Versek a sorsról
Életen át
Amikor azt hiszed, el tudod engedni, rájössz,
Hogy ezt sosem tudod megtenni.
Lassan tisztul a kép,
Vándor új útra lép,
Tudja, miért magányos,
A sors így arányos.
Botorkálva halad az úton, mintha keresne valamit,
Megáll, lép, megáll, majd elfordulva halad tovább,
Vele van barátja, a fehérre festett bot, benne bízhat ott.
Nem adja fel, dacolva halad tovább, vezethetné talán?
Ez az út veszélyes, gödrös és göröngyös.
Mert egyszer véget ér.
Az idő és a tér.
A minden belefér?
Nem tudom, nem tudom.
Dörög az ég
Villám sújt le
Mintha az ég is velem lenne
Nincsen helyem maradásom
Esik eső szomorkásan
Háborgó lelke tükörmása
Az ég dörgő zengő villámlása
Pánik
Lelkem didereg,
Egyedül vacog, retteg
Magányos szívem.
Félig ázott kartonlapok sátra alatt
ül merengőn... élete már tovaszaladt.
Csak szemöldökének kósza, szürke íve
nézett felfelé... a csavargók Istenére.
Eltelt az idő, de a tér már nem változik,
ő csak ül ott... átkot szór, vagy imádkozik?
Párnám alatti sóhajokban
ledobott ruhám redőiben
gőzölgő kávém illatában
lelkem repedéseiben
árnyékom magányában
reggeleim ködében
csendem sikolyában
monoton esőcseppekben...
Külvárosi garzonok közt egymagam lakom,
azt gondoltam, éjjelente nincs mit hallanom.
Himnusz
Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.
A bakancs
Bakancs, a mai fiatalok divatos cipője,
hosszú katonaéletünk lábra szabott énje,
a hegymászónak a legfontosabb kelléke:
de egy szegény didergő hajléktalan ember minden szeme fénye.
Porból lettünk, porrá leszünk,
Mégis ellenségeskedünk.
Nem értem, ez milyen élet.
Nem vagyok még elég érett?
Szalagmunka mellett megfáradt izom,
A jövőbe vetett hit lassan halványodik...