Versek a sorsról
Ellágyul a táj. Olyan a világ,
Mint illatos édesség, amikor
Virágokra porcukoridill száll.
Fehér szirmok ciklus
Átszűrődik a komor, sötét, bársony
Vásznon az elhalkult szavak
Sorokba rendezett vonala,
Míg a szél tépázza a kihűlt tájon
A fákat - mily néma holtak! -
S a hang félő - mint egy vak zongora.
V1:
Álmok szemébe néz a reggel.
De mi mért rohanunk a ma elől?
A holnap elé sietve érkezel,
Mint egy előredobott apró kő.
Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,
(a szövet szakadásait kopott pokróc fedi)
az Idő bokázik arcukon - száz szarkalábon
haláltáncot, mely napról-napra kedvüket szegi.
Van, akinek a hatalmas hegyek,
Másnak a szív és a szeretet.
Gondolatfoszlányok
Hová lett arcod mosolya, mondd, hova?
lépteid bűvös, kopogó kis zaja,
az est varázsa, szerelmed ostora,
tested illata, csókjaid zamata...
E közmondás igen régi:
Nem tudsz kétszer belelépni
Ugyanabba a folyóba.
Életem ezt megcáfolta.
"Semmiség" - hallom mindenfelől...
Márványpalota fala ledől,
árva gyermek búsan énekel,
koldus készít neki ebédet.
Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres...
Fekete rózsák színes szirmait keresem,
hol lehullott egy-egy varázslatos szirom,
mert illata nem bódít, de virágba
borítja fáradt lelkemet.
Szabó Veronika (VeronikaSzabo)
Nem hív már, nem keres senki.
Megszoktad, hogy így kell
szeretve lenni.
Méla utakon járva
fogja kezed a csönd
s te elmégy vele egy körre,
hátha visszaköszön,
akire vártál rég.
Villámként rezeg rostjaim nektárja,
mint tűnő tájkép, mely éltetőn telít.
Ha szeretnéd, félreállok,
Néha-néha csak megállok.
Járkál, megy tovább életem.
Miért van így? Kérdezem.
Te, Ember! Egy vagy az ősi agyaggal,
az örök Idő vasfoga arcodon,
megbirkózol az egyszerű anyaggal,
túlélő vagy, és okulsz kudarcodon.