesedni rest,
azt lelkesen fogadta a rabszolgagépezet.
Szétfröccsent a tinta az égen,
nem most történt ez, hanem régen.
Nem emlékszem rá, hogy milyen rég,
azt tudom, azóta kék az ég.
Halálos az ítélet,
teljhatalmú már a tőke.
Új világrend született,
fajunk meszes gödre.
Csöpögő napsugár
Mosdatja az arcom
Nyújtózok még egyet
E megkövült padon.
Tejbe mártott kenyeret,
Kenyér hajára kent zsírt
Bödönből mártottam rég...
Csak aztán kértem,
Nincs-e valami még...???
rongyaira szakad lassan a világ
sár borít mindent és letarolva
hiába esdekel a kis virág
a gőgös talp végleg eltiporja
Járda szélén szeméthegyek
Emberek s szegények
Már semmit nem keresnek
Várják a meleget
Koromsötét szobában
halványlik egy fény,
s a vörösen pislákoló...