Versek a szabadságról
Miért rángatom szakadt lelkem hegedű-vonóját?
Talán kimondja végül is annak Élet-igazát!
"Mindenik ember lelkében egy dal van,
és saját lelkét hallja minden dalban."
Kinek ajka örömtől fakad dalra,
annak bánata dalban lel vigaszra.
Megőrült a világ.
Fejedben kurkászni
képes gépek ostromolják
gondolatbástyáid falát.
Az árny hirtelen fénnyé,
Az erőtlenség erővé vált.
A hátrány engem előnnyé formált.
Fény vagyok a sötétségben,
Erő az erőtlenségben.
Furcsa víz az élet. Sodor magával, amíg van bennem lélek,
És ha néha itt-ott megállok, egy patakba folydogálok.
Állóvíz, mégis sok az ember. Életedben pancsolnak szeretettel.
De van, hogy tovább kell menni! Tengerre kell kelni!
Világra jöttél
semmit nem tudván,
égi testből
báb lettél,
mely még nem tudja, mi vár rá.
Feldíszített házban
cserkészett napsugárban
pompázik a ház.
Hogy én miért kezdtem el írni ily verseket,
Miért nem oly töltőtollkoptató nyerseket,
Verseim szívemből jönnek és csontig marnak,
Ezek az ellenszerei minden egyes bajnak,
Mikor elolvassák, és majd látom az arcokat,
Akkor nyerem meg a legnagyobb harcokat,
Megmutatom, hogy lehet íze egy szónak...
Ha feljön a Hold, útra kel,
könnyű lépte súlyt cipel.
Lábnyomát a zörgő szél
friss homokkal lepi el.
Mert amíg van művészet,
Addig van minden. Élet, bátorság, önakarat, Isten.
Ne engedd el, ember, a tollat,
Amíg van dolog, ami az utadon baktat
Veled. A művészet szabad.
Én verset írni akarok,
nem halomra hányt szavak sodrát,
nem kibicsaklott gondolatot,
nem narkósok szóhalmazát!
Békés nyugalom honol a tóparton.
Minden oly meghitt, csendes.
Tán még a madarak is alusznak
ezen a hűs szeptember reggelen.