Versek a sírásról
Elfelejtettünk sírni és szeretni
Ave Maria - hallgatom és nézem
Megrendülten az örmény-francia
- szegény, már ő is elment közülünk -
Énekest, Charles Aznavour-t.
Ave Maria, angyali üdvözlet.
Kicsiny voltál, mint a borsó,
Te édes kis cukorborsó.
Nagyon vártunk mi már téged,
Míg eljött a te születésed.
Te ki vagy, ha nem te magad?
Te voltál a világ legjobbja.
Te alkottad meg a gyorsaság szépségét.
Te voltál, ki maga volt a legyőzhetetlenség.
Hullanak a levelek, hullanak a katonák.
Lőtt sebek, mit nem gyógyíthatnak pirulák.
Vizek tavak
Sodródó folyók
Könnyek
Gyönyörű tükreim
Mosolyog tartja ápol...
Az érzések megtalálnak
- belül éget, olykor szétszed -
Könny szökik a szemünkbe,
ne lássa senki, mert ez a gyengeség jele.
Szempilláid két hosszú fekete kolonnád,
Hosszú várakozástól fehér lett a koronád,
Érintetlenségtől kiszáradt kezek,
És most pillantásom miatt megáradt szemek,
Jaj, édesem, drágám, ne sírj, szeretlek.
Addig ordítok, míg bírok
az erdő közepén,
mert szívem terhével már nem bírok
egyedül, a könnyeim meg én.
Gyerekkoromban gyakran sírtam
akkor is, ha nem volt rá okom,
erről eddig még sosem írtam,
de mégis magamban hordozom.
Ez volt az utolsó alkalom,
Az utolsó, de bánatom mégis elhallgatom.
Összepakoltam, igaz, könnyes szemmel,
De te is tudod, sosem terhelnélek ilyennel.
balkézben toll, látni a tükörben,
hogy fordítva írod a jeleket.
gerinced görbül, derékba törten,
csigolyád csigával se emeled.
Besüt a holdfény az ablakomon át,
Mégsem találom a harmóniát.
Nincs erőm felkelni, se kedvem,
Nincs erőm mosolyogni, nem szeretek.
Nem akarok beszélgetni emberekkel,
Nem akarom megérteni őket.