Versek a sorsról
Halkul lassan a falu érverése,
közel az árnyékok érkezése,
gyertyaláng-rózsák mind a múló percek,
mélyükön létünk álmodozó gyermek.
Kell, hogy minden gondolat
rémisztő formát öltsön?
Bűnné válik a mozdulat,
melyet úgy kaptunk kölcsön
A Védák regélnek,
a tudásról mesélnek.
A tudatosság könyve
rigmusokba öntve.
Magamra álmodom az időt,
azt a percek nélküli cikkelyt,
a szabálytalan s részegítő,
rendetlen-szép értékeimet
Lelkünk rezdült, barátokká lettünk,
szép szavakkal vigasztaltuk lelkünk.
Idejöttem. Még nagyon régen.
Az is lehet, hogy lőcsös szekéren.
Az idefelé útra nem teljesen emlékszem,
Hisz nem én jöttem. Én itt születtem.
Volt egy varrónő, fura egy alak,
egész életét beszőtték a fonalak...
Hímzett, foltozott és stoppolt,
mert ideje az sok volt...
Nem szóltak a harangok,
nem ittak áldomást,
nem volt étel az asztalon,
mikor megszületett
azon a csendes hajnalon.
Csak lépeget és lépeget,
tán keresi a lényeget.
Csak lépeget és lépeget,
hogy elérje a kék eget.
Magány
Mint bezárt madár,
Zárkám szobám négy fala.
Magány ölel szorosan!
Ballagok,
A hajnal könnyétől áztatta,
Harmatos haloványzöld pázsiton.
A cipőm talpa alatt felvisító fűszáltesteket
A fellazult földbe taposom.
Komorságom apám tűrte.
Édesem bölcs ítélete:
majd elnövi - mondta sűrűn,
mint fals hangot a hegedűm.
Mellkasomon ül kongó éjszaka,
Szorítva ölel fekete karja,
Addig passzíroz, míg kettéválok.
Testem tarkítják kínzó vaspántok.
hazatérés
Hát, egy hónap után megérkeztem,
igaz, nem volt virágeső, vörös szőnyeg,
mazsorett lányok sem fogadtak - sajnos,
sem molinó feszítve, de nem ez a lényeg.
Volt egyszer egy lány
egy más világban tán,
hol nem élt vele más,
csak fa, állat s virág.