Versek a sorsról
Pókhálóba szikkadt lepke.
A repülés éhe.
Apolló, Gemini;
ikrei a félelemnek
és a vágyakozásnak.
Egy vén fa alatt állok,
ahonnét mindent látok.
Évezredek elmúlását,
fájdalmát és álmát,
dicső korok hanyatlását,
örökségük elmúlását.
Itt állok előtted és már jól látsz.
Semmim sincs, mégis mindenem odaadnám.
Lehettem volna:
Egy álmos, kis utcán kockakő,
Melyet koptat az ember és idő.
Aki némán várja végzetét, hogy
Mikor jön a vég, a porát,
A szél vigye majd szerteszét.
Feladom
dalom,
mert téged nem érdekel...
S feladom dalom,
mert véle nem érem el
a lelked!
Én azokkal érzek,
Akik jövőt vetnek,
Akik számláktól és áraktól rettegnek,
Akik korán kelnek,
Csendesen szeretnek.
Mit jelent a szó,
Mit lelked partjára érve
Ordítasz a tündöklő messzeségbe.
vándorutamon
viharvonatom
jégsivatagon
izzó fagyokon
vágtatott
az éj...
Égő vas vagy csontjaimban,
Beteg ér rothadó szívemben.
Bűnös szó vagy számban,
Hamu omladozó lelkemben.
Nem tudom mi van velem,
csak sírnék, miért létezem?
Miért kell a sok rossz pillanat,
Miért nem oldódik meg minden, egy perc alatt.
Takard el magad, mert eltakar a fény,
A tévéből mosolygok rád.
Egyedül vagy és mégse félsz,
Mert megszoktad már.
A hattyú tolla porrá vált,
A remény túl messze szállt,
Négy fal, sötét börtön,
Nem sikerül áttörnöm.