Versek a szegények sorsáról
Hosszú útra megy a vándor,
Nem látszik az út porától,
Szíve sajog bánatában,
Nincsen neki már hazája.
Magányában csavarog egyet,
Tivornyázik szétzilált lelke,
Szabad ember, mégis bilincsben,
Rab dalt dúdol börtön élete.
Nem tudom, mit eszek,
Nincs száraz kenyerem,
Számban ordít a vágy,
Vár rám a feslett ágy.
Szürke a város, szürke a sár,
szedem a lábam, eső szitál.
Koppan a csizma, toppan a láb...
Előttem tenyér, valamit vár.
Meghalt Mátyás király!
Mikor hanyatlik a Hold,
Majd feljön a Nap,
Ébredezik minden,
Dalolnak a kis madarak.
Aluljáró sarkában
álmodik a nyomor.
Fekszik kartonágyban,
kocsis borból kortyol.
Nyomorgó, hitetlen, hitehagyott koldus!
Mondd nekem: mit viszel, mit cipelsz szívedben?
Horpadt mellkasodban mi az, ami oly bús
Dallamot penget meg megdermedt lelkedben.
Pislogó mécses mellett egy vackon fázni,
tűz melege nélkül éhkoppot tűrni,
viselni az ócska rongyot, amely nappal
télikabát, éjjel fordítva paplan,
fejet hajtani fekve egy halom lomra,
a lehelettől jégcsapos a kamra...
A félember félig kitárt
ablakánál sandán félrenéz.
Félvilági fénylő dívát
megcsodálna, de ragad a méz
Kócos kezek szedegetik
az apróra tört kenyeret,
falánk vággyal eszegetik
a morzsára hullt életet.
Nyújtsd a kezed
Felemelni azt, aki elesett, segíteni
nyújtsd a két kezed.
Vigasztalni a beteget,
hidd el, csak tiszta szívvel lehet.
Bűzös pocsolyában nézegeti arcát,
ráncolja homlokát, elharapja ajkát,
bágyadtan kacsint a csont-sovány fényfoltnak,
majd tétován legyint a zsarnok-régvoltnak...
Álmok peremén
Remeg rejtett ízeiben is pernye-kezem,
mégsem szeszek-szőtte reszketés ez.
Valahol látom fiatal énem - megfagyok,
de ebből nem téli dermedés lesz.