Versek a szabadságról
Lehetnék a költészet ékessége,
formába öntve az indulatokat,
megismerne engem a világbéke,
amely sokszor rossz irányba halad.
Semmi
Nem kell lét e képletben,
Emberek élnek kényszerben,
Nem kell rémeket éreznem,
Élnem kell, ha lélegzem.
Magány a csillagok között
Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.
Ráébredni arra, kik vagyunk,
Hogy azzal a nappal megváltozunk,
Visszafordulni nem is lehet,
Próbáltuk, de csak magunknak okoztunk fájdalmat.
Elfogadtuk magunkat másnak.
Egy pillanat a boldogságból
Sokat szenvedtem, megtört az
élet, de mára csak nevetek s nem félek.
Szembeszállok mindennel,
amíg csak élek, hiszen szívemet
elrabolta egy csodálatos lélek.
Elengedlek csak úgy, hirtelen,
Mint a hógolyót, mi tenyerem
Melegétől megolvad egészen,
Tisztán pár vízcsepp marad belőled,
Mely kicsit párásítja bőrömet,
Nem kell nekem a színjáték!
Itt az újév, hozzon sok jót,
Élményt, boldogságot, szabadságot.
Lehetnék esőcsepp, mi felszárad,
ha tűzi a nap,
lehetnék hópehely, mi olvad,
ha érinti ajkad.
Menni tovább, ha már mindenki megállt,
megállj, ha van, ki érted kiált,
halld a fuldoklók hangját!
Láss meg önmagadban! Sokat kérek?
Bennem olyan sokszor és fáradtan
céltalan útra tévedt a lélek.
Meséljek arról, hogy mit álmodtam?
Nem jó a kor,
melyben élek
én, a romantikus
lélek,
mindig félek,
nem jókor élek,
ez a kor kemény,
sivár...
Nem fájdalmat,
csak nem tudom, mit érzek.
Ha azt mondják, ez ártalmas,
Azt mondom: legalább élek.