Versek a sorsról
Még meg sem születtem, már temettél. Pedig jogom élni.
Legkevésbé lenne szabad nekem tőled, anyám, félni.
Értelmet nyerhet a létezés,
ha a lélek nem búsan borong,
a szeretet nem lesz tévedés,
s szépen búg a doromb
Itt hagytál, Barátom
Furcsa kapcsolat volt a miénk,
Nem túl régi, de mégsem új,
Lélekben mindennek dacára örök.
Amikor nem szól már a déli harang,
És szél süvít át a könnyező falon,
Mikor vért izzad a fáradt veszteség,
És tüzet okád a kínzó hatalom
Felejtés édes italát iszod,
nem szakadt ronggyá a rekeszizmod,
átszédültél a múltból a mába,
át a cirkuszból az arénába
Hűvös a reggel, mínusz hetet mutat a hőmérő,
Olyan hűvös és csendes, mint a lelkem.
Tomboló szélvihar zúdult minden zegzugába,
De mintha hirtelen elült volna a vihar, csak úgy magában.
A juhász pihenni viszi bárányait,
az ég sötétje alant terül el,
szelíd lábak verik az út porát,
haragos szeleit elkerülik,
a vihart, a nem kívánt mostohát.
Szép palota messzi tájon,
De nem hallat gyerekzsivajt.
Minek a külső dicsfény, ha
Belül minden bús, kihalt.
Nem tudhatjuk, mit is hoz a holnap,
Bánatot vagy számtalan boldog percet,
Mit megéltünk, az már a tovaszálló tegnap,
A mának a múltával érkezik az új kezdet.
...félek az eljövendő magánytól,
félek, hogy holnap nem leszel,
helyetted majd át a csend ölel.
Nagyon csorbulnak az élek,
régen nem jól fentétek meg,
vagy az anyag edzetté lett,
de ti csak messziről néztek.
Sparherd felett szép felirat
Kék falvédőn szunnyadó
Múlt
Kép
Sötét éjszakában élő
Sakkbábúként menetelő...
szeretem nézni a sötétséget,
a fény kényszerít,
a szemek befelé fordulnak,
ahol nincs beugró,
mint egyes lakásokban az előszobából.