Versek a sírásról
Lezárta száját a stroke,
És jobb keze béna volt.
Bal keze fogta kezem,
S mindent elmondott nekem.
Ígértem, nem sírok... ám valami kegyetlenül meggyötört,
könnyeimbe fulladva ástam szerelmemnek sírgödröt.
Napokon át néztem bágyadtan a kék eget,
s folyton azt kérdeztem, élnem nélküle még hogy lehet?
Koponya közös ott a lakban,
Két szemem magam akartam.
Csak rosszat lát és bájt legel Ő,
Üdvösségre nincs levegő.
Eljut az ember oda,
már sírni sem tud,
hiába kényszerítené könnyeit,
szeme görcsösen rándul.
Sírni a zuhanyzóban szeretek,
Mert a lehulló könnycseppek
Most kikényszerített érzelmek.
Oka a rám zúduló vízcseppek.
Elkap a kellemes remegés,
mintha fáznék...
vagy csak érzi a testem:
szükséges egy ölelés!
Hallod-e a csend zaját,
Mely igazolja önmagát?
Belenéztél-e már a szemeimbe,
Mikor a szavaidtól könnyre kelnek?
Régebben nem tudtam aludni
A gondok súlya alatt.
Mára ebből valami
Aligha egyáltalán megmaradt.
Vajon sír-e a lelketlen?
Vajon hagyná, hogy szenvedjen?
Ugyan hogy állsz a sírással?
Sírni nem tudsz, de
a sírás fojtogat. Csak
jó a gondokat...
Nem voltam, vagyok, leszek,
Alattam már mélabús hegyek,
Fent az ormon szelíd szél suhan,
Felejti a fájó napokat...
Állok s csak mosolygok, mint pirosan ragyogó alma.
Szélesebb mosoly ez, mint a Balaton maga.