Versek reménytelen szerelemről
Mosolyogj, ha fáj is, ne ejts könnyet érte,
lehet, hogy csak éppen te értetted félre.
nem tudom ki vagyok
de már nem is gyötör
a kín szoprán gyönyör
reggelre kiragyog
Hajammal játszott a szellő, míg derekam ölelted,
Szívem versenyt futott a legvadabb folyóval.
Rám emelted tekinteted, gyönyörködtél bennem.
Abban a pillanatban a legboldogabb voltam.
ki álmodja tovább álmunk,
ha rájuk többé nem találunk
Vergődöm bús magányom börtönében,
hiába rázom a kemény rácsokat,
Álmom, vágyam már elveszett lett,
csak kergetem elillanó boldogságomat...
Remény lángja már nem ég,
de a parázs még éget.
Talán lesz egy vallomás,
mely egy kis nyomot ás.
Narancsot majszolva hazafelé mentem,
Előttem kisgyerek berregett, vertyegett.
Pár éves lehetett, már beszélt, szenvedett.
Anyja nem értette, hogy mitől lett kerge,
Miért mérgelődik, mikor minden rendben?
Hogy érezhetnéd jól magad,
Miközben szíved megszakad?
Hogy mosolyognál őszintén,
A bánat legmélyebb szintjén?
Elárvult fejem görcsösen ingatom,
Mohó szavakon kérges bánatom,
Szívemen innen s eszemen túl,
Óh, mily` sok fájdalom...
Elrohanó percek, cammogó órák,
egymást követve vánszorgó hónapok.
Ellustult évek, esetdús korszakok,
lehajtott fejjel járunk, nyakon póráz.