Versek a sikerről
A Színésznő csapongón eljátssza a rapszódiát,
Szerelmesen előadja a romantikát,
Jókedvet festve bemutat víg komédiát,
Tragédián összeesve melankolizál drámát
Gondold úgy, hogy szabadnapos
Ma a harag,
S rád nem ragad
Más sara...
Amnézia feje győzelme után
(a rajongói folyvást ünnepelték)
az Amnézlendbe osont egy délután
álruhában, hogy fel ne ismerhessék.
Van, hogy úgy érzi az ember,
nélküled tán mit sem ér az élet.
Görcsösen kutat nap nap után,
s bármit megtenne, hogy rálelj.
Születik egy csikó, milyen ló lesz vajon,
Tud-e majd vágtázni sárban, jégen, havon?
Mert a réten nem gond, ott könnyű szaladni,
A nehéz terepen szenvedés haladni.
Az elme ellapult, de előkúszik alulról,
Álarcok tömkelege, megvezetés a hazugtól.
Láthatatlan láncok, megkötött ember-kutyák,
Kulcs a lélekben a bélyeg, ezt nem adhatjuk át.
Nem baj, ha az alma
messzebb esik a fájától,
többre viszi a gyermek
anyjától, apjától.
Cikázó villám dübörgése
hasított bele
az ásítós közömbösségbe,
farkasszemekbe, kíváncsi arcokba,
vonagló testekbe, dallamlöveg
sebezte szívekbe,
csintalan, komisz kölyök
angyallá változik.
Szinte az egész világ megremeg.
Sóhajai a végnek,
Felkorbácsolva lélektengereket,
Kőkemény könnyeket ejtett.
Mikor leszek költő,
faggat gyengébb énem.
Másik hahotázik,
s válaszol ekképpen...
A zene, mely az embert kiemeli
A teremtett világ lényei közül.
Egy adottság. Egy ajándék.
Sok hangszeren szólal meg.
Tekintve, hogy majd megjön az ihlet,
festékpatron a fény fele robban.
Vagy esetleg, ha csak azt vesszük, hogy ez éltet,
leesik egy dió, s hármat koppan.
Tisztán látom a világot.
Látom, ahogy kinyílnak a virágok.