Versek a sorsról
Kérünk téged...
Taníts meg minket boldognak lenni,
tiszta lélekkel, őszintén szeretni!
Könnyed léptekkel járni a jövőben,
hitben, egymást segítő szeretetben.
Fájdalom, mely tönkretesz,
Titkon végtelen öröm kútja,
Amelyből folyton csak merítesz,
De a palack egyre szomjasabb,
Szomjasabb, mint a tűz,
Ami most olyan, mint a haldokló őz.
Hív az utam, mégis a vékony jégen csúszkálok,
Nincs hitem, hogy végre jössz felém, hiába várok.
Fájdalmas az egyedül, fanyar, keserű a csend,
Ostoroz a reményvesztett múlt, nincs még bennem rend.
Nálunk a fák medvét teremnek,
fenyők, bükkök, juharok, szílek,
mesélnek bágyadt értelemnek
tények, sziporkák, kósza hírek.
El kéne futnom messzire,
ne találjon rám senki se.
Ne tudjak mélyről, ne tudjak magasról,
büntető csendről, hamis szavakról,
futni, míg elfogy minden szavam,
míg el nem veszítem saját magam,
emlékét annak, kiről hittem,
nem lehet vesztes benne az Isten...
Négyéves koromban megfájdult a lábam,
mikor egy méhecskére léptem rá nagy bátran.
A körhinta közel volt a szülői házhoz,
bicegtem, de mentem, kedvem volt a bálhoz.
Kínlódásom egyben az örömöm,
Mikor verejtékem gyümölcsözik.
Pacsit is veszek, ahogyan pofont,
Az élet testvérként ölelkezik.
Fura világot élünk manapság, sok esztelen baromság.
Lassan úgy tűnik, kifordult magából a világ.
Mindenki úgy tartja, az élete előre meg van írva,
és aki nem átlagos, hülyének van kikiáltva.
Ha valakinek vannak álmai, kinevetik.
- Mit akarsz, te szerencsétlen?
Meg fogom mutatni mindenkinek, hogy igenis elérem.
Aluljárók népe
Itt egy modern, misztikus alvilág,
Hol nem sarjad sem fű, sem kisvirág,
Ahol soha még nem pirkadt a nap,
Csak a remény van, talán majd holnap
Úgy szeretnék oly szépet írni,
könnyben ússzanak a szemek,
lélektüzek gyúljanak szívben,
nem az üstönködős érzések.
Messzi
Messze voltál mindentől,
Messze... a szó feldereng,
Milyen szép és milyen hosszú
Az az út, mi elvezet.
Elsüllyedt, mély gondolat
Rótt falra vésve,
Szivárvány színek
Oda lettek rajzolva,
Maga az ősember
Testesült meg benne.
Nagy melegben legyezőm eltört.
Jobban mondva szétesett...
felfeszítenek a hétköznapok,
s kifosztanak, ahogy emberek a másét,
beleomlok a vágyba annak mentén,
ahogy a jégtáblákat oldják fel a kudarcok,
egyszerre hiányzik a fény és a sötét,
és borzongok, ha látom,
hogyan gyűlik fel bennem a halál,
hogyan távolodik tőlem minden part...
Valami komolyan hibádzik,
nem tudom, mi az, de hiányzik.
Lelkem háborog, mint a tenger,
mikor őrült hullámokat ver.