Versek a szabadságról
Csak szállni a messzi végtelenbe,
hol nincs kopár fa s kietlen puszta táj,
hol nincs földhöz ragadt álomkép,
s tátva maradt néma, szótlan száj.
Nem kérek mást, csak öt piciny percet.
Éppen csak annyit, míg elszáll az indulat.
Nem bántott senki, de őrületbe kerget
Az apró kis sikoly, a tébolyult gyerekzsivaj.
A vers a lélek legtisztább óceánja.
Mártózz meg benne, ha szíved úgy kívánja.
Talán majd újra lát viszont.
Alig lett volna egy hónap,
ez már csak egy elfeledett papírlap!
örökzöld fák között lakik
pergamenbe csomagolt emlékek között
az időt áthidalva illúziókat árul
hosszan beszél az ólomkatonákról
az újra kezdett szerelemről
és az örökkévalóságról
lágy mozdulatokkal a levegőbe...
Haikucsokor
Bagoly huhog az
ágon éj leple alatt
fejét forgatva.
Eljött ez a nap is, óh, mennyire vártuk!
Terveztünk, mindennek jól utánajártunk,
elindulunk végre, járna már a lábunk,
autóval megyünk, de bár lenne szárnyunk!
Saját légópincémbe vonulok
átvészelni a bombázásokat
belülre zsugorodva beszélgetek
önmagammal.
Egy utazás margójára
Országhatár
bár’ mögöttem,
úgy éreztem,
hazajöttem!
Istennek igencsak jó kedve lehetett,
Mikor megfogantál,
Lényed megszületett
Mikor végül minden elég,
Akkor lesz majd elég,
Mindent az időtől kérek,
Egy új esély, és visszatérek.
Vágyódva nézek egy távoli csillagot,
Fényében megfürdenék végre.
Csak egy pillanat kell, hogy ragyogjon,
S a szívem örömlázban égne.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Talán ha trillázva énekelne
a mondatok néma zuhataga.