Versek a szegénységről
Csikorgó hideg, vacog a táj is,
zúzmarás ágon kis veréb fázik.
Süvöltő szélben hóbucka épül,
bús nyomortanya fehérré szépül.
Ahol nem füstöl már kémény,
ott magányos ember lakik...
Lentről jönni nem szégyen
Az élet sokszor nem válogat,
Elénk tárja sorsunkat,
Tetszik vagy sem,
A szívünk szerint egy út van!
Halkan megjegyezném,
tisztelt gazdag urak:
Elfogyott a kenyér,
és a nép nem mulat!
Most, hogy mindenki a családjával van,
Arról is emlékezzünk, ki majd` megfagy,
Gondoljunk azokra, kiknek semmijük nincs,
Áldott karácsonyi étel számukra igazi kincs,
Nyámolyogva nézik a boldog családokat,
Olyanok, kiknek, az utca adja otthonukat,
Sírnunk kellene, látván az ő sorsukat...
lassan lepereg az utolsó óra
homokszeme és véget ér az év
durran a pezsgő és a petárda
ünnepet ül most ez a kicsi nép
Szerettem volna magasztos sorokat írni,
dicsérni a mát, láttatni egy szebb holnapot.
De nem tehetem, és kedvem volna sírni,
mikor a nincstelen gyermekekre gondolok.
mit vétettem én
miért büntetsz Istenem
mi az én vétkem
***
mikor lesz már jobb
meddig tudok remélni
és mit reméljek
***...
Akik megadathattak,
Mégis otthagytak,
Bajban némaság,
Vajban boldogság.
2 méteres karácsonyfa
Terpeszkedik a szoba közepén,
Alatta roskadozó csomagok
Rikítanak színesen-feketén.
Karácsony,
te szívhez simuló,
fenyő és fahéj illatú,
miért nem szöksz be
mosolyt hozón minden ablakon?