Versek a sorsról
Félreeső kapualj volt otthona,
szögletes utcakő nyomta derekát,
egykori családja magára hagyta,
piára költötte minden vagyonát.
Nem vagyok olyan különleges, mint hiszed.
Csak kimondom azt, amiben hiszek.
Én túl önző vagyok, te is mondtad már.
Sajnálni kár, egy nap változás vár.
Szürkületben itt és tova
nem látszik lépte nyoma.
Nesze semmi, hangtalan,
körvonala is láthatatlan.
Az ablakon át a deres udvart bámulom magam,
mily csúffá tette az idő, mit a tél is elragad,
a nyári virág illatát burokban őrzi a fagy,
ahogy a tavasz élénk színeit tárolja az agy.
Édes rózsám, elindulok hosszú utamra.
Nem kérek ma tőled, csak egy csókot ajkamra.
Elbúcsúzom, apám, anyám, drága testvérem.
Rózsafának vándorbotján én is felveszem.
Fekszem a kórházi ágyon, nézem a mennyezetet,
öreg már szegény, foltos, repedezett,
közben a mennyezet is szemezget velem,
fiatalember, mégis nagybeteg.
Csendes órákon fény sző szavakat,
emlékeket hoz, dalos nyarakat,
illatokból öltöző, lágy muzsikát,
míg Nap tűz hajamba bíborpántlikát.
emlékszem, megróttak ifjúként,
a száguldó garabonciást,
a temető megvár, hangzott időnként
az öregek korholó hangja,
meg sem hallottam,
futottam az idő elől félve,
hogy a sarkamban jár,
utolérve zabolázni rám talál...
Megtalált az élet
Mellkasom homokos tengerpartján
sivár és száraz ágak hevertek.
Kiült rájuk sós vizű rengeteg,
lekorhadt kérgük fehér lebernyeg.
Ragyogó nyári nap Nap fénye simogat,
pihenni vágyókat egy parkba csalogat.
Nyár forró melegét fák lombja enyhíti,
fújdogáló, langy szél kedvüket deríti.
Jártam a pokol tornácán,
Emléke még most is éget,
Révedve néztem a semmibe,
Keresve az üdvösséget.
Íme, itt egy ember.
Már nem szerepekkel.
Már nem kell a jelmez,
Most már másként tervez.
Markodból folyik az idő
hallgatagon, mint égen a felhő,
életed múlásának jele,
kérd, még ne csorogjon le,
adjon időt a mának,
tétova gondolatok várnak,
újult erővel ébresztenek,
tudhatod, van még feladat...
Erdő mélyén virág lenni,
szelet nézni, nem sietni,
eső cseppen, megsimogat...