Versek a sorsról
Azelőtt a történések
- a kedvemre valók is -
felborzolták sejtjeimet,
ma kisimul volt és nincs.
Pár napja még azt hittem, meghal,
mondja az orvos, és én leginkább azon csodálkozom...
Arcomon mosoly,
szívemben bánat,
nem vagyok fogoly,
csak húznak a vágyak.
Mint sárga levél, ha ősszel a földre hull,
elengedi az ág, nem tartja konokul,
lettem egy falevél életem küszöbén,
átlépnek sokan rajtam, majd felkap a szél.
Nyújtasz segítséget,
azt jó szívvel tegyed,
tudhatod, a végén
jó Isten megfizet.
halálmadár
Fényes, fekete tollak
repkednek a szélben,
vén holló tollászkodik
a drótkerítésen.
Telnek s múlnak a napok.
Érzem az idő múltát,
Mégis egy helyben maradok.
Ne akard, hogy az legyek, aki sohasem lehetek,
lehet, téged boldoggá tesz, de én csak szenvedek.
Mikor Isten házai romba dőlnek, kezd megszűnni e világ.
Az emberek egymásnak esnek, öldökölnek, Földünkre mi vár?
Van, hogy a romokban, porban imádkozva térdepelnek,
Megesik, hogy Isten házát felújítják, az összeomlást késleltetik,
De már megállíthatatlan, egyre több, ki a bűnt elköveti.
Megbocsájtani néha könnyű,
Feledni már nagyon szörnyű.
Minden nap jön egymás után,
A hetek futkároznak a járdán.
Kezünk remeg, szemünkben tompa fény,
s nem várjuk, hogy jöjjön a fájó éj,
arcunkon milljó barázda vert éket,
de szívünkben még szeretet éltet,
várjuk, hogy az ajtó nyíljon ki végre,
hazatérjen még a szemünk fénye,
öleljen magához, kiért kezünk dolgozott,
kiért a fiatalság mindent odaadott...
Fekete özvegy jár a falon.
Hálót szöveget, nagyon nagyot.
A hangok ijesztve hatnak rá.
De félni ideje nincs talán.
A szociopata gyilkos vallomása
hiába fogott el a rendőr
hiába ácsolják a bitót
a kivégző osztaggal szembenézve...
A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló...