Versek reménytelen szerelemről
Sápadt lámpa fényében áztatom arcom,
könnyed lépteim nyomán csak halovány a karcom.
Elakad most minden szavam.
Nem nyer már értelmet, mit eddig hajszoltam.
Úgy kapaszkodtam beléd,
mint fuldokló, ki nyújtja kezét,
mint gyökér a puha földbe...
Itt egy üres lap. Kérlek, írd rá mi az, amit szeretnél.
Vagy mondd meg, mi az, amit érted tehetnék.
A szívem kell? Tessék, neked adom.
De úgy zabáld, hogy az ne akadjon meg a torkodon.
Most, hogy odaadtam, már másra lenne gusztusod, tudom,
Látom a csalódottságot azon a számító arcodon.
A fájdalom, mi jussa haldokló szívnek,
Elkerül, s nem kísér, hová az új idők most visznek.
Csak csend és gyász, mik itt maradtak nekem,
Nincs, ki szólítson, s így nincsen többé nevem.
Nem kacagok, lantom hallod,
zörgetem a vészharangot,
Minden voltam, Senki lettem,
szinte fájt, ahogy szerettem.
Fénylő csillagok terítik be az eget,
Szívem szerelme vajon merre lehet?!
Merengve bámulok ki az ablakon,
Bárcsak tüzes csókom égne forró ajkadon,
Csak nézem a holdat, s éppen rád gondolok,
Nyugodtnak látszom, de valójában tombolok.
Gondolatom szüntelen kavarog
Szeretni igazán miért nem tudok?
Falaim masszívan helyt állnak,
Kapui zárva várnak.
Szomjú tengerekben reszketve fürödtem,
vízbő sóshajak lehelték széllé ingem,
s benőtt ezüst leveleivel a félelem.
Lelked lángra gyúl,
jön s mindent feldúl...
Lakatos István (szilveszter00)
Gyermeket akartam
Nevelni, szeretni, tisztelni,
Vele sírni s nevetni,
Együtt aludni, haját simogatni, fésülni.
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?
Megkopott dallam a szívem dobbanása
dübörgő jajszó - zakatoló
Hófödte tájakon
dideregve vándorolok,
reményt vesztve követem
halványodó illatod.