Versek a sorsról
Egyre több, mi elmaradt, mit meg kellene tennünk.
Túl sokat terveztünk egykor, ám megöregedtünk.
Elménk mélyén odabent őrizzük azt, mi megvolt.
Szánjuk, bánjuk, nem nyitottunk ki sok bezárt ajtót!
Úttalan utakon unos-untalan,
Ködben keringőzve kergetem önmagam,
Lélektelen idegenként bolyongó porhalom,
Tulajdon testemben is csak rothadok.
Hogy mit okoznak tetteid,
előre nem tudhatod.
Pillangószárny rebben,
s átrendezi holnapod.
Se te, se te, se te.
Mély, szürke, kérlelhetetlen este
a sors. Én gyors léptekkel baktatok utánad,
te velővel táplálkozó vadállat.
Odakint álmodozik a föld -
míg szívünk melegség járja át.
Ott kívül dermedt, deres a táj,
rút sebet gyógyít a kovaföld.
Sorok, sorok, sorok, nagy kezdőbetűk,
Rímek és szavak, s mélyebb jelentésük.
Minden perc eltűnik most az éjben,
Örökké elveszik lélegzetem a tiédben.
Nem tudom, mit mondhatnék,
Úgyis köddé válna,
Elnyomná ömlő bánatom füled hallatára.
Érző lelkek, hogyha egyszer
végre összeérnek,
megmutatják a világnak,
együtt mennyit érnek.
Nem ismerem magam, hisz tükörbe sem nézek
Unott hangod súgja: itt az idő! - félek
Bolondként harcoltam, harcoltam a semmiért
Soha ennyit még nem tettem... Soha! Senkiért
Demeterné Rosen Edith emlékére (1924-2015)
Kiléptem - jaj, sietni kell,
ahogy a mikrofonba
zúgta vezényszóra
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Sötét ez a kor?
Majd egyszer meglakol.
Hiszen előbb-utóbb
Mindennek bealkonyul.