Versek a szabadságról
Szaladok, futok az életem vonatán hátra,
Hogy jelenben lehessek egy röpke pillanatra.
"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem."
Írta egykoron Petőfi.
Borsod a sorsod
Itt van egy megye, ahol nem fordul fel gyomrom,
lelkemben örökre él Borsod.
A vonat bárhonnan elvisz oda.
Nem kell, hogy légy egy Casanova.
Parazsak hamvában ébred,
Olajfák árnyában sündörög,
Évődik versben, ősi dalban,
Titkokat pulzál két szív között.
Gyönyörű virágokra
Csicsergő madárkákra
Rügyező gyümölcsfákra
Felírlak én
Esőcseppek kopognak régi ház tetején,
Lelket kovácsolnak a test helyén,
S távoli kutyaugatás egészíti ki az álmot,
A lélek szabad, testem börtönétől megváltott.
Életösztön
Kölyökként tanulta, és néha fájt,
Ha tövisbe lépett a vadonban,
Minden kis farkasban pont az volt, amit az idő belelát.
Hol is kezdjem, a legelején,
tiszta lapra mázolt egyén
idővel tornyosuló szeméthegyén,
mélyén lapul az igazi én.
...bájos a szeplő
csetlő-botló lábán
kopott lakk kis cipő
önfeledt táncában
ring a csípője
lobog a haja
tekintete fénylő...
Bár hajóm sok hullám lökdöste már,
Gyengéd érintésed ringató ár.
Rozoga hajóm kezed gyógyítja,
Szívem matrózát csöndben szólítja.
Gondoltam egyet, s tettem egy sétát,
Majd végül egy távoli mezőre tévedtem,
De bárhová nézek, minden sötét,
Hogy idekeveredtem,
Kétségkívül nem lehet véletlen.
Te voltál az a lány, kit álmaimba szőttem,
Te voltál az a lány, ki után rejtve bőgtem,
ám amikor csak átnéztél rajtam egy helyen,
pedig neked küldtem első írott sor versem.
Tekintetem messze réved,
Túl hegyeken, vad vizeken...
Ott, ahol a fenyveserdő
S langyos szellő enyeleg.