Versek a sírásról
Gyermekin viselkedtem.
Pedig nem kellett volna.
Ott ültök mellettem
időtlen idők óta.
Visszanézek életemre,
Rád gondolok elmerengve,
Újra látom arcodat,
Két szememből könny fakad.
Kinézek az ablakon, sötét felhők jönnek,
esőcseppek feszítik, s belőle kitörnek.
Egyre szaporábban hullnak a cseppek,
minden cseppjükkel bennünket üdvözölnek.
Két pacsirta szállt le egy faágra,
Gyönyörű énekük a tájat bejárta.
Gondtalan röpdösnek kint a határba`,
Énekük és táncuk a békét vigyázza.
Derűs idők rejtekében
Vadvirágok úsztak át az égen.
Ó, természet, ki ne lenne hálás néked,
Mikor a nap felkél, minden szem meglát téged.
Megérintesz,
megérinted szívem,
megérinted lelkem.
Mindig a vitatkozás
Ez az alap hivatkozás
Végül a kapcsolatba megnyilvánulás
Ez már nem csak hivalkodás
Miért ez az esztelenség,
Miért van a háború,
Az ember lelke békére vágy`,
Lelke sír és szomorú.
A folyóban
Hideg Hold fényes éjszakában,
Kettesben állok a magánnyal.
Hópelyhek hullanak arcunkra,
Rossz emlékek vízbe fagyva.
Sóhaj: leheletnyi pára, életed egén
apró felhő; nyújtózik a nap előtt
hófehér gomolyag. Ha záporrá dagad...
A macska nem szilárd; folyik, mint a könnyed.
Csorognak a cseppek, több tán nem is szökhet
szemedbe, mely vörös, mint arcod, s ez pöffedt
emellett. Szíved több darabra már nem törhet.
Éjjel 1 van.
Az egész életem romokban,
a szívem darabokban hullik a földre,
a lelkem pedig hangosan ordibál - vagyis csak ordibálna -
de mindent elvettek tőle.