Versek a sírásról
álmatlanok az éjszakáim
vaksötétben múlnak a percek
már kihunytak csodás álmaim
sötét felhők rám telepedtek...
Innentől már nem hagyja el
Több panasz a számat,
Némán ül ki szemeimben
A mérhetetlen bánat.
Mosolygós álarc mögé bújva
Mert igaz arcom nem láthatja soha
Ő miatta szívemet be nötte a moha...
Buta vagyok és ostoba,
Rengeteg hibám van,
És nem tudom, mit tegyek,
Hogy jobb ember legyek.
Nézek némán lefelé, de hogy kerültem ide?
Úgy érzem magam, mint valami fájdalomnak vize.
Érzem, ahogy percről percre egyre inkább növök,
testem színe átlátszó, és vajon honnan jövök?
Lehet, örökre elmentél,
Vagy talán nem is léteztél sosem,
De ami te voltál,
Mindenben azt keresem.
Szemeimből áradó piros könnyek itatják az egeret,
Agyamból sötét gondolatok veszik el az eszemet.
Belülről rohaszt szét egy régi barátom,
A lelkem, mi bennem él, mégse a sajátom.
Bámulnak-e elmeredezve le ránk a magasból a felhők,
Töprengve azon, hogy az isteni lelkek káosza fentről
éppen milyen ébredező alakot kanyarít ki a Földön,
itt lent, ahol én tapogatva a könnyben versemet öntöm?
...bús sáskahad, felhőzve napot,
éji gyászt borít ránk délidőn,
s varázsol kertből sivatagot?
Ne sírj, ha gyötör a bánat,
csak nevetnek, ha sírni látnak,
fájó szíved nem lesz könnyebb,
és nagyon kevesen érdemlik a könnyed.
Nagy Zoltán Ferenc (Nagy_Zoltan)
Gyűlöllek, azért mert nem vagy enyém,
s hiába vágtam el a kötelet már százszor,
szívem izmaiból újra fonódik karomon,
majd könnyeimet takarja a friss zápor...
Egy dolgot szeretnék, csak egy kicsit sírni,
őszintén és igazán, úgy, mint egy gyermek.
Csak pár percet... majd mindent újra bírni,
s utána újból jöhetnek a terhek.
Folyik a könnyed.
Nem ezt akartam.
Fátyolon át látva
Testem akaratlan.
Egykor boldog voltam,
Sok barátom volt.
Most viszont már
Csak a magányom maradt nekem.