Versek a szegények sorsáról
Az ablakon kitekint a szegénység,
Mélyen megindítva öreg ház falát...
Ha egy karót szúrsz a földbe,
És a Napnak fénye süt reá,
Mutatja az órát és perceket,
Az idő körbe-körbe jár.
ha a gyermek felnőni nem tanul,
mivel szabad, magától elvadul,
gondtalan játszik, s mert a karja bot,
tenyeréből kiráz kaput, napot.
Egerben nincs oly` sok hajléktalan,
mint Pesten,
de bánatukat most magamra festem.
Lépteiket követem
kacskaringós köveken.
Nyomás alatt vagyok.
A házat eladták,
A családom széthullt.
Utcán heverek tovább.
Szorosan bújt anyjához a kislány.
Szomorúság látszott
Máskor kedves hangján.
Villám hasított le a fekete égből,
tűz hányta a szikrát a száraz avaron,
lovak patája dübörgött a csendben, szaggatva
a síró földeket - Hová meneküljek?
A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.
Egyre papolsz emberszeretetről,
és hogy a jótett mennyit is ér?
Legkönnyebb nem észre venni,
bár van, ki inkább megaláz,
úgy gondolja, ettől ő a valaki,
még tiporni más baját!
Inna... ajka cserepes.
Enne... ha lenne étele.
Élne... ha lenne ereje.
Félne... ha lenne hite.
Sötét sikátorban romos házak,
kitört ablakban gyertya lángja,
árva szívedben szeretet hiánya,
gettóban jöttél erre a világra.
Terek hideg kövén vetett,
hevenyészett almokon,
foszlott hírlapszemfedelek
halál rovata az arcokon,
hol nem lehetnek nevek,
ha túl lesznek a harcokon.
Reggelente felébredni kábán mély álomból,
továbbmenni poroszkálva csontgörbítő súlytól.
Lépésenként görcsbe meredsz bicsaklódó térddel,
mint aki épp törött hegyű varrótűvel fércel.