Versek a sorsról
Az utolsó sóhaj!
Míg éltem, rabság volt a testem!
Földhöz kötött, nem volt szabad a lelkem.
Ha meghalok, többé ez ne legyen a vesztem!
Ne kössétek sírhanthoz az emlékem!
Életút...
Elsárgult napok,
Mind egybeforrt.
Emlékek homálya,
Felvillanó, régi arcok.
Lehetnék-e féltő szülő?
Vagy unokáit szerető nagyszülő?
Aggódó testvér?
Vagy egy céltudatos személy, aki mindent elér?
Enyvesmancsú Joe-nak mindig enyves mancsa,
Bármit, amit meglát, magához ragadja,
Eszébe se jutna, hogy fizessen érte,
Csak ha lop pénztárcát, úgy van neki pénze.
Ki tudja, lesz-e holnap
Amit még tegnap megengedtem,
ma már nem hagyom.
Nem engedem, hogy szívem
rágja az aggodalom.
Egy állat vagy és állat vagyok.
Ha meghalsz, én veled halok.
Ki etetett és etettelek,
Kit szerettél és szerettelek.
Ájultan a tavasz bimbózó csöndjében
Egy aprócska halacska a tenger öblében
Azt súgta nékem:
Menj haza, gyáva lélek!
Villám csapott a vonatom mellé,
Talán az ég rossz néven is venné,
Ha én Hozzád most hazaérkeznék...
por vagy csak homok
"Ne sírj, mert vége lett!
Mosolyogj, mert megtörtént!"
(Ludwig Jacobowski)
Maradni kényszerben, elbukja erkölcse.
Maradhat a halál, felszárad a könnye.
Maradva egy helyben, a gerinc meghajol.
Maradhat itt, vagy megy, a vonat zakatol.
Eltalált a szó, célba ért,
Azóta gyógyítom magamért,
Több vagyok minősítésednél,
Megannyi szó van balzsamként.
Foszlik a holnapok filléres arca,
milyen világ ez, az ember kudarca,
ott, ahol már mindent felzabál
a magányos sötétségben megbúvó
bíbortorkú, rút halál.
Egyedül vagyok, társam csak a magány.
Az életem csupa kín és ármány.
Térdeltem a szántók mellett
S a búzának közben feje nőtt
Lóbálta a szél a mellem
Majd legurult a hegytető.