Versek a szakításról
Nem kértem soha, hogy hozd le a csillagot.
Nem kértem, hogy szeress.
Nem kértem, hogy velem maradj.
Hogy írhatnám le, amit érzek?
Nem vagy velem, lassan elvérzek,
A fájdalom keservesen fojtogat,
A négy fal is a neved suttogja.
Fakó félhomályban lágy kontúrok,
Előbb szemem követi, majd érte nyúlok,
Érzem teste melegét, majd megállok,
Tenyerem pórusai alatt tétovázok.
Tudom, hogy még fel sem nőttem,
Csak pár év van mögöttem,
De már sok mindent megéltem...
Most kicsit hagyj, hogy megleljem békémet,
Hogy egészen járjad át most testemet,
Könyörtelen és újra rideg egy világ,
Istenem, hozzád suttogok egy imát.
Mint acél, mar testembe a hideg.
Jégcsappá hűt, s már szívem is rideg.
Lelkemből az érzés kifagyott már,
Bensőm a megváltó melegre vár.
Nagyot néztél, mikor megláttál,
ledöbbentem attól, amit láttam,
megdöbbentél attól, amit mondtam,
csodálkoztál, én csak mosolyogtam.
Egy félmosoly és flegmán kiköpött szavak,
ez maradt örökül egy lepercent bögrén,
rúzsfoltos, csorbult peremén csúf göröngyként,
s keserűsége az igaztalan harag.
Véget ért a líra, elfogyott a szó,
mer` elveszett a hit, s a cél se látható.
Ütött az óra, elmúlt már éjfél,
Nem lebben tüllszoknya a tánc végén.
Oda a varázs, szertefoszlott már,
Lehullt a lepel, csak üresség vár.
Itt van az a hely, csak a fa más talán,
Kiürült borosüveg a konyha asztalán,
Egyedül ittam, máshol volt dolgod,
A poharakat elmostam, meg még pár dolgot.
Friss cihát húztam aznap. Vártalak sokat:
az ötös vágányra végül beállt az est.
Árva búcsúzkodó a farkastörvényekben
Sötétben lehunyt szempárt simogatja hűvös szellő,
s magamon érezvén a boldog percek mázát
látom orcádon az elillant hűséges mosolyt,
de türelem az Úr rajtam ezen ínséges időkben.
Szinte szólhatatlan sziszegnek a szavak,
Ha nem tőled jönnek el,
Megint ott volt a kertben egy alak,
S kérte, hagyjam, menjek el.