Versek a sírásról
Elkap a kellemes remegés,
mintha fáznék...
vagy csak érzi a testem:
szükséges egy ölelés!
Hallod-e a csend zaját,
Mely igazolja önmagát?
Belenéztél-e már a szemeimbe,
Mikor a szavaidtól könnyre kelnek?
Régebben nem tudtam aludni
A gondok súlya alatt.
Mára ebből valami
Aligha egyáltalán megmaradt.
Vajon sír-e a lelketlen?
Vajon hagyná, hogy szenvedjen?
Ugyan hogy állsz a sírással?
Sírni nem tudsz, de
a sírás fojtogat. Csak
jó a gondokat...
Nem voltam, vagyok, leszek,
Alattam már mélabús hegyek,
Fent az ormon szelíd szél suhan,
Felejti a fájó napokat...
Állok s csak mosolygok, mint pirosan ragyogó alma.
Szélesebb mosoly ez, mint a Balaton maga.
Este van, lefekszem, betakarózom a csillagokkal,
Álmodni kezdek: szép nyarat, szerelmi ölelést csókokkal.
Minden egyes könnycseppem
Egy csillag fenn az égen,
Ott fénylenek csöndesen
A lassan múló éjben.
Elfáradtam, lemerült a létem,
Kihűlt, fagyos porhüvely a testem...
A szemem sarkába egy könnycsepp kiült...
Lám, újra itt vagy, kedvesem,
Újra meghoztad a nyelvem.
Míg ősellenségeddel vívtam,
S szőttem csámpás tervem.
Miután elszökik az égről a nap,
Szép lassan beborul az ég, sötétség van.
Láttam, ahogy a fény látta
Gyönyörű orcádat.
Megvillant szemedben egy
Kis vízcseppnyi bánat.