Versek a szegények sorsáról
Rettegés, mi pillanat hevében görcsöt ránt,
Gondolat s emlék, nem kérted, mégis bánt.
Ezredszer sem kímél, szíved nyárban is fagy,
Megtépett sorsod fél, látom, békétlen vagy.
Mint fiókba zárt szabadság, kulcsát az nem leli,
Tébolyult lélek, de nem rossz az, csupán emberi.
A csöndes éjszaka ónszín egéből
fehér szirmokként hull alá a hó,
halkan kondul az éjszakában
egy ünnepre hívó harangszó.
kiköt a sörhányások szigetein,
tengert hugyozik vizezett borokból.
lehangolt húrokon elmúlik megin`
egy dal, míg fülébe nissan dorombol.
Hadd legyek koldus a magányos utakon,
Sötét sikátorok lakója,
Egy köntösöm legyen, s az is magamon,
Lyukkal teli halászok hálója.
Ubi fame dominatur
Ábrándozások zizegő kalászaiból
sohasem lesz puha kenyér, mi éhed oltja...
ő csak egy volt a sok közül
az utcán élt, hajléktalan
nincs már rokona, arctalan
rajta senki sem könyörül
Házat épít gólya, fecske,
Odúba húzódik este
Sün és róka, medve, farkas.
Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.
Azon a délután minden megváltozott,
az élet remény helyett ostorral csapott.
Azon a délután apám jött sírva,
a könny sorsunkat az arcára írta.
Kartonpapíron bársonyos penész,
a lépcső alján erre ágyazott.
Fagyott szívem hova rejtsem,
ha a tél lassan befedi?
Jégvirágba burkolt könnyem hova essen,
ha senki észre úgysem veszi.
Átok ülhet rajtuk:
Veszedelmes kórság.
Nagy takarók fedik
Kívülről a rózsát.
Csak áll némán s dermedten,
Úgy tartja fagyos két kezét,
De hiába, nem kap ő semmit,
S orcája összefagyva.