Versek reménytelen szerelemről
Kínlódva vedli kétségeit
a hit, keserű így a méz,
a szívben csak enyész,
s lassan szem elől vesz
a homokszemnyi boldogság
a sivatag port kavart viharán.
Hirtelen jöttél,
Oly hirtelen.
De csodálatom
Irántad végtelen.
Hová lett a tavasz,
hová tűntek a langy
nyári szellők?
Tél lett,
s a szerelem tavába
fagytak a halfarkú
sellők.
Talán nem bízok magamban, akkor mégis kiben?
Ha nem hiszek semmiben, akkor mégis miben?
Talán egyszer megunom és továbblépek.
Ha próbálod elfelejteni, az emlékek úgyis visszalépnek.
Talán meglepnek az álmodban, vagy talán eljönnek.
Mikor a borvörös hajnal baktatott unottan,
szempillámra reggelt csókolt a napfény,
a kerítésre aggatott ökörnyálról lepottyant
az őszből itt maradt falevél.
Mi lesz, ha egyszer meghalok,
Mi lesz, ha nem talál rám senki,
Csak a halványuló csillagok?
Furcsa, mikor nem vagy rám hatással, mintha erősebb volnék,
egyenesebben járok, éberebb a tekintetem, olykor
azt hiszem, bármire képes vagyok.
Százezerszer is elmondhatnám, mennyire vágyom rád,
Hogy hiányod az, ami leigáz.
Üresen tátongó, fekete lelkem megtöltöd,
Ezt a verset most számodra költöm.
Fekete az ég, felragasztva rá számtalan csillag.
Pont, mikor az éjsötét mélyben a szemed megcsillan.
Bárányfelhők vitorláznak a félhold éj-taván,
És emléked visszaköszön az Orion látványán.
Talán újra,
Talán vissza,
Találj vissza.
Lelkem halott,
Szívem fagyott.
Hol is kezdjem megint?
Nincs már eleje
S vége sem.
Csak a múlt keze,
Mely megint megint...
Gondolkozom,
Bár ne tenném.
Nem lenne ezzel gondom,
Ha mellettem lennél.
Szeretnék egyszer melletted ébredni
Felébresztett a hajnal,
Érzem, hogy elhagyott az álom.
Magányomban te jutsz eszembe,
A te mosolyodat látom.
Elvarázsolt erdőben jártam
S láttam, szépségének nincsen párja.