Versek a sorsról
Miért sírsz sokat? Kérdi anyját a fiúgyermek.
Mert asszonynak születtem, kit nyomnak néha terhek.
Ám a fiúcska nem értette, és kérdőn nézett,
Majd ujjával kopogott, jelezvén, még nem végzett.
A közepét, ha megtalálod
az útnak, mely előre halad,
elodázhatod korai halálod,
s túléled fojtogató magad
Nagyon-nagyon fáradt vagyok,
úgy nyomasztanak az évek,
már csak pihenni akarok,
sok reményem semmivé lett.
Féltékeny reám a csend,
Az idő reménytelenül néha elibém szédül.
Érzéseket koldul, de mint a tolvaj,
Úgyis mindent elvisz végül.
Kavics 2.
Most csak magamnak vagyok,
Nincs csata, de nyugtalanok a napok.
Mint egy csodára váró szarvas,
Ki bámulja az erdő szélén,
Mikor bukkan elő a vadász
Vagy a fogát csikorgató farkas.
Sötétben úszó álomképek,
Megtört üvegszemcsék, vakító fények,
Sugaras, torz világ, hiányos nézet,
Úttalan utakon réveteg rémek.
Ha egyik énemmel találkozol,
szerencsésnek mondhatod magad,
de ha a másikkal,
jobb, ha meghúzod szavad
Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.
Sodródom az élettel,
Nem tudom, merre visz utam,
Tele vagyok kétségekkel,
El akarom felejteni a múltam.
Küldetéstudatban a Megalázott Ember,
áldozat-sorsában hű társ volt keresztje.
(Bokorrímes)
Ülök rajta, de nem félek, hogy leesek,
Így bizony gyalog én sehova nem megyek...
Lovam hátán az élettel nem hetyegek...
Feléd csak áramlik be a jó,
Mert észrevett a mindenható.
A lágy, rózsaszín felhők közül vadul tör előre a szörnyen haragos elítélés,
Pusztítja, amit csak ér, bőröd, húsod, ereid szaggatja szét, célja a feledtetés...