Versek a sorsról
Egy elfeledett emléknapra
Csillagok laktak szép szemedben,
Vidám tűz égett hű szívedben,
Szeretet élt a lelkedben,
Így élsz ma is emlékezetemben.
Úgy készülj a holnapodra, ember,
hogy ne feledd soha a múltadat!
Emlékezz, honnan indultál egyszer,
mert babérokat senki sem arat!
Magányos útjaimon gondolkodom el azon,
A fájdalmat ki méri ránk? Mely hatalom?
Miért kapjuk, fizetjük meg sokszor magas árát,
Majd sírással, égető könnyel szenvedjük el kárát?
Mely hatalom az, ki ránk dobja a terhet,
Mit felnőtt, gyermek egyaránt cipelhet?
...harmatvíz lemossa, felragyog a fénye.
Aranyát, amit szór, életadó csoda,
az éltető fénye benéz ide-oda.
Látom a fényt - az alagútnak vége,
Már csak pillanatnyi idő, ami kéne,
Hogy tépett emlékeim magam elé vegyem,
Apró darabkáit gyorsan helyretegyem.
Enyém a születés, a szavak készlete,
enyém a tudásom, e világ nézete...
Éppen az élet értelmetlenségére gondolok.
Akik mindezt olvassák, azoktól meg időt lopok.
Hófehér álmok közt éljek.
Fekete szögektől féljek.
Vállamon galambot reméljek.
Varjakat hozzanak az éjek.
Elszáll a sok idő tétlen perc.
Jár az óra mint azelőtt.
Egy ölelő párt lát szemem.
S elmosolyodok e délelőtt.
úgy rétegeződik rád a múlt,
mint a másodéves avar.
arcod nemezesre fakul,
elhalványodsz, és nem zavar
Rohannak az évtizedek.
Benne itt felejtett, régi emlékek.
Rongyosra kopott látomás.
Már nem is tudom, mi a valóság.
Megfulladok, meghalok,
Otthon vagyok már?
Menekülök,
El kell mennem még időben,
Akkor nem kérek mást, csak asztalt egy főre,
Hazudtak, és kikészülők tőle,
Mióta álmokat ígérnek, rémálmok gyötörnek,
Nem tudok aludni...
Kanapéra görnyedt test vagyok.
Ízetlen, fakó tetszhalott.
Villámok cikáznak a viharképben.
Kösz, de én idebent megvagyok.
Már gyermekként is folyton azt kérdeztem, mit keresek én itt, hol a helyem?
Ez azóta sem változott, s fogom a fejem.
Nem tudtam és nem is tudok azonosulni ezzel,
mi a Föld bolygón folyik...