Versek a szabadságról
Legyél virág kertnek ölén,
rózsalevél rózsa tövén,
aranyló tóban aranyhal,
Menny országában őrangyal.
Jogom van nevetni, benne fürödni,
s fürdés közben újra, újra elmerülni.
Ezen örömömben együtt érezni,
megtalálni a szemekben az örök szikrát,
mit beletettünk, melyet a lelkünk kívánt.
Enyém a kiáltás, de enyém a csend is,
s közte a képlékeny hangszínt birtokolom.
Már nincs, ami ihlet, mert nem vagy többé,
Elszálltál a széllel, átváltoztál köddé,
Nem nehezek a napjaim annyira, mint egykor,
Várom a jobb időt, mi szebb jövőt is elhoz
Sétáljunk tovább a part mentén,
Van még itt látnivaló hozzátenném!
nem látok semmit
csak a suttogását
a lapok súlyát
az ujjak táncát
képek szabadulnak...
A remény szikláján állva
Egy dologra gondolok.
Hányszor rontom még el?
Választ nem kapok.
Szilágyi Péter (PeterSzilagyi)
Ódon romjai közt a világnak
értelmetlen lépések ezrei,
Koszos temető, sírjukból mászók,
kik nem tudnak veszteni.
Hallottam mindenféle ostobaságot,
Hogy nem lesz jövő, eltűnik a szép.
Szabad vagy
Fizikusok, kik láncra verték az egész világot.
Coordináták, mely a kezdet végét mutatják.
Sokadik versem
íródik most papírra,
tisztán s hol nyersen,
de nem vagyok goromba.
Amikor a mások hite szerint élünk,
akkor bábuk vagyunk.
Nincs belső igényünk!
Legyen a szívünkben béke és szeretet,
de árral sodródni örökké nem lehet.
Fénypontok ülnek
Az ablak üvegében.
Szelíd sugárral süt le
Az égnek áldása.
Kilógok a sorból,
Vagy benne sem vagyok,
Szeretnek a kicsik,
De félnek a nagyok.
Szabadság szele enyhén fúj már,
odakinn szüntelen dörög az ég,
lelkem villanó szikrái lobbannak,
örökké fényességet gyújtanak,
sötét fellegek sorra ajtót zárnak.