Versek a szabadságról
Lassúbbodik köröttem a világ.
Öreges napok, ködös hajnalok,
éjszakák nyúlnak, napok múlnak,
és minden változik bennem is.
Hold fénye táncot jár,
boldogság most megkínál,
ha sokat vársz, tovaszáll...
Tavaszi szellők lágy ölében,
Zsenge vetések tövén.
Mintha semmi sem történt volna a télen,
Fehéren virágzik a kökény.
Megszülettem, örömmel jöttem e világra,
később csintalan gyerekként az elvárásokat tiportam a sárba,
de ha rám szóltak, hazaszaladtam.
Hiába!
Meg kell felelni, mit az emberek elvárnak,
MEG KELL FELELNI ENNEK A RÚT VILÁGNAK!
Őszi táj szépségében
Pihenget az ember.
Míg a fa tövében fekve éhes nem lett.
Érdekes gondolat jut eme emberfejbe,
Ehetne almát,
Hiszen hozott egyet.
Munkádat már rég elvették,
majd házadat árverezték,
most az utcára kerültél,
mától üldözött vad lettél.
Csinálod, mert mindenki csinálja,
Azt mondjak, muszáj, mert ez a normál,
De ki mondja? Ki találta ezt ki?
tőrök vad süvöltése hallik
csendet! ordít a képzelet
minden mi körülötted zajlik
csak a megfagyott emlékezet
mi nem hiszi el: az átok folytatódik...
Veszíthet az ember, ha éli életét?
Valóságot megvetve játssza képzetét?
Tán rím nélkül írom a következő sorokat,
De muszáj kiírnom magamból legmélyebb szorongásomat...
Van, hogy veszik, van, hogy adják,
földre hulljon, van, hogy hagyják.
Van, hogy szívják, van, hogy szívom,
mozgásban van, mert a szív nyom.