Versek a sírásról
Kívül még élő anyag vagyok,
De belül a lelkem már rég halott.
Te voltál éltető ereje, ami elhagyott.
Azóta bennem a tűz is megfagyott.
Anyám, apám gondolata,
bizony ebből lettem,
ettől terhes, netán szabad,
minden áldott tettem.
Nem kellene érzékenyen élni,
csak legyen a felszín csillogó,
az legyen színes, ami látható.
Meddig bírja az a bizonyos mécses,
Mikor reped meg a fala,
Hogyan gondolja meg magát,
És újra pompában vala.
Könnyek, mint patak, és ott gyökeret ver.
Fiatalság, mint eszement, suhan.
1.
Szállj, madár!
Messzire szállj!
Hozd el nekem a legszebb ágat!
Ágon legyen egy alma,
S annak magjából nőjön egy aranyalma!
Néha keveset, de sötét szobákban: sírok,
Úgy döntöttem, tollat ragadva, inkább: írok.
Kiírom magamból azt a sok-sok rosszat:
De hely nincs elég: mit-e Világ okozhat.
Amikor a szíved megreped,
És érzed a szilánkokat magadban.
Amikor a szerelmed rád talál, miközben sírsz.
Az érzés bonyolult, és fáj.
Nem tudsz mást tenni, csak zokogni.
Nem ismersz nem tudod ki vagyok
Azt hiszed arcom mindig ragyog
Nem tudod mit az élettől kaptam
S egyre mélyebbre zuhantam
Nem tudod hányszor sírtam
Álmatlan éjszakákon verset írtam...
Mikor az utolsó
könnycsepp is kicsordult,
testem szárad,
elnyűtt és megfakult.
Ó
Ha
Az
Még
Ma is
Én lennék
Tán jobb lenne
Jobb lenne több helyen...
Szemem világát homályos köd lepi be,
Csak sötét alakokat látok.
Nem tudom, hogy kerültem ide,
Vajon kire várok?
Eső(könny)csepp
Zápor után a tűnő felhőnek
levélen búcsút int az esőcsepp.
Csikorog a könnycsepp a szemben,
Örökre kitörölhetetlen...
Befelé folyó könnyek,
Hogyha mélyre zuhannak,
Mikoron majd feltörnek,
Talajon foltot hagynak...