Versek a sírásról
1.
Szállj, madár!
Messzire szállj!
Hozd el nekem a legszebb ágat!
Ágon legyen egy alma,
S annak magjából nőjön egy aranyalma!
Néha keveset, de sötét szobákban: sírok,
Úgy döntöttem, tollat ragadva, inkább: írok.
Kiírom magamból azt a sok-sok rosszat:
De hely nincs elég: mit-e Világ okozhat.
Amikor a szíved megreped,
És érzed a szilánkokat magadban.
Amikor a szerelmed rád talál, miközben sírsz.
Az érzés bonyolult, és fáj.
Nem tudsz mást tenni, csak zokogni.
Nem ismersz nem tudod ki vagyok
Azt hiszed arcom mindig ragyog
Nem tudod mit az élettől kaptam
S egyre mélyebbre zuhantam
Nem tudod hányszor sírtam
Álmatlan éjszakákon verset írtam...
Mikor az utolsó
könnycsepp is kicsordult,
testem szárad,
elnyűtt és megfakult.
Ó
Ha
Az
Még
Ma is
Én lennék
Tán jobb lenne
Jobb lenne több helyen...
Szemem világát homályos köd lepi be,
Csak sötét alakokat látok.
Nem tudom, hogy kerültem ide,
Vajon kire várok?
Eső(könny)csepp
Zápor után a tűnő felhőnek
levélen búcsút int az esőcsepp.
Csikorog a könnycsepp a szemben,
Örökre kitörölhetetlen...
Befelé folyó könnyek,
Hogyha mélyre zuhannak,
Mikoron majd feltörnek,
Talajon foltot hagynak...
Nőnap után
(Engedd feljönni a(z) (s)írást!
hadd folyjon a könnyed!)
Zúg és tombol az erdő, minek mélyén bújik el
a fény s az a dermedő lélek, aki néha hazajár.
Sírtál már annyira, hogy forgott veled a világ?
Érezted, hogy lelked szaggatja sok apró szívszilánk?
Szemeim könnyekkel teli,
Mintha a Duna áradna ki.
Arcomról lehulló könnycseppek,
Mint ősszel a fáról lehulló levelek.
Hibáztam már életemben sokat,
Lelkemben a hibák hagytak fájó nyomokat,
Átsírtam sok éjszakát,
Hogy elfeledjem mindazt, ami fáj.