Versek a sorsról
Úgy vártam a tavasz jöttét, felkelő Nap meleg fényét,
a rügyező fák zöld lombját, kis virágok illatárját,
vártam világ ébredését, a természet szépségét,
békességét embereknek, becsületét szeretetnek.
Kedves szívem, csitulj már,
hidd, sóhajom úgyis rád talál.
Nyugalmat már csak álmaim
tündéri mesekertjében találsz.
Évek és évek
végtelenbe vesző,
kietlen vidékre kísérnek,
hol lehetséges szavaid
utol nem érnek,
bármeddig is élek,
meg nem értlek.
Mindannyian egy pillanat vagyunk,
Én is ebből
A pillanatból születhettem...
Volna,
Ha nem választod
Pislákoló fényem kioltását,
Nem fájt, nem éreztem.
Szerelem
Szeretlek Téged!
A szívem és a lelkem egyet érez,
hogy mindennél jobban szeretlek téged.
Elég egy szellő, és terjed a láng,
Puha fűben fúrja lábad fullánk.
Csendes hullámokból elsöprő ár vár,
Megjelensz, és szívem kemény, mint a márvány.
Álmodik a nyomor,
Sír a gyönyör...
Valahol a kettő összeér
S ficánkol legbelül.
József Attila fekszik,
a szív már nem veszekszik,
térkép van alatta,
s térképpel takarva...
Hosszú lesz az út.
Mintha egyfolytában csak ez történne.
Mindig úton, valahol az árok és az árok
széle között.
Kerestem valamit,
mit mindenki keres,
hogy választ kapjak,
kértem Istent: "Vezess!"
...aztán néztem az eget,
nem értettem, mi lett:
miért vesztettem el mindenemet?
csak a tapaszok tartják porcelán lelkem össze
csonthideg tél jön
az ezerszínű őszre
Szemem lehunyva hegyeket látok,
A hegyek ormán szilaj jégvirágok,
Kőből, fagyból és hóból font alkotások,
Szél formálta, dér edzette hófúvások.
Futok az erdőbe a világ
Baja elől, de a bánat is...
Vékony pázsit, vastag harmat,
nyugvó tájra szőtt hatalmat,
hajnal-ködök, reggel-órák
gyérítgetik gyenge gyolcsát.