Versek a sorsról
Tánc a csendben mozdulatlanul...
Egy életen át hallgatóztam:
a Nagy Varázsló érthető szavára,
Szülőre, papra felfigyeltem,
Nem leltem meg azt sem a Könyvben.
kék lesz ég
halálod napján
és halkan csengenek
majd a sárga villamosok
és emberek tesznek
mindenféle dolgokat
amikre most
éppen nem gondolok...
Az irodalomnak nem én kellek
Csurgó méz igen mi édes
Csúf báj is szép hogyha kellet
Lényeg hogy hű mily negédes
Bimbótól hervadásig
Kinyílt virágok illata árad,
érett gyümölcsök zamata csábos.
Ifjak szerelme forró és fényes,
kiteljesedve boldog az élet.
Azt mondtam:
Egyszer minden másként lesz...
Hazudtam - Te is tudtad, én is tudtam ezt.
Majd visszarendeződünk... - hitegettelek.
Tán jókedvből toltak eléd játékos istenek,
hogy prizmaként bontsam színekre szürke fényedet.
Sohasem tudhatod, mit hoz majd a holnap,
mi vár rád, ha rád ragyog a felkelő Nap,
fényével messzire űzve el a tegnapot,
reménnyel töltve meg az új napot!
nem kell semmit látnod
nem kell semmit tudnod
csak engedd
hogy megtörténjen veled
Nem én kiáltok, a Föld sóhaját hallom,
elgondolkodtató, mit látok, bevallom.
Már nem is sóhajt, kiabál a természet -
pusztul a környezet, ordít az enyészet.
Mikor a remény is elhagyott,
sápadtan néznek rád a csillagok.
Csak a csend ölel már magához,
s úgy tűnik, nincs közöd a világhoz.
Koldusbotra jutott emberek,
kiket szerencsétlen sorsuk és
e rút élet maga alá temetett.
tudod, ha a gondolat lelkedben tüzet rak,
nem űzheted, hisz izzik, mint zsarátnok,
nem nézhetsz ki, hisz csupán vakablak,
rizikófaktor, nincsenek veled barátok,
súgja a szót az éj, az újat váró hajnal,
tollad hegyén cseppen a várt igézet,
s a holnap érkezik mindenféle bajjal,
így az izzó gondolat... levitézlett...