Versek a szakításról
Koponyám fáradt gondolatok sötét koporsója.
Rekedt, torz hangok, fájó, gyűlölt szavak.
Kettészakadt lélekkel s véres cserepekkel
itt állok borzongva, csupasz, üres testtel.
Messze száll a dal,
még magával csal,
nem lüktet, érzem,
most sodródik csak
hullámzó szélben,
útján nem áll fal.
Egy végigvitatkozott pénteki nap
Ma ismét vitatkoztam vele
úgy, hogy itt se volt...
de ez nem volt feltétele,
az agyam helyette válaszolt.
Ne vesztegess rám időt,
Ne szegezz kérdést se nekem,
Ne keresse szemed szemem, s
Pillantásod se érintse kezem!
Nézem őket, mily színesek,
S mély nyugalmat színlelek.
Majd földre ejtem a képeket,
Így törik szét a képkeret.
Te nem értheted, mennyire fáj,
hisz nem én törtem össze szíved darabkáját.
Nem tudom, most mit tegyek,
kidobtál, neked nem kellek.
Sóhajtásom sem hallod,
azt mondtad, most nem szabad írnod.
Eistein nem volt normális,
én miért legyek az?
Igaz, ő beletenyerelt
nagy dolgokba, én meg
szélárnyékban járkálok csak,
dőlni látszanak a hegyek,
eltemetnek.
Hát ez már így esett...
Lélegzetét visszafojtva
várta a kimondhatatlant,
az utolsót.
annyira összetört a szívem,
hogy teljesen elkerült a szerelem,
de már minden megváltozott,
én is megváltoztam, láthatod,
mert ez az életstílus,
s mi ezt nagyon jól bírjuk,
külön utakon haladunk,
majd egyszer találkozunk.
Padon ülve, város peremén merengek,
Sorsom jobbra fordításáért mit tegyek.
Jobban érzem magam, ugyan szakítottunk,
Szívünkbe hatalmas sebeket karcoltunk.
Csak ülök, és fülsüketítő salakhangok
között keresem a csendet.
Párás a dél, hidegrázása kikezd,
egyenesen a görbe múltba reptet.
Sír felett
Hulló könnyem
A porhanyós földben
Lassan merül el...
Kínzó fájdalom gyötri lelkemet,
Mert elhagyott, kit legjobban szerettem,
Minden este belém mar, tépi szívemet,
Nélküle fabatkát se ér életem