Versek a szabadságról
Még nem hozza a szél
füvek, fák illatát,
még megbújik, még fél,
még hó vacogtat át
télből új tavaszba
koronát, gyökeret,
hogy életre kapva
a remény lét lehet.
Őseim szavával beszélek.
Azok a szívós harcosok, kiknek otthona
az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték, mint a vonalakat,
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
...nem jöhetsz közelebb,
emlékeztetsz:
a találkozás fáj,
pedig réges-rég történt...
A félelem mélyen bennem él,
Ellene pedig nem sokat tehetek,
Sok minden változott,
Visszaváltozni viszont nem fogok.
Melegen süt le rám a Nap éltető ereje,
Mezőkön sétálok, friss illatok köszöntenek,
A lelkem mosolyog, és Isten visszamosolyog reám,
Szívem egy ritmusra jár,
Tavasz van, és ez az érzés bennem dalol szüntelen,
Add meg nekem a békét, adj új napokat,
Hadd érezzem mindennap,
Hogy bennem lélegzik a világ!
Néha úgy érzem, agyonnyom,
Súlyos a kérdés, bevallom,
Mit kellett volna tennem,
Mennem vagy maradnom?
Himnusz
Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.
Én többre vártam, hidd el, rád.
A szívem vinne már, de nincs hová.
Az idő elmúlott, míg te elvoltál.
Minden nap azt várod,
Csörögjön a mobilod, s hívjon anyukád.
Mi virágnak a harmat, mi vadnak a szelíd folyó.
Frissítő a léleknek, mit csak kíván a szomjazó.
A Szellem szárnyán
Nem traktállak ős gondolattal
Vagy régi és új zenével.
Én nem veszlek meg fondorlattal,
Sok hamis felhő egével.
Állok a sziklán,
lelkem fölfelé vágyik.
Mondd el, mit látsz,
testem a helyére mászik.
sodródik a tenger
az élet peremén
megyek tovább
Voltam egykor, s talán leszek
fogalom és gondolatkör,
mázsás teher, ami cipel...
Gúzsba köt a férc,
Oly könnyű lenne letépni,
Mégis hagyom, hogy bőrömbe vájjon.
Talán egyszer majd elszakad,
Vagy elvágod, ha ideérsz,
De addig csak ülök magamban,
És várok mozdulatlan.