Versek a sorsról
Mit ér nekem pontjaim halmaza,
az életem? Gondjaim lagymatag
hajnala vagy felkelő nap, égen...
Kettéhasadt ködfelhő volt életed.
Kettéhasadt, derékba-tört pálya.
Múltad ködös kín-fergeteg,
az Ifjúság tragédiája.
A nevem: Vesztes. Sorsom:
Hontalan magány. Talányok
Napján születtem, reménytelen
Éjszakán. A hetek végig a
Szürke pillanatba tűntek. Az
Égi fény villant, s hamvába
Holt. Kínos üresség ölelt
Magába. Lelkem a néma...
Rekedten visít a gondolat fejemben,
Én leszek az egyetlen
Fejedben?
A mennybéli boltban
árultam magam,
akciós szent hazugságként.
És nem maradt más a lelkemből...
Talán -
A konok
Korok
Vagány
Színpadán
Megtapadt
Falat, csak
Mint egy túlhaladt’...
Mellettem lépdel az élet
mellettem járnak az emberek
mellettem súg a szél
mellettem hull le egy falevél
A hétvégén Anyukámnál voltam, magára maradt. Hetekkel
előre tudta, hogy tehetetlenségénél csak fájdalma lesz
nagyobb: nem kell a kutyának sem! Pedig felnevelt négy
gyermeket, s több unokát, mégsem telik senkinek pár
perc ideje rá, arra a nagymamára, aki testéből táplált
minket, éhezőket. Eljött a péntek, s a csúcsforgalom kerekei
alól kipréselve magam, begurultam a nyitottnak vélt
garázsba. Tévedtem, pedig még nem ittam, később sem, csak...
Elfordultam a világtól,
Földtől, imától, s tudástól,
Mennynek kapuja romokba
Hogy menjek én a pokolba?
Hogyan lehet, hogy e völgyben
meghalt a zöld élet?
Minden levél eltűnt,
semmivé lett a fák
gyönyörű világa,
mindőjüknek ága
holtan néz a ködbe
immáron örökre.
Úgy simulj, mintha mellettem lennél,
mint fáradt estén a könnyű nyári szél;
halkan sírj, ha százszor gyúrlak semmivé...
Nem tudom még mit akarok!
Merre menjek? Hol maradok?
Várjak-e még? Vagy nőjek fel?
Könnyebb lesz-e felnőtt fejjel?
...Ledobja magáról esztelen létem
Elmúló napok renyhe ősztömegét
Tonnaként terhelve magamon érzem
Bőségnapjaim rám untak,
Fakóbb lett arcom az árnynál.
Mattszín tükröm vajh kit mutat?
Rongy életem ott benn járkál.