Versek reménytelen szerelemről
Hiányzik egy arc,
Mit eddig láthattam
S most úgy érzem
Hiábavaló a harc.
A fű a közeli réten
Már nem oly zöld, mint régen
Gyászossá vált a kikelet,
S többé már nem hiteget.
Madarak nótája száll az égbe,
Kiáltok szomorúan a messzeségbe...
Üvölteném Hogy szeretlek,
tudja meg mindenki!
Néma csöndben szeretlek,
meg ne tudja senki!
Nem merlek szeretni, mert félek, hogy fájni fog,
Nyomorult lelkembe egy újabb rúgás,
Ha megtudnám, hogy szíved birtokosa valaki más...
Nem tudod, hogy tudom,
hazudtál nekem!
S tudom, hogy nem tudod,
mekkora sebet vágtál szívemen!
Percenként indulnék hozzád gondolatom tekergő útjain,
Hamis utak, melyek porában nem is látni mi valódi,
s mi az, amit csak az álmok rajzolnak az út szélére...
A szerelem nem olyan mint egy ruha,
hogy az ember leveti ha megunja.
Mit érnek a csillagok?
Ha nincs éjszaka?
Mit ér az éjszaka?
Ha nincsenek nappalok?
Gyertyák világítanak a korom sötétségben,
temető mutatkozik a távoli messzeségben.
Gyászoló szívek vonulnak csendesen,
bánat és szomorúság úszik az időben.
Ha felgyúlnak a fények szobád ablakán
Nekem ott kezdődik az élet
Te nem látsz, de én nézlek minden éjszakán
De eljön a reggel, s félek
Egész nap az éjjelt várom
Magam nappal nem találom
Segíts, az érzés belülről megéget
Ennek csak te vethetsz véget...
Csak fekszem az ágyamon,
Uralkodom minden vágyamon,
gyógyítgatom a lelkemet,
de az újabb csalódás ismét eltemet.
A hosszú, kemény éjszakák
Mindig legyőztek, a végén
Mindig kinevettek, másnap
Meg fáradtan tovább feszített
Az érzés a szívemben...
Soha nem írtam verseket,
Soha nem sírtam át estéket,
Nem is éreztem eddig
Ezt az érzést...