Versek a sorsról
...Pókháló szövődik fejemben mely meseszépen szálló
Ténfergés a mindennapokban...
Fiatal lányként egyre arra vágytam,
bekössék a fejem, asszonnyá váljak,
nem jutott tudatomig, mire vágyok,
bekötött fejjel milyen lesz a sorsom.
Fakul a napsugár, elhull a nevetés.
Délibábként sem jön már a feledés,
És éber zombiként kergetlek téged,
Álomkórba burkolózva várom a véged.
Kinéztem az ablakomon.
Az áthatolhatatlan ködfátyol
lomhán szétterült a tájon.
Nem látni mást, mint homályt.
Vess rám követ.
Szórj rám átkot.
Minden harcot én kiállok.
Létem ember, nem más.
Mikor már közel van az aggkor,
És ott totyog ablakunk alatt...
Falakat látok, erős betonfalakat,
vasajtókat, miket őriz nagy lakat,
falnál könnyes szemű, csalódott emberek,
szólnék bátorító szót, de nem merek.
Hangosan kiáltok...
S egy válaszra várok.
Hangosan kiáltok,
Hátha Rád találok!
Sötétbe zárkózott minden jó.
Lezárták méteres láncokkal, vassal szegezve,
alapjában az egészet megsebezve.
Bocsánat az elmaradt időért,
Hol bánat az elzavart erőért
Könnyezik, mit már elszalasztottam.
Onnan jönnek.
Élethitű,
anyaszagú ágyból.
S odamennek...
Anyátlan,
vakhitű világba...
A fő másik feje megosztva vele többet,
Mint életét, létét, szeme lelkén át látva,
Sokszor másképpen tekintve mindenfélét,
Érzelmei áthatják egész életét és lényét.
aznap éjjel egymás után
kísértük a gravidákat
és a szülőszoba megtelt bevérzett szemű nyomással
mintha a születők hirtelen meginduló gnúk módjára
egymást lökdösnék elő a burokból
amelyben a víz túl hangosan emlékezett
a zuhanó test szigorú vonalára
úgy tűnt ezer évig lebegett...
Vannak merengések,
Mi lett volna, ha?
Bennem a szív már ébredt,
Csak nem kell a zűrzavar.
Hogy miért is élünk mi a Földön?
A választ senki nem tudja.
Talán ez olyan kérdés, mint az ördögök,
Vajon léteznek, ki az, aki megmondja?