Versek a sírásról
Nem ismersz nem tudod ki vagyok
Azt hiszed arcom mindig ragyog
Nem tudod mit az élettől kaptam
S egyre mélyebbre zuhantam
Nem tudod hányszor sírtam
Álmatlan éjszakákon verset írtam...
Mikor az utolsó
könnycsepp is kicsordult,
testem szárad,
elnyűtt és megfakult.
Tűsugár Napunk
Sárga dísztalárba öltözött,
Amióta Embert pottyantott
Isten a Földre.
Ó
Ha
Az
Még
Ma is
Én lennék
Tán jobb lenne
Jobb lenne több helyen...
Szemem világát homályos köd lepi be,
Csak sötét alakokat látok.
Nem tudom, hogy kerültem ide,
Vajon kire várok?
Eső(könny)csepp
Zápor után a tűnő felhőnek
levélen búcsút int az esőcsepp.
Csikorog a könnycsepp a szemben,
Örökre kitörölhetetlen...
Befelé folyó könnyek,
Hogyha mélyre zuhannak,
Mikoron majd feltörnek,
Talajon foltot hagynak...
Nőnap után
(Engedd feljönni a(z) (s)írást!
hadd folyjon a könnyed!)
Zúg és tombol az erdő, minek mélyén bújik el
a fény s az a dermedő lélek, aki néha hazajár.
Sírtál már annyira, hogy forgott veled a világ?
Érezted, hogy lelked szaggatja sok apró szívszilánk?
Szemeim könnyekkel teli,
Mintha a Duna áradna ki.
Arcomról lehulló könnycseppek,
Mint ősszel a fáról lehulló levelek.
Hibáztam már életemben sokat,
Lelkemben a hibák hagytak fájó nyomokat,
Átsírtam sok éjszakát,
Hogy elfeledjem mindazt, ami fáj.
Fény csillan a szemed sarkán, majd szép lassan lecsorog.
Könnycsepp gördül belőle, mint füst száll le, úgy gomolyog.
Egy érzelem, mi kinyilvánul, elhagyva a szemedet.
Patak, ami arcodon át elmossa a sebeket.
Gyémántkő a szíve,
örökké karcol,
akkor veszem észre,
mikor velem harcol.