Versek reménytelen szerelemről
Ragyogó szeméből kihunyt már a fény,
Nem forr szívében már a remény.
Fájó sebeit tépi még az emlék,
Ó, szívében bárcsak én lennék!
Csóró vagy,
De sok kell, hogy szépen kérj,
Csóró vagy,
Kell, hogy útpadkán megélj,
Csóró vagy,
Enni kérsz, hogy inni kapj,
Csóró vagy,
Inni kérsz, s irigy vagy.
Nem akarok többé szerelmes lenni!
Izzó szívemet a kutyák elé vetni,
Hogy cafatokra tépjék, felfalják.
Az ég szivárványos hadában lengetem
kardom előtted, még a páncélom is levetem,
lásd, előtted én védtelen vagyok,
s majd vérzem, ha halálos sebet kapok.
A világ zajai kiakasztanak,
hogy tudom, te ott vagy, s én itt hiába vártalak,
nem számít ezer álom,
minden gondolatom otthagyom.
Itt maradt szívem reménytelenül, árván,
Sértetlenül sebezve, vérzőn.
Áldozattá tett a nagyvilág ezt látván,
A mélységbe rekedve kérdőn.
Valaha a Napod alatt
Erőm egyre nőtt,
S néztem, hogy szakítod
A bánat-felhőt.
Lélekharang-csengés álmomból, ha ébreszt,
fejvesztve menekülök, futok ki a rétre.
Mindenhol virágok, boldogan kiáltok,
keblemre ölelném az egész világot.
Reméltem, hogy még
lesz olyan, mint rég.
Ha feljössz, majd azt várod, hogy írjak én...
De az érzésed elmúlt,
mert én okoztam bút.
A parton sétálok és gondolkodom,
Bár minden egyes gondolatom
Egy közelgő hurrikán.
Valaha volt legszebb emlék,
Sötétségben ragyogó pont,
Ám kissé homályos elmék,
Szívem égő hiányba ont.
Csak a tudat van.
A tudat, hogy holnap már nem vagy,
Tegnap még voltunk, ma meg már nem.
A tudat, hogy akkor is láttalak,
Amikor te már meg se ismertél,
Amikor megpróbáltalak felhívni, de téves volt.
Éjszín az óceán,
és fekete a part,
sötét a gondolat,
mely végtelenbe tart.