Versek a szakításról
Lassan megritkulsz bennem.
Az őszi levelekben
van hasonló indulat:
elfedni árnyékukat.
Elérkezett végszó, búsan szakadékba dől,
S szakadt lapok utolsó oldalán még
Néha-néha felbukkan s táncol
A bitófára küldött vég
úgy fáraszt hogy mindig ilyen rémes este vanszórsz még vádakat a só helyett kenyérre hammkaphatsz flekket is a szádra jaj ne húzd hajammargarin kenőkésabroszt nem terítelfojtott üvöltésönvád sem segítmost is vacsora-csatázunk maradt két fasírtlassan mosogatni kéne ráfagyott a zsíranyám figyel a fazékból hallom néha sírlerágott minden érvmorzsákért perelszkéső már bennem élszszakíts hogyha mersz
Meddig ég a tűz,
Mit bennem gyújtottál?
Meddig, mondd meddig ég,
Ha minden lángokban áll?!
Nézem a képeket,
És nem értem,
Hogy ez az egész
Hogy történt meg.
Az utolsó láng is kialudt szívünk karjában.
Magával vitte a nyár nyomát.
Próbálom megérteni ennek okát.
Hajónk túl hamar veszett a tenger habjába.
Mondd, hány ezerszer tört, hazug szót
Súgtál fülembe oly lágyan bíztató,
S hány szerelmes csók csattant el,
Míg én ott vártam a "légyotton"?
Hallgasd a várost,
Állj meg egy szóra.
Figyeld a párost,
Ez egy lopott óra.
Régóta vagyok veled,
Nem hagysz semmi teret.
Nagyon szerettelek,
Amíg csak lehetett.
Sokszor eltűnődöm,
Mit jelent ittlétem ezen a Földön.
Vannak céljaim,
Mint minden más embernek,
De valahogy nem találom
Helyem az éterben.
Olykor bambán tűröm az egyedül-létet,
máskor egy-egy ádáz múlt-sirokkó éget.
Ahogy senki más, én úgy láttalak szépnek,
lányokat azóta is visznek el HÉV-ek...
Szakítanál csak azért, hogy szabadnak te tűnj.
Így öröklődik s őrködik bűnre a bűn.
Csak álltál ott, és ennyi,
én nem értettem semmit,
aztán könnyebb volt menni,
mint hogy bármit is tenni.