Versek a szabadságról
Mi végre az élet,
Hogyha félve éled?
Hogyha, miért jöttél,
Régen semmivé lett?
Hűséget esküszik egymásnak szív és lélek,
ajkukon hitvesi csókjuk nyoma csillog.
Közös életük kitárt kapuján belépnek,
boldogságuk zászlaja vígan lobog.
Mint hullámok, sodródnak éveink,
maradnak az emlékek, élve velük
magunkban másokért, veszni hagyva
sok percet, órát, mely elveszve is
bennünk él, hiányát érezvén.
Röpködnek itt milliárdok,
épül egy nagy birodalom,
fejeteken koronátok
csak megfertőzött hatalom.
Vagyok az, aki
valakinek
én is valaki,
sértő, néha sértett,
értőn meg nem értett.
Maradok önmagam,
Akinek ez nem tetszik,
Hajtson vadakat!
Talán egy kicsit kusza minden.
Egy eltévedt csillag
az éji vándor.
Ne szólj, ne beszélj
Ne írj, hallgass!
Ne sírj, ne rázd a fejedet!
Lábaddal, kezeddel
Ne verd az ütemet!
Hallgass!
Gondolni. Mily buta művészet!
Ne mondj fejedben több búcsúbeszédet!
Ereszd el, mi belülről éget téged,
s megleled az örök békességet.
Kedves, jó forrásom, Égi Atyácska!
Miért is küldtél ebbe a világba?
Túl nagy a kihívás, rettentő kegyetlen,
szárnyaim nélkül ez csaknem lehetetlen!
...mi sosem voltunk külön, csupán csak távol...
Elsodort egy szellő,
Elrepedt egy pohár,
Legördült egy könnycsepp
- Rád tört a magány.
Nyaraló idő,
tó-vízforraló hőség
berobbant a nyár.
Felkelt a nap, és Te újra élsz,
itt vagy, felismered a létezést.
A Teremtő az üres tér, a végtelenség,
az élet hálója, a sors alkotója.
Hogy írjam le a madarak énekét,
mely hajnalban már az eget ostromolja?
Hogy írjam le szívem érzését,
mely kezdi hinni, újra lesz nyara?