Versek a sorsról
Értem kár a kedves szó.
Hitványoknak az nem való.
Értem kár a drága idő,
Mialatt az értékes élet nő.
Lásd, akár egy vén varjú szárnyszegetten,
ülök én, vén salabakter, itt az utcaszélen,
hátam görbe már, akár egy eldobott kanál.
Mondd, hol, merre vannak a csodák?
Lesz-e még valaha nyugodt a világ...
Vagy letördelt ágú faként kell élnünk,
s végül mindennel majdcsak megbékélünk?
Ítélet
Az idő kitágul katana villan...
Épül már, hogy elérje az ég legalját
A hiúság-alkotta, önző vágy-szülte reménysugár,
Hogy teherként díszítse fel a Föld hátát:
A Göncöl rúdjába kapaszkodó Fellegvár.
Szobám kong a sötétségtől.
Nincsen ablaka,
se villanya.
Nem tudok pihenni a fejem zenéjétől.
Mennyire gyarló lett az élet,
szeretlek, de nem veled élek.
Elrepülnek az órák és a napok,
tőled többet kapok, mint adok.
Vesztébe rohanó vadállat
Jobbat nem is találhat.
Ez az egyetlen lehetősége,
Hogy meghaljon a félelme.
Ott kezdődött valahol,
Hol azt hittem, hogy ezt már hagyom.
De ez kerekestül változott,
Szívemben hallottam a dallamot.
Fekete kód szállt le elém.
Mikor elmentél, magamból egy darabot elvittél.
A szívem bezárt, kinyílni félt.
Mért volt az éj oly sötét?
Idő meg nem áll.
Pillatok úgy illannak...
Mint vízen a hab.
Van, amikor kicselez a sors,
orrod alatt illatoz a bors.
Úgy csíp, hogy a könnyed elered,
veszélyben a napi kenyered.
Visszajött, s tudja, gyűlölik,
miért nem őt vitték a frontra,
Itt van - akár, ha leköpik -
amit ígért, azt betartja.
Bús tekintetű,
pusztuló szerkezet...
meg-megújuló
fecskefészkeket
vigyáz málló vakolat.