Versek a szakításról
Köszönöm a perceidet,
Mind halálos érintés volt,
Köszönöm a csókjaidat,
Mind zuhatagérzelem volt,
Köszönöm a tekinteted,
Mind nevető csevegés volt,
Köszönöm a hajnalokat,
Mind könnyezve boldogság volt...
Ezen napon minden bűnöm megvallom,
Olyanná váltam, mint egy színes luftballon.
Lebegek, de üres vagyok odabent,
Még lélegzem, de haldoklom, az szent!
Elhagylak, nem azért, mert nem szeretlek.
Hanem azért, hogy önmagam lehessek.
Ne játszd meg, hogy érdekel
a kitaszított léleknek halkan szóló dallama,
hisz tudod jól, szánalom sem éri miatta arcodat.
Sírok, míg bírok.
Elvesztem. A sorok
Között kóválygok
Reménytelen, vakon.
Hálává transzformálom a neheztelést,
hogy túlélhetővé tegyem a hiányt.
Már csak ritkán álmodom neveddel, és
mégsem fogadhatok el semmi silányt.
Eltörött tükör, tükrözött jelennel,
És ha tegnap rám írsz,
Azt mondom, ne menj el...
Azt kérem, ne hagyj el...
Elhalt a varjak sikolya,
Az áfonyaízű fagylalt lassan olvadt,
S cseppjeiben pihent az öntudatlanságba zárva
Egy részlet, ami már elfonnyadt...
Elhaladva melletted
Nehéz fájdalmat hoz a reggel.
slampoetry-vers
Azt hittem, egyedül vagyok a gondolataimmal,
És egészen biztos voltam ezzel a dologgal
Egészen a mai napig...
Mikor a saját gondolataim hallottam más szájából,
Erre emlékezni fogok bárhol.
Szívem sötétbe borult, mint az ég,
mikor felhők gyülekeznek épp.
...és akkor hirtelen minden olyan üres lett.
A csend eluralta lelkemet, s a végtelen fájdalom bezárta szívem ajtaját.
Vége! - kattog fejemben utolsó szavad,
s könnyeim úgy folytak le arcomról, akár egy zuhatag.
Nem hallom már a hangod,
Nem látom az édes mosolyt,
Melynek annyit köszönhetek.
Most már-már rád nem ismerhetek,
Mert csak csönded lehetek.