Versek a sorsról
Gyenge lelkem ezer felé tört széjjel,
Nem bírok aludni egész éjjel,
Rágondolok, elment, nincs többé,
Hirtelen ment el s vált köddé.
Ne félj! Minden véget ér egyszer.
Lelkedre vaspántok forrnak -
zord zúzmara-percek peregnek,
hullik rút szemfedél-ponyva.
Házat épít gólya, fecske,
Odúba húzódik este
Sün és róka, medve, farkas.
Eljött a számvetés ideje.
Papírra kellene vetni az egész életem.
Maradjon meg tanulságnak,
Hogy más ne kövesse el ugyanazt a hibát.
Lassan alkonyul, bóbiskol a fény,
megfáradt, örömtelen az este.
Oly sok fájdalom érte a nappalt,
most is itt ólálkodik a beste.
Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött,
és a téli szellő csípős
a szürke fasor között.
Rég nem láttad már a Tiszát
s a lassan hömpölygő vizét,
mely mindig megnyugtatja egy
hazavágyó ember szívét.
Olyan veszélyes most a szerelem
a lélegzetem figyelem, levegővel
előbb tüdőm csúcsát töltöm, majd
bordáim között hasam aljába árad, s
az ereim falára tapadt, mesterséges
színezéktől a mindig szűkebb
átmérőn a vér útját egy röggel
zárja el a bánat.
Ölelnek fákról letördelt ágak,
friss, csintalan szellő karol beléd,
papírra rajzolt felhők is áznak,
hallgasd most tőlük a sors lényegét.
Úgy suhant el ez a hetven év,
akár a szellő a fák fölött.
Éreztem végig a sors kegyét...
Ó, vajon szívemben lesz-e még
vadtüzű lobogás, lángvörös
Egy ártatlan rab férfi naplójából
Magányomban gondoltam,
hogy írok egy levelet.
Halványan fogott a tollam,
és megtört hit vezette kezemet.
De jó azt hallani, hogy minden
szép lehet, nemcsak álmodva
az új évben, mert a borúra
ébredés remélve ott maradt
a tegnapi sötétben.
Mi változik meg? - semmi,
bár mégis érzünk újat...
Idő magát kergeti,
s a remény... Bennünk kutat.
Még sötét van, mikor szólt a dallam,
Amivel az álmom lett kiforratlan.
Kávét iszom mélán és álmosan,
Nézem a sötétség végét magányosan.