Versek reménytelen szerelemről
Kértem a Jóistent, jöjj el nekem,
vártam, Ő majd megteremt.
Nem értem meg. Miért kellett ez?
Hisz én úgy kértem, hogy örökre.
Elengedlek,
eleresztlek.
Egy bezárt szívet
kulcs nélkül nem nyithatok meg.
Új társra vágyom - lélekre és testre,
kivel a másik gondolatán csüggve
szeretjük egymást egybe vegyülve -
hogy színessé váljék sok szürke este!
Nem vagyok az, akit igazán szeretnek,
Az vagyok, akit széttépnek az érzelmek.
Nem vagyok az, akiért küzdenek,
Az vagyok, akit könnyen elfelednek.
Talán a sors akarta, hogy ne legyünk együtt
Hogy az a végzetes nap okozza vesztünk
Talán ez így volt elrendeltetve
De nem ez volt a megfelelő rendje
Egy este hazamentem. Üres volt minden.
Üresen álltak a székek.
De kezed nyoma rajtamaradt.
A tűz pattogott a kandallóban.
Elég egy szó, egy hang, egy mozdulat,
S újrajátszódik minden fájdalmas pillanat.
Elég egy meredek út, egy sötét szoba,
Elég az érzés, hogy nem tudok menekülni sehova.
Minden érzés, mi hozzád fűzött,
A semmivé lett egy perc alatt.
Én, ki mélyen hozzád fűződött,
Senkivé lett egy gondolat alatt.
Most érzem azt, hogy az élet tovaszállt.
Minden, mitől féltem, az mind valóra vált.
Minden, amit az élet csak emberre mérni képes...
Semmilyen
Epedek egy szóért, egy kedves mosolyért.
Valakiért, aki igazán szeret.
De hiába várok, lassan elnyom az álom,
S másnap ugyanúgy a hidegre kelek.
Egy szó, egy gondolat még megmaradt,
Semmi nem jelzett szép, új álmokat.
Bekúsznak esténként fejembe hidegen
Néhányan, mint magányos, fáradt idegen.
Lelkem dagad, testem tagad,
Már hallom szívem ritmusát.
S a szerelem magához ragad,
Míg én vívom haláltusám.
A tavasz ölelése messze szalad,
Tőlem minden szépet megtagad.
Nem simogat többé lágy szele,
Táncot jár az érzelmek forgószele.