Versek a szakításról
Én nem akartalak bántani, de oly sokszor bántottál,
Míg én mindig őszinte voltam, te csak játszottál.
Hagytad, hogy az irányítson, ki eldobott téged,
S dühödben azt bántottad, ki meghalt volna érted...
az életem zacc kihűlt kávék alján
ráncolt szemöldök lett a hajdani vágy
lelkem egy rondán beszakadt köröm
és a te lelked: gyulladt körömágy
Rettegő szívem ezernyi
Darabban, kacagó ajkam
Remegő grimaszba fagyva
Hagyja, s elmegy, soha
Vissza se néz, csak elmegy
Tangót járunk mi ketten szelíden,
szoknyámat a lábadra terítem.
Lopott zörrenés a halk szélben,
idegtépő ölelés az éjben.
Süllyedek, húznak a hangok,
Elmegyek, s nem leszek már.
Öreg fakérgek a csókok,
S eldobott kő a szív, de sivár.
Egyedül fekszem az ágyban,
S az már nem meleg,
Szürke most a takaróm,
Szinte jéghideg.
Veled együtt a vízparton,
Fejem öledben, s téged nézlek,
Ajkadnak íze szebb, mint a méznek,
Gondolataim megtartom.
Szívem vadul kalimpált óhatatlanul,
Első pillantása lelkembe vájt váratlanul.
Próbáltam tenni ellene, harcolni mindhiába,
Színt hozott szívem fakó sivárságába.
Kiáltok, és te nem hallod,
Könnyezem, és te nem látod,
Szenvedek, és te nem érzed,
Meghalok, és te nem bánod.
Állunk, felettünk az ezüsthold
pöffed hasán repedő palást,
szerelmünk rozsdás rabláncot old,
amíg mi csak sulykoljuk egymást.
Nálad jobbat találok majdanán,
Éltem búsan melletted hajdanán,
Lesz egy szívem, nyitva áll egyszer,
Kínzó fájdalmat éreztem ezerszer.
Egy életszakasz véget ért,
sok lehullott csillagot lep szemét...
Menteni próbáljuk, ami még él,
sarjad, de soká hoz új virágot,
még vissza-visszatér a tél.
Eladom szívem,
Hisz alig dobog már,
Mi reményt ígért tegnap,
Ma üres kártyavár.