Versek a szegények sorsáról
Kartonpapíron bársonyos penész,
a lépcső alján erre ágyazott.
Fagyott szívem hova rejtsem,
ha a tél lassan befedi?
Jégvirágba burkolt könnyem hova essen,
ha senki észre úgysem veszi.
Átok ülhet rajtuk:
Veszedelmes kórság.
Nagy takarók fedik
Kívülről a rózsát.
Csak áll némán s dermedten,
Úgy tartja fagyos két kezét,
De hiába, nem kap ő semmit,
S orcája összefagyva.
Milyen világot élünk mi ma?
Hogy többet ér egy karácsonyfa
Vagy egy városi kivilágítás,
Hogy mehessen a nagyzolás
Téli estéken farkaséhesen
remény fénye erőt adva pompázott
önfeledten önzetlen lényemben,
ébren álmodoztam sok finomságról...
Milyen egészséges, erős,
daliás ember voltál,
mikor fiatal voltál.
Mit neked a munka,
mi az a tizenhárom óra,
gurítottál pár sört rá.
Csak egy pillanatot kértem rozzant háztetők alatt,
Csak egy pillanatot, hogy láthassalak
a velünk élő nyomor
A sorsunkat fillérekért eladták,
Bundájából is kilopták a medvét,
A humánumot röhögve gúnyolták,
Így vették el végleg teremtőnk kedvét.
Szegény s mégis boldog.
Nem pénze, szíve teszi azzá.
Nem a vagyont halmozá,
S nem kerülik el a gondok
Csikorgó hideg, vacog a táj is,
zúzmarás ágon kis veréb fázik.
Süvöltő szélben hóbucka épül,
bús nyomortanya fehérré szépül.
Ahol nem füstöl már kémény,
ott magányos ember lakik...
Nyargal a tűz az avaron,
nem csinál kárt az ugaron.
Lúgosítja a savas földet,
úgy ad egy kis reménységet.