Versek a sorsról
Félni az ismeretlentől, várni, hogy támad,
érzed, hogy benned van és sohasem fárad.
Rettegéstől és a szorongástól csak szenvedsz,
gondolataiddal a semmibe révedsz.
Egyszer eljön a pillanat,
mikor mindenki felel tetteiért,
jókért úgy, mint rosszakért.
Murcos arcú gyermek szemében könnycsepp,
nyeszlett, kis kezével segedelmet kér.
Szutykos, fekete arcban csak szeme ég,
bűzös rongya ellenszenvnek örvend.
Óriási, erős, "ide nekem az oroszlánt is",
mintha rajta semmi sem fogna, úgy veszi teste intő jeleit,
ezt még megcsinálom, majd utána! - nyomja el az ego szépen
a feledés mérgével átitatva mindennapjait.
Árnyaim még most is bennem élnek...
Felébrednek ködfagyos hajnalon,
elsötétült szolgái az éjnek,
megtapadnak minden gondolaton.
Miért van az, hogy nem veled vagyok,
Miért fáj, mikor csak rád gondolok?
Vajon mi volt az, mit elrontottunk,
Hiszen egymásnak csak jót akartunk.
"Mint forró csontok a máglyán" ott
Babits azzal kezdte versét:
"Nem az énekes szüli a dalt
a dal szüli énekesét!"
Írok, amíg erőm engedi,
Amíg a fájdalmakat feledteti.
Addig, míg örülni tudok neki.
Nem fog ezért senki megkövezni.
A hajnal puha csendjében,
az álmok kósza mélyében
egy pillanatban az ébresztőóra
erősen visítva harsogja:
Ébredj fel, rabszolga!
Ugye, kedvesem, eljössz, ha hívlak,
mikor az almafák virágba borulnak,
vedd fel a kék pettyes karton ruhád,
szokott helyen virágcsokorral várok rád.
Mondd el a jövőnek; volt egy Európa;
Sok-sok országgal, gyönyörű városokkal...
Ő megérkezett, és én vártam rá.
Röpke pillanat volt ez csupán,
míg találkozott a két szempár.
Tekintete megfogott és megigézett,
elöntötte szívemet a vágyérzet.
Semmiből kell naggyá nőni,
Pillanatból álmot szőni,
Mert minden sietve múlik,
Még hosszú az út a csúcsig.
"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek."
Nagy, sötét felhők mögül
Alig csordogál a fény.
Görcsösen akarna jönni,
Megül a széleken, mint a tétova remény.