Versek a sorsról
Tudom, bármit elérhetek, amit csak akarok,
oly kemény vagyok, mint testemben a csavarok.
Bár darabokra törtem, s padlóra küldtek,
az első hetek nagyon kilátástalannak tűntek.
Kimondani félek:
az ember is csak állat,
- noha védett,
s hiszi, ura a világnak...
Csak fekszem némán,
Félszegen.
Hallgatok a sötétben
Gondolatban.
Levelet sodort a szél,
leejtette egy pocsolya közepén.
Sáros lében ringott a levél,
pocsolya remegő szívén -
megfodrozódva,
szerelme pöttyeit ráloccsantotta.
Sors írta
Virágos mezőknek látványától
száll, repes, vidámodik lelkem,
ez a színes kavalkád, ahogy itt
fest szebb és szebb csodát nekem.
Söröcskét és borocskát
venni kell, mert nem osztják,
kaját néha osztanak,
sorba is áll sok dagadt.
Ellátok-e addig, hol véget ér a lét,
emeletnyi álmok, a pince oly sötét,
nyomorult világ, szakadt sóhajok,
dörgő tapsviharban épp meg nem fagyok.
Ellágyul a táj. Olyan a világ,
Mint illatos édesség, amikor
Virágokra porcukoridill száll.
Fehér szirmok ciklus
Átszűrődik a komor, sötét, bársony
Vásznon az elhalkult szavak
Sorokba rendezett vonala,
Míg a szél tépázza a kihűlt tájon
A fákat - mily néma holtak! -
S a hang félő - mint egy vak zongora.
V1:
Álmok szemébe néz a reggel.
De mi mért rohanunk a ma elől?
A holnap elé sietve érkezel,
Mint egy előredobott apró kő.
Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,
(a szövet szakadásait kopott pokróc fedi)
az Idő bokázik arcukon - száz szarkalábon
haláltáncot, mely napról-napra kedvüket szegi.
Van, akinek a hatalmas hegyek,
Másnak a szív és a szeretet.
Gondolatfoszlányok
Hová lett arcod mosolya, mondd, hova?
lépteid bűvös, kopogó kis zaja,
az est varázsa, szerelmed ostora,
tested illata, csókjaid zamata...
E közmondás igen régi:
Nem tudsz kétszer belelépni
Ugyanabba a folyóba.
Életem ezt megcáfolta.