Versek a szakításról
Elváltak, ezért aznap otthon maradt a gyerek.
Én munkába mentem félálomban,
és azt hajtogattam magamban,
hogy úgyis mindegy már,
talán túlvagyunk már mindenen.
Csodát írnék csak neked,
Olyat, amin szíved megremeg,
Min elakad a lélegzeted,
Mit ha meghallasz, felismered.
Lelkem ezer szilánkra törött,
S vele ezer könnycsepp a földre ömlött.
Elvesztettem a fényt a sötétben,
Elvesztettem az örömöt az életben.
Szerettem, szeretem és szeretni fogom,
Érzéseimet örökké szívembe láncolom.
Nem tudom, miért érdemlem tőled ezt,
Tőled, aki csoda voltál, és csak a jót akartam,
De te messze löktél magadtól,
De nézd, nem vagyok már padlón,
És többé nem tehetsz kárt bennem,
Mert aki nem becsül, amellett soha nem maradtam.
Ha nem volna kihívás, nem volna legendás?!
Minden porcikád az volt, arany s nem más!
Önnön elmém börtönébe zárva
Élem napjaim a múlt árnyékába`.
Kezemből homokként hullnak a jelen percei,
Szemem jövőmet délibábként kergeti.
Magányosak a percek,
Nélküled a távolba merengek,
Minden fáj, amit itt hagytál,
Remélem, már messze jársz.
Tudod, elmondanám Neked,
Ha élne még a számod.
Vagy ha tudnám éppen,
Hol jársz a világon,
Mennyire boldog vagyok.
És köszönöm azt, hogy így alakult,
Hogy akkor szó nélkül vetted a kalapod.
Te csak ülsz az ablaknál,
Mintha ugrani akarnál.
Csak legyen erősebb szíved az akaratnál.
hogy ez az év veled kezdődött
kettesben
nálad
békességben
téged szeretve...
Ismét becsapott a szerelem,
Téli viharként jött, hevesen.
Egy újabb szilánk a szívemben,
Újabb könnycsepp a szememben.
Úgy utálom magam, mert én voltam a hibás,
S amikor megtörtént, már láttam, hogy én vagyok a kaszás.
Így utólag gondolkodom, hogy most ki lennék én...
Nem azért, de látom, hogy nem én vagyok az a fény az alagút végén.
Magasan van fent az ég
S Te is túl távol vagy már rég
Túlságosan üres körülöttem minden
Összeomlott álom amiben eddig hittem