Versek a sorsról
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.
Hűvös hajnal, szürke nagyváros,
Egy szürreális látomás, oly lassú...
Kiszállás - életünk pasztellkék metrójából.
Dekkek s álmos párák mindenhol.
Reá felel a csend, de egyet kopog,
Közvetlen az óra is kattog vagy éppen forog,
Gépként szívemben kisült a Vágy,
Röffent a Tél bennem, de kívül böfög a Nyár.
Sötét világ életében,
Bűntudatnak érzetében
A megbocsátásra várok,
Mielőtt elér az átok.
Befelé sóhaj, kifelé sóhaj,
édeni poklot megváltó óhaj...
Én az este féltem a szárnyát csapkodó, visongó bagolytól,
Nyugtatgattam magam - mégsem értem,
mit akarhat még a szomorú sorstól.
Első versem meglepetés,
Jövőmben egy szép repedés.
Repedés, mely lehet, ajtót tör,
És verset írhatok egyre többször.
Fekete szememből fekete könny csordul,
Fekete szívemen fekete seb gyógyul.
Tények, érvek vagy léleklényed?
Tények és érvek az élet megrontói,
A lélek, mely lényed felszabadítói.
Jajongó, tar ágak között
kerengőzik a szél vadul,
s holt levelek ősz-pirosa
örvény-táncban rőtté fakul
Templom falának dől,
lépcső előtt koldul,
közben üres gyomra
éhségtől megkordul.
Szabad lelkem fogsága
Sors, te drága... Nézz a lányra!
A lányra, ki boldog pillangóként
A derűs égen szárnyát bontogatja.
Ne gondold, hogy lelkemben
nincsenek védekező tüskék,
bizony még hegyesebbek is,
mint amilyenek rózsát védték.