Versek a szegénységről
Rójuk a szűk utcákat,
ragad rajtunk a kosz,
nem követünk mintákat,
amiktől úgyis undorodsz.
Mit ér a fényűzés, ha nincs benne lélek,
önmagát emészti az emberi élet!
Elvész egy perc alatt minden, ami fontos,
maga sem tudja már, volt valaha boldog?
Milyen erő húzta, s nem kiáltott: fékezz!
Csak a jó ég tudja, mikor jött a végzet!
Kéz a kézben a bűn és a nyomor,
sivár sikátorok sötét sarkán
rátalál az éhség és a kór.
A keserűség csak kiloccsan
elnyomottak híg leveséből,
kanalazzák s lenyelik sorban,
sietve, hátha házuk szétdől.
Hosszú útra megy a vándor,
Nem látszik az út porától,
Szíve sajog bánatában,
Nincsen neki már hazája.
Magányában csavarog egyet,
Tivornyázik szétzilált lelke,
Szabad ember, mégis bilincsben,
Rab dalt dúdol börtön élete.
Csóró vagy,
De sok kell, hogy szépen kérj,
Csóró vagy,
Kell, hogy útpadkán megélj,
Csóró vagy,
Enni kérsz, hogy inni kapj,
Csóró vagy,
Inni kérsz, s irigy vagy.
Nem tudom, mit eszek,
Nincs száraz kenyerem,
Számban ordít a vágy,
Vár rám a feslett ágy.
Kidobott az élet
Megannyi szépet!
Kiknek álmai az égig értek,
Nem lett belőlük semmi, csak kósza képek...
rólunk szóljon, sírjon most az ének,
sosem voltunk még ennyire szegények,
vigadhatunk sírva, a kedvünk nem nótás,
napról napra több a szerencsétlen flótás.
Mit játsszak, mi lenne jó,
talán egy mesébe ringatót?
Ej, komám, nekem ez nem megy,
ki földön jár, könnyen megkeseredhet!
Nem tudhatod, hogy mi a te karmád,
látod, kik feléd tenyerük tartják,
egykor még ők is olyanok voltak,
amilyen lehetsz talán te holnap.
Nem szomorú vagyok nyugdíj-napon, dühös,
"kölcsön" vettek tőlünk, térítése trükkös!
Csalóka ígéret, aki azt elhiszi,
őt az ördög vigyorral éhen elviszi.
Történet egy szegényebb korból
Erdőn sétál apa, fia,
Holdvilágnál reccsen a fa!
Szól a fűrész, fejsze koppan,
Húzd el azt a fát amonnan!
Kinyitom a hűtőt, hely van benne bőven!
Holnap így a család mit is reggelizzen?
Egy kis darab sonka húsvétról maradva,
sütéskor felejtett kis kenyérszalonna.