Versek a sorsról
Fény villan át a szürke kis szobán,
Alattam némi porcica szendereg.
Pók szöszmötöl, hálót fon a szoba falán,
Tengernyi boldogság az élet, s hogy benne szenvedek.
Átlagos hétköznap volt,
De számomra a leghosszabb nap,
Mikor téged a földön fekve
Ifjú szemeimmel megláttalak.
kölcsönkértem éltem
a vén természettől
hófehér hajamat
egy ajándékként
tavasz lehelete
kócolja fésüli
míg a hosszú évek
tincseim díszíti...
Még kicsi, mozgékony gyermek voltam,
Édesapám feladatot adott.
Mire megjön estére, meglegyen,
mert minálunk rend és fegyelem volt.
Hét állapot
Elfáradtam. Elmém ül a vízben.
Álomba húz a forró föld íze.
Fehér a fény, inda lóg a lombon,
A Z úr vagyok hát a trópusokon.
Sziszifuszi munkával végül épségben
álcázva, egy ravasz kis kígyó képében
az ördög becsalt minket pont ott a tőrbe...
Ha látni kell, hát látom,
ha érezni kell, érzem
a kő súlyát a sírodon,
túlléptél a kínokon
...Áll és vár az ingyen
Kajára
Kezében a hegedűtok
Mindig ott
Hegedűt hord vagy valami kacatot...
Nézz csak nézz vissza, mint hagytál itt magamra,
izzó serpenyődben csupasz szívem serceg,
napjaim, mik átlesnek csupasz ágakon,
bőszre írva minden álnok, lopott percet...
Tűz és víz tombol mindenütt.
Láng és ár, nincs határ.
Éj és nap rajtunk áthalad.
Sötét és világos,
hol ima, hol szidások!