Versek a szabadságról
Kell-e ott építeni templomot,
Ahol a gyűlölet uralkodik,
Ahol a szívek némák,
Ahol jeges a fuvallat?
...régóta elhúzódó vitát folytatnak.
Egy takaróba vonna, mint félős gyermeket,
míg a víz hullámai gátat bontanak.
Én a szabad eszme fia vagyok,
s ebből én nem engedek,
de nem találok arra okot,
hogy ezért mással verekedek.
Szívemben a vér, mint harangnyelv, kongat, üti a delet,
De arra nincsen semmi oka, hogy elüsse a felet.
Megcsapott egy széltelen csend
Megcsapott széltelen csend, vidékzaj;
ímhol levegőt is vödörben hozna,
s orrunkba lobogtatná egy dévaj;
- "Jer, fiam, kapsz egy szippantást légszomjra!"
"Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél..."
Néha rám lel a tűnődés:
legyek oly távoli, kemény?
Már nem tud fájni az,
Mi régen meggyötört,
Összeraktam azt,
Mi bennem eltörött.
Fogadd el a két kezet,
ami feléd nyúl!
Tárd ki kőszíved,
és a fény kigyull.
A tengerparton állok.
Homok csiszolja talpamat.
Lemenő napot látok.
Narancssárgára festett falakat.
Magas házak - léha vágyak,
Elvesztél valahol az időben,
Torz mosolyok - dühös arcok,
Messze még a hajnal,
Messze még az ébredés
Most mondom, s bólint rá anyám:
felnőttem két évszak között
kanóc és gyertyafüst szagán,
mi sorsom felett őrködött.
Valahol, túl a szivárványon
Átlátva a rég imádott bálványon,
Földön járok én, lassan haladok,
Csak bámulnak a bizonytalanok.
Megyek
Sorban áll a nép kenyérért,
Csupán ez jár, ezt ehetik.
Könnybe mártják apró szélét,
S közepit vékonyra szelik.
Nézz fel az égre! Látod a madarakat?
Csak szállnak határok nélkül a felhők alatt.
Tollukat melengeti aranyló nap sugara,
kitárt szárnyukat simogatja szellő fuvallata.
Igen, azt hiszem, ez a szabadság.