Versek a sorsról
Nyomasztó a kedv, fakó arcokon
Tébolyodott nyugtalanság,
Kihűlt lelkekkel rokon
Csoszogó cammog a hideg utcán.
eltöredezett a rozsdaszín
botlik és megbicsaklik a jó
lám szökken de megrokkan a rím
nekünk valahogy átok a szó
Tűzpiros szoknya, amely fellibben
Acsarkodó szélben, napsütésben.
Kis csónakom szalad a folyó vizén,
Elmélázom néha én a csókod ízén.
"Bolond világ volt hajdanában!"
Félt az ember a házában.
Félt az asszony, félt a gyermek,
még az utcára sem mentek.
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Fájdalmas üresség lakozik bennem.
Mintha már nem is lenne élő lelkem.
Egy fájdalmas szög, ami sebet ejtett.
Egyenesen belső szépségembe rejtett.
Bús lelkemnek rőzselángja ég,
Holt mezőkön elsodor a szél.
Putrik ajtaján testvérek várnak,
Lelkem árnyékán visszajárnak.
Kínom hoztad el
Szállj tovább, nem érdekel.
Szállj tovább, mint madár.
Szállj égen, földön át.
Tengernek habjaira jól vigyázz.
Szerelmet ígértél,
Olyant, mint a tiéd volt.
Telis-tele fekete lyukakkal,
Miközben szikrázott az égbolt.
Szösszenet
"Ha majd a bőség kosarából...
Ha majd a jognak asztalánál..."...
A hófehér hegyoldalon
egy párduc lesben áll épp,
nem sejti még a préda, hogy
csupán pár pillanat még,
mi életéből hátra van,
aztán egy villanás csak,
s hátára máris mancs tapad,
amint a párduc rácsap.
Soha nem hittem én a sorsban,
Csillagok sem súgták nevem eddig -
Ó, de mikor fáradtan meghallottam
Öblös nevetését, elámultam egy percig.
Volt egy CSODÁS világ.
Bármennyire furcsa,
nem voltak falai,
nem volt zárja, kulcsa,
nem volt kerítése,
tiltása, szabálya,
boldogságra tárult,
fényből volt határa.
A világ szomorú csapása
Látni a sok szenvedést,
Semmit nem tudsz tenni,
Fájdalmas arcokról
Könnyeket letörölni.
Lelked leheletének görcsös morajlása
az, mi felszínre tör amott benned.
Homályban tengődő, szép jövőd állása
elbicsaklik, megtörik, csak engedd.
Meséid hallgattam, az Óperenciát,
Az üveghegyen túl a szőke királylányt.