Versek reménytelen szerelemről
Úgy járkálok a magányban
Mint Te a múzeumi csöndben
Aranypénzek bámulnak rám
A múltból megmosakodnék a
Kocsonyás közönyben
Kiég egy lélek, tudod, hogy véged,
Csak idő kérdése, gyertyád mikor ég le,
Keresed célod...
Szemem ráncos, hajam hullik,
Hangom néha összecsuklik,
Testem, mint a nyárfalevél,
Csak épp senki hozzám se ér.
Elveszett lélek,
elveszett egy szív.
Mire kell várjak,
ha soha nem hív?
Szép szemeidet nézve
Rávettem magam végre.
Nagy lélegzetet véve
Elmondtam, mit érzek.
A távolban hallom hangodat.
Nem látom, nem érintem arcodat.
Nem érzem kezed érintését.
Nem érzem illatod oly rég.
Szakadjon rád az élet,
Szakadjon beléd a gyász,
Szaggasson szét a kétely,
Szaggasson meg anyád.
Szomorú vagyok, de te nem is tudsz róla.
Pedig állandóan törekszem a jóra.
De nem tudom, meddig bírom titkolni,
Hogy már nem tudok csillogni.
Az óceánok rejtelmesek,
Mint a kipirult arcomra festett, káros boldogság.
Akár egy elfelejtett felekezet, kik a megnyugvás hitét
Hordozzák.
Egyszer közeledsz, majd eltávolodsz,
Majd a forgatókönyv kezdődik újból.
Közeledsz, megölelsz, karjaid körbefognak,
Kezedben egy kés, mit hátulról szívembe nyomsz.
Mint meglökött vakok, köd borította reggelek inogni kezdtek,
s vén hegy-aggastyánok göcsört-markából kiengedték
- hadd menjen - az újszülött napszakot...
Mindent elmozdítva sem elkerülhető,
Ahogy a reggeli párában megbúvó,
Mára csalódások és vágyak által térkövezet.
Álmaimban felragyog a fájó égbolt sötétség borította
mezején
egyetlen árva fénysugár, melyet nincs, mi felemészt.
Elmémből eltűnt a józanság.
A fájdalom elnyeli bizakodó szívem utolsó reménysugarát.
Belevágok, nem kertelek,
bátortalan én most nem leszek.
Minek legyek, hisz egy gondomat
őrlené fel e gondolat:
- A szerelem nem tudom, mi? - kérdem,
s mindenki bólogat.
Elfakult szivárvány után koslatok,
emlékképekről álmodok.