Versek a sorsról
Kanapéra görnyedt test vagyok.
Ízetlen, fakó tetszhalott.
Villámok cikáznak a viharképben.
Kösz, de én idebent megvagyok.
Már gyermekként is folyton azt kérdeztem, mit keresek én itt, hol a helyem?
Ez azóta sem változott, s fogom a fejem.
Nem tudtam és nem is tudok azonosulni ezzel,
mi a Föld bolygón folyik...
Egyszer elmúlik,
Az utolsó levél is lehullik.
De még elnyúlik,
Lassan kopódik.
Fényes csillag ragyog fenn az égen,
egy
késői üzenetet küldenek a sötét éjben.
Szíveknek
halk dobbanása, szeretet utáni vágya,
harmóniája.
Ezen a nyári éjen
ma egy újabb csillag ragyog fent az égen.
Szereteted körülleng minket most,
bár felfogni nem tudjuk hiányod.
A Hold lámpása
Fénylő paripáján
Játszik, s csillagok
Táncolnak körötte,
Csattog az égi ostor,
S emlékek sokasága
Érkezik váratlanul,
Celláiból szabadulva.
Érzelmek s légzések,
renegát s hősies,
gaz s nemes érzések
lobogó égése.
Baktatok
Semmit érő gondolatokkal
Kézen fogva,
Baktatok,
Senki nem vesz
Tudomást rólam,
Baktatok,
Az élő valóban...
Képzeletfoszlányok kézen fogva haladtak,
hatalmas horderejű dolgokról szavaltak.
Kis lépéseket a nagy lendület váltotta,
s beindult a gépezet mozgatórugója.
Mesélni jöttem e földre én,
S megélni, mit a sors adott,
Túlélni halált s bánatot,
S megcsodálni a tájakat,
Vigasztalni jöttem én,
Segíteni, hol nincs remény,
Támogatni küldtek engem,
S hogy magamat felfedezzem...
Csak sötét árnyak.
Már nem talállak.
Nagyon féltelek.
Hiba szeretlek.
Pőrén születünk mindannyian,
rejtve bennünk ezeregy szellem...
Én tényleg szeretek élni,
De néha jó benne elmenekülni,
A zene meg a fények,
Az embertengerben magad kitombolni...
Kedvetlen kikelet
nyomja rá bélyegét a napra...
borús szürkeségét mintha oly vágyon mutogatja.
Szinte a hangok is utánozzák
a tompa fényeket,
reggel lendületéhez kávé ad bátorítón lépteket.