Versek a sírásról
Éjjel 1 van.
Az egész életem romokban,
a szívem darabokban hullik a földre,
a lelkem pedig hangosan ordibál - vagyis csak ordibálna -
de mindent elvettek tőle.
Kérdezhetné bárki, hogy "mi bánt",
De képtelen lennék elmondani a hibát,
Amely szívembe belemar, széttép
Mindent, ami a percet tenné széppé...
Drága Anya!
Csak haza akarok menni.
Haza, haza,
de már nem tudom, hol van.
Talán ott, hol tudok mosolyogni,
de olyan sehol sincs.
Csak ülök egyhelyben mozdulatlan,
és itt van mellettem a láthatatlan,
kicsit megfoghatatlan érzés.
Egy hülye, szívbeli vérzés.
Egy sor sem szebb, mint a lányom,
Aki nincs is a világon.
Fojt a sírás, föld alá nyom.
Végem legyen, alig várom!
Minden éjszaka azt hallom,
Szívem halkabban ad hangot,
Egyre... fárad... tabban... dobog,
Lassabban lép át egy akkordon,
Hátrahagyott egy vérfoltot,
Azt hiszem, eddig ez nem volt ott,
Nem vágom, hogy mi van vele,
Eljátssza, hogy megbántódott.
A jelen rabságában nehéz szívvel élsz,
A múlt fényes csillaga leköszönve él,
Bátorságod bizonytalan, elveszített szavak,
A mondanivaló ilyenkor könnyekbe szalad.
Felhők mögül figyelnek,
Halljad hát, ó, imájuk!
Fakul már glóriájuk,
Oly` koloncot cipelnek.
Ne haragudj, drágám!
Olyan későn ismertem fel benned
Azt az embert, kit régen keresek,
Ki méltó párja lehetne a szívemnek,
Aki mellett boldog lehetek.
Ó, mikor két szemeddel könnyezel,
Szomorúságból küszködsz a könnyekkel.
Szétesve
Szorította a torkomat a fájdalom,
Mint a kötél a nyakamon.
Felgyorsult szívverésemet
Mellkasomban éreztem...
Telik az idő, lassan ballag előre,
Virágok sírnak, száműzve a temetőben.
Öreg földben, öreg sírok tetején
Virágok sírnak a temetőben.
Életem mindennapjai csak megszokás,
És csak mindennap kesergek.
Egy gondolat van csak bennem:
Mikor tölt már el a boldogság?
Hull a levél a kiszáradt fáról,
Hull a könny egy árva leánytól.
Hittem, hogy egyszer...
Egyszer jobb lesz.
Jó lesz. Mégis téged várlak.
Téged, mikor el akarlak felejteni.