Versek a sorsról
Mi az, mi űz és kerget,
pihenni soha nem enged,
amint odaértél,
tovább kell menned?
"A jelenidő vitrinében égek."
Ítéletünket meghoztuk,
sürgető végrehajtani.
Varga Erzsébet (vargaerzsebet)
Ma nem mehetek
az Úr házába
- megfáradt utak
macskakövén -,
szentelt ostyáktól
száraz számban
ragadna nyelvem,
s tömjénfüstben...
Mint a begyűjtött takarmányt, ha szétosztják,
ő úgy adta magát.
Bánatba forrva zokog most a lélek,
elvesztek a fények, a remények!...
Nyákot köp a kór, és a föld
belereszket,
leheletben sajgó tumor a vége
a kezdetnek...
A szakállam
Már megszoktam azt, hogy megbámul mindenki,
a kirakatüvegben, ha néha meglátom magam,
nem csoda, ha nem akar beszélni velem senki:
Bűzlök a rongyos ruhámtól, fürödni is kellene már, olyan zsíros a hajam.
Hajnal hasad vagy megtörik,
borúlátásom küszködik derűmmel.
Hegyek ormát még láthatom,
csupán álom e nyugalom mezőkkel.
Ahogy jönnek ezek a friss szelek...
ahogy elpucolják a tél itt hagyott
lucskát, mocskát: jégcsapot, fagyot,
sáros hókupacot, korhadt levelet,
ahogy fölforgatják a teret...
Van még bennünk forrongás?
Mondják: sírva vigadunk.
Kikönnyezzük, ami fáj,
aztán újra és újra "láncot hordunk".
Bár vesd fejemre sok-sok hibám,
mégis Magyar nyelvre tanított Anyám,
anyanyelvem oly szép, kifejező,
mint anyai szív, karral ölelő.
Majd ha egyszer már nem leszek...
Ha elmegyek, ne keresd a síromat,
nem leszek ott a föld alatt,
nem zár a mélység, sem faláda,
füst leszek a halál markában.
Ha aszály van, akkor is sárba lépek,
De talán majd egyszer célba érek.
Hiába tettem mindent, amit tudtam,
A végén mindig csak orra buktam.
Nincs tökéletes út,
sem egyetlen, a biztos.
Nincs tiszta forrás sem,
ha álmod már piszkos.