Versek a szakításról
Kipp-kopp, veri fel a csendet,
Fájó koppanások a mosogató alján.
Üres semmiség, főzni nem kellett
Se a kedvencedet, sem a magamét.
Megmentheted a lelkedet,
A szívedet, amíg lehet,
Mielőtt még a rettenet
Beléd mar, tép és eltemet.
Eljátszom a nagy közömböst,
Hagylak futni parttalan,
Nem szomorgok, nem búsolgok,
Színészbecsszó: gondtalan.
Mit fontosnak tartottam, majdnem mind elvesztettem.
De örülök, hogy 7 hónapig a barátnőmnek nevezhettem.
Vele együtt ment minden új "barátom".
Pedig csak azt akartam, hogy ő legyen a családom.
Magányos perceid gondolata,
életed legjobban várt nyara,
kettőnk tüzének parazsa,
ami bárcsak tovább tartana.
Egy fél üveg cukorka az asztalon,
Asszem kétéves, de biztosan már nem tudom.
Közösen váruk vele a karácsonyt,
Nevettünk, hogy mutatnak majd az üvegben a csavarok.
Sötét utam hidegében várom,
hogy leszáll az égből csillagképe,
s már nem izgat semmi, csak holnapom,
csak ő, csak ő, csak ő maradjon meg.
Kívülről nem látszik semmi sem,
úgy élek, mint még sokan mások,
kívülről nem látszik a kóma,
a fiúk, akik tudnak róla,
ők vigasztalnak, a barátok.
Elengedted kezem, pedig mentem volna tovább,
Más utakon jársz, pedig nem volt útelágazás.
Aszfalt helyett rögös lett életem útja,
Hova és miért mentél... Isten sem tudja.
Visszatekintés
Mikor jön a szeptember, érzed már,
hogy egy nagy vihar fejed fölé száll.
A nagy viharban jönnek a gondok,
amiket most neked is elmondok.
Persze, most is hibáztam,
rád is csak a rosszat hoztam.
Értelmes választ nem adhattam,
mert én sem tudtam, mit akartam.
Késő már hogy azt mondjam szeretlek
Könnyezve bár de inkább elengedlek...
Fél percben röviden
Ujjacskáid napsugárként
Nem simítják lelkemet,
Helyette csak könnyben ázom,
Viharfelhőd eltemet.
Olyan merev lettél, mint egy kőből készült szobor,
nem jelent már semmit a kapott virágcsokor.
Mert amit most láttál, ledöntött a porba,
szakítós jelenet jelenik meg sorba`.