Versek a szegénységről
Kiállok elétek vörösen a sok vak vádra,
királylány vagyok egy rongyos kis szoknyában...
Véges lett a végtelenség,
elfogy, ami képtelenség.
Zár kerül az ébredésre,
sokan vágynak a kevésre.
Az ember ármánya átjárja
Lelkét a félelem árnya, mi átjárja,
Így él a védtelen Állami Árvácska.
A harag termése a reményt beszántja,
Az érték nem léte a szegényt lerántja.
Adós, fizess, bank az úr!
Így jár, aki nem tanul
mások kárán, hiszen balek,
add a házad, minek neked!
Múlt és jelen
Egy öregasszony batyuval
Munkát kérve koldulni járt.
Az őszi szél cibálta ősz haját,
Arcát elrejti a barnaság.
A palotákban élők vajon boldogok-e,
hisz pénzük számolatlan,
életük napsütötte,
úsznak-e boldog kábulatban?
Jaj, a Harap utca újra hangos,
a lakók itt mind-mind vonyítanak,
mert látják a postást, segély jön most,
minden hónapban a nagy pillanat.
Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.
Van pénzed? Na látod,
remek a világod,
elmehetsz, megvehetsz,
így mindent megtehetsz,
sokáig gondtalan,
míg minden rendben van!
Szegényen írt szegénynek,
fölös szavakkal nem papolt,
örült kenyérnek, víznek,
ha olykor sors kegyeltje volt.
Amin már a papír se segíthet...
A célok előbbre vannak...
Mondta ezt a félember...
Kinek se lelke, se szava...
Az érzelmektől megretten...
Jaj, hogyan tovább?
Mért nem mondod már?
Jaj, mért nincs tovább?
Mert már nincs alább!
Ideszülettem, egy lepusztult gettóban élek...
rozzant kunyhók, lyukas bádogtetők...
Jobb életet ebben a világban nem remélek!
Sarkamban újra csak kéregetők...