Versek a sorsról
Vállamon átvetem üres tarisznyámat,
Lágy szél a paripám, neked könnyű vagyok.
Megszülettél, óbégatsz,
mintha látnád sorsodat.
Tanulod az életet,
de sohasem tudsz eleget.
A ház előtti parkban egy otthontalan lakott,
aki nagy fehér szakálla és piros kabátja miatt
a házban lakó gyerekektől Mikulás nevet kapott,
piciktől mosolyt, felnőttektől csak grimaszt.
Bocsáss meg, Istenem, amiért már megint
tévútra tévedtem!
Mentsd meg az én bűnös lelkemet még egyszer,
már csak ezt kérhetem!
"Oly korban éltem én"
Amikor még nem volt dicsőség
A remény
Mert az maga az élet
Ezt táplálták belém
ahogyan történnek a mindennapjaink:
áldás és átok és ami közötte.
mi árad, annak nincsen partja itt,
s ki nem született, az is öröklötte
Üvöltve jöttem erre a világra,
éjszakák türelmét meggyötörtem,
de békültem jóság szelíd szavára,
ha nyűgömmel hozzágömbölyödtem.
Körülöttünk a világ most ordít,
A valóság gyakran torzít,
Szívünk csak tompít,
És a fájdalom pusztít.
Idő se tudja, merre vagy,
a tér behajlik ott,
hol elkapott az őszi fagy,
s reményed elfogyott.
Szorongás, aggódás, rossz érzések, kétségek,
Önmagadnak teremted a saját félelmed.
Egy utolsó cigaretta még,
Egy füstbe ment terv,
Hogy nem vagyok tiéd.
rég voltam már a lágerben. hiányzik az a kopott deszka, amin egymást melegítettük átkarolva.
hiányzik?
Mosolygok s egyben könnyezem.
Hálát adok neked, Istenem,
Hála mindenért, mit adtál nekem.
Kaptam jót, kaptam rosszat.
Mikor hívtál, mentem,
nem kérdezett lelkem.
Az öröm várta, járhassa táncát,
a fény valóra válthassa benne álmát.