Versek a szabadságról
Messzi pusztaságban
a téglákból kirakott élet
lámpatest lehetne a sötétségben.
Mert ezer év megtanította,
mi a jó és rossz a földnek.
Tudom, mikor metsszem a szilvát,
és hogyan ültessek akácot.
Átkoznám a napot, meg a bánatot,
De érdekes, szeretem ezt a világot.
Fognék egy virágot, "szeret nem szeret"
Hm egyszer így, egyszer úgy, mi emberek.
Leomlott a négy fal végre körülöttem,
már csak tiszta levegőt szívok ébren,
fáradt vagyok, mégis eme örömhöz
kint ólálkodnak emlékek bűnökhöz.
Asztalomon hever a világ,
kiéhezve ízeire vágyom.
Bátran merítek a tálból.
Ma csordultig szedem a tányérom.
A szétszakított ország
Gyűlölettől vérző, romlott szívek,
Elszakított családok ezrei, megtört hitek,
Keserűen suttogó, rideg szellő,
Nemzetem, te halálba szökellő.
Mesébe illő tájon át
ne kérdezd, merre visz az út!
Plakát ragyog rád, láss csodát,
feledj valót és méla bút!
Tudod, mi az igazi szeretet?
Mikor szereted, de elengeded.
Teknősökkel teli kis sziget vagy bennem.
A partján hullámok törnek belénk jövőt,
és én háton fekve szeretnék veled játszani
valami nagyon szépet és lélekölőt.
Reggeli folyó tükröm csobogó hangja
Az arcom igazi színét megmutatja.
Nem tudtam és nem láthattam eddig valódi fényét,
Elfedte előttem a múlt teljességem igaz lényét.
még tart a hajnal megkísértése
egymásra rakott tányérok a napok
kávéillatra nyílik a szem rése
a légy száján még vacsora ragyog
Sokat szán az élet, legfőképpen üt,
én akkor sem szeretem a boldogtalant.