Versek a sorsról
Visszatérés az üres szülői házba
Kopott kredenc, üres szenesvödör:
a feledés rozsdaként szöszmötöl.
Lyukas lavór csupán az emlékezés,
megkezdett kenyérben felejtett kés.
Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh... én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben,
Vagy törmelék a semmiségben?
Van, hogy elég egyetlen pillanat,
hol összetörik a pillangó szárnya...
Rögös útján eltévedve
Megbotlott a gondolat,
Elfeledte minden lépte,
Honnan indult, s merre tart.
/Kusza sorok egy könnyáztatta füzetben/
Te leltél rám, aki nekem lett,
így vált - két darabból - teljes szett.
Sötétlett felettünk az égbolt,
holt szívünk éledt, de másé volt.
Perceink szél után eredtek,
s nem mondtam ki még, hogy: szeretlek...
Fenséges ifjú hölgy s ölében gyermeke,
anyai szeretet gyengédebb lehet-e?
Elégia boszorka módra
Eltűnődtem, mért nem vagyok szakácsnő?
(Bár csodáim suttogja vagy hét falu.)
Kutyafáját, ki kell mennem, hiányzik csöpp nadálytő,
félnek tőlem - mesterségem mély tabu...
Ahogyan a tinta
hozzáér s a szó
szárad a lapra
kitörölhetetlenül
ráég sok emlék
a tegnapra
de már itt
leplezetlenül...
Kartonpapírágyon, elnyűtt pokróc alatt,
Már álmodni sem mer, szíve fáj - meghasadt.
Kopott, ócska rongyok melengetik testét,
Rég nem látott álmot - nem várja az estét.