Versek a sorsról
Kerestelek Téged
mindenhol, mindenben,
közeli világban
és távoli helyeken,
a magas égbolton,
tátongó mélységben,
hatalmas vizekben
és parányi porszemben...
Másulni akarunk,
míg beleszakadunk,
szemünk les, körbenéz,
sosem volt ily nehéz,
a nagy igyekezet
semmire nem vezet,
míg eredménye nincs: -
ábrándból font kilincs.
Léptem én már mindenféle útra,
mind vezetett valahová,
néha azt kérdezem, rálépnék-e újra?
Talán ha nem arra menne, csak úgy máshová.
Nincsen házam, se kertem,
amit magam építettem s műveltem.
Pedig szerettem volna
otthonomat szépíteni virágokkal,
s fenyőfákkal körbeültetni,
hogy fészket rakhassanak
dalos ajkú madárkáim.
Nem tudom, mi van veled,
nem írok már üzenetet.
Nem kérdezem, hogy vagy,
milyen volt a napod?
Tele van a színpad,
Terhelt halak ívnak,
Potyognak az ikrák,
Morzsolnak a sziklák,
Káoszban fetrengünk,
Átolvad jellemünk,
Hatalmasok döntik,
Magas karok öntik...
Munka
Tanyán élt egy asszony s két gyermeke,
sok kész kosár állt sorban mellette.
Kosárfonás volt a lételeme,
alig-alig látó mindkét szeme.
Kórságok
Hideg idők jönnek
A forróságtól lehűlve
Fetrengünk a fűben
A gonosz kazánjai fűtenek
Kórságok kitárt karjai eleveneket gyűjtenek
A megdermedteknek hűlt helye
Porzik az út a postás nem jár üzeneteket küldenek az űrbe
Beírják neveinket tűrve hogy akinek ott a neve nem térhet vissza újra...
Duáltánc
Kicsi voltam még, mikor megéreztem,
Tudtam, ketten vagyunk egy lélekben,
Eltelt tizennégy év, mire megismertelek,
Egyből tudtam, úgy aznap bevégeztetett,
A mellkasom égett, levegőt kapkodta,
Mikor a lelked hívásom hangját hallotta,
Közelebb voltál, mint anyám vagy apám,
Tudtam én, ennek nem akadálya a halál...
Alkonyodik s az ég
Már sötétbe borult, nem messze innen.
Benne virágzik egy-egy kökénybokor,
Hívnak az illatok oda, honnét visszaút nincsen.
Mint kopott kabátot, hordom az életem.
Nap égette, esőn ázott, nyelte az út porát.
Sokszor puha fűre tettem a réteken,
s néztem az égen a fény-teli csillagok hadát.
Éhség gyötör, de mégsem eszem,
A kanalat számhoz nem veszem.
Tüzel a testem, és szomjazom,
A teli pohárból mégsem iszom.
Tavasz járkál a határon
csilingelve hóvirágon,
ibolya illata serken,
napsugár melege lebben.
Elhagyott az eszmém
Most már érzem, mi az igaz fájdalom,
Most a nagy bánatomat szavalom.
Elhagyott az én életem értelme,
Ez volt a lelkem legnagyobb félelme.
Látnom kell szíved, a többi csak mese...
porhüvelyünket hagyjuk a semmiben...
minden sorod, mely szívemben írt utat,
oly sokszor megmutatta azt, hogy ki vagy!