Versek a sorsról
Két nehéz szó van ezen a nagyvilágon,
a Bocsánat és az az egyszerű Köszönöm,
nekem azonban csak egy a kívánságom,
ha ezt hallom, az a legnagyobb örömöm.
Magadba nézve kétely ébred még,
jó felé mentél, erre volt a kitaposott ösvény?
...sóhajtoznak fájó fényben
a napok óta kiszáradt,
rőzse-szagú virágszálak.
Olcsó kékre mázolt vasbordák, bezúzott üveg,
eltévesztett kapukód, kiröhög, rohadjon meg,
magába roskadt öreg lift szint alatt rekedve,
mászás fel a négyre, tüdőt kiköpőn lihegve
Álomra borította kezét, aludt akárcsak a Tölgy,
Kék fény omlott az utcáról, odakinn sötét hajnal várt reám, énekelt a cserebogár.
Árnyékba húzódott, ahol nem ért
A nap, mint fényesen ragyogott befelé,
Hallottam a fákról zuhanó harmat erejét.
Szorosan bújt anyjához a kislány.
Szomorúság látszott
Máskor kedves hangján.
Nyáron vetem-aratom búzám,
Hideg jő - és elviszi.
Ezredévnyi idő távolából nézem
azt a rózsaszín ködbe borult napot,
mikor porba hulltak a merész álmok,
és időtlenné kövült minden reményem.
Apró jelek halkan és diszkréten,
nagy dolgok talán keletkezőben,
valami rémlik a puha ködben,
de el sem hisszük, hogy ideérjen,
a szikla is áll, és ha megcsúszik,
bizony többnyire nem sokon múlik,
így ringatózunk a jó reményben.
Mit nekem szerelem,
Mit nekem élet.
Ki mondja: szép szerelem, Téved!
Ki mondja: nincs szerelem, az igazat mondja.
Elmesélem most neked, hogy a világ csak az enyém,
amiben te éldegélsz, az már egy másik világ.
Fény és csillogás, hívogató kérkedés,
Szerep nélküli, ócska színészkedés.
Fejem lehajtom, szívem mégis mosolyog,
Ha tudnád, hogy csak egy közmunkás vagyok...
Ha már nem érzik hiányod,
emléked a homályba vész.
Akkor majd hibáid belátod,
múltad, melyet jelened tetéz.
Gondolatok
Még sötét volt a hajnal,
mikor átöleltél,
remegő ajakkal,
csókkal ébresztettél.