Versek a szabadságról
50 km-re a lábam gyalogol át a poklon
30 méter 30 méter van még hátra
Csak menj tovább és várj ott...
...Ennek az egésznek a végét
épp úgy vártam,
minthogy kiszabaduljon a lélek,
miként láncaiból a rab,
kijuthatnék, de félek,
ez már nem lesz olyan érzés, mint a tegnap.
Karjaidba félálmosan, majd ringatag ébresztgetéssel,
hangtalan mosollyal és szívet pihentető, lágy öleléssel
fészkelte be magát gyönyörű álmaim igazi, koldus énje,
és az aranyló égbolton ülő Napnak tűzsárgás fénye
Kismadár, ott voltam veled,
sietve szedted léptedet.
Elrepültem feletted,
nem érezted lelkemet.
Jó lenne egyszer tisztán fellélegezni,
s nemcsak folyton-folyvást összetörni.
Csoda Kisded érkezik,
föld ünnepivé öltözik.
Meleg takarók,
sokak fáznak,
nékik is ragyogjon
szeretet lángja.
Nem ült ágyam szélire még a holló.
Csendes mostan a táj.
Rendre rend ül, csendre csend, semmi nincsen,
mi mostan zavarna
engemet.
Egy tisztátalan, pogány, gagyi rítus margójára
Tavaly ugyanezt kívánták az újév-ünnepelők,
pedig már hallottunk vírusról az "ünnepek" előtt!
Milyen csend lett akkor ott a zajos, nagy Kínában!
- Mert senki se üvölthetett elnémult kínjában!...
Szeretnék szabad lenni,
mint egy pillangó, elrepülni.
Következmények nélkül
bármit megtenni.
Nem másoknak megfelelni,
hanem élni.
Az év utolsó napján
Hótól fehérlik az ablakpárkány.
Az utca tele van,
Dobálják a petárdákat.
Torkig förtelemmel a világban járni,
a rettentő szegénység ereklyéit látni,
rothadó lelkek bűzébe nagyot harapni,
az éhező gyermeknek alamizsnát adni
Magam előtt
Látom a
Napsütötte tájat.
A tenger csak
Úgy árad.
Pacsirta dalol a megváltó égen,
messze földön, Kárpát-medencében.
Vakító napsugárban messze száll a hangja,
határ nékem nincsen, ezt dalolja!
Nap-csillár hét ágon, nem lóghat pórázon.
Hét-határ-gémeskút végtelen égbe fut.
Anyaföld vén hajszálai - platánok
alatt - vár a rét kaszára; sudár
törzsét tépnék már fanyüvő titánok -
kiket nap nevel, s téged holdsugár.