Versek a sorsról
Álmot láttam, életre kelt az írótoll,
Betűket láncolok izzadt papíromon,
Hiába pöröl, én belekapaszkodom,
Szánts sorokat, ültess életet, golyóstoll.
Addig adj, amíg van kinek!
Egy ölelést, hogy érezzenek,
így lássák meg boldogságodat,
hogy ölelésük boldogságot ad!
Nem szenvedés, félre ne értsd,
Sorsom volt kissé hányatott,
Nem fűztem hozzá nagy reményt,
Az élet így is átkarolt.
Tükör előtt állok, bámulom magam,
a múló idő barázdát hagyott,
hopp, egy ősz tincs, redő itt meg amott,
teltebb vagyok, nem feszes már a hasam...
Parányi gyöngyök
pihennek lelkemben -
ó, mennyi érzés,
mennyi pillanat.
Miért kell a szenvedésnek rossznak lenni?
Miért kell folyton helyesen cselekedni?
Nem értem, hogyan, miképpen tudok megfelelni...
Megfelelni, később elkeseredni.
Megfelelni miért kell?
Soha nem értem meg...
Remegő kézzel írom e sorokat,
Nem hagy nyugodni egy kósza gondolat,
Ki vagyok, ha nem önmagam adom?
Megváltozhat igazi valóm?
Gipsz van a kezemen, erős gipsz, ami körülöleli egyik végtagom,
Régen le szeretném venni, de valójában soha nem akarom.
Nem jön az ihlet,
Pedig eddig olyan gyorsan ment minden,
Csak írtam, és abból vers született.
Öregasszony a Kárász utcán
birset árul egy padon.
Foltosak és férgesek,
első blikkre ott is hagyom.
Előttem van képe, tényleg él,
Lelke ragyog, nevetgél,
Ajka csak szépről zenél,
S szeme fényében életre kél,
Egy angyal, ki rosszat mesél,
Hogy az emberben romlott a vér...
Tűz és láng vesz körül,
Elhamvadok végül,
De nem kell szerencse vagy szikra,
Gond nélkül szállok tova.