Versek reménytelen szerelemről
...Fénnyel kezdődik a világ...
A homokóra már nem pereg.
Lelkek millió kis lángja ki fog hunyni.
Csodaszép pillangóként tűnnek el a horizont nyugalmán.
A Halál és Élet tánca között lebegve.
Dörög, villámlik... tomboló szél odakint,
Bent a hűvös szobában ülök,
Sírok valakiért...
Miért!? Miért!?
Miért ilyen kegyetlen Ő is, mint a dörgő ég?
S a dühös villámait szórja szét...
S a dühös villámait szórja szét
Kérdem, hol ronthattam el,
bűnös volnék, így vallok...
Történt, ami történt,
a múlt már csak kő!
Nem változtat azon
sem én, sem az idő!
Kapaszkodó nélkül lebegsz a semmiben,
Nem mozdul semmi sem.
Csodálkozol, nemde, ki is írhatta ezt?
Ki olyan bolond, hogy versbe szedje mindezt?
Nem baj, jobb így, maradok inkább névtelen,
ki szemedbe mondani mindezt képtelen.
üvölt a fájdalom
ott sír a vállamon
pórusaimban megbújik
gondolatok elfedik
kiszáradt szívem
bánatos lelkem
mindig utána sír
mindig magához hív...
Látok egy képet, midőn várok rád,
Nyújtanám kezem, de a látszat vár,
Megfoghatatlan idő, pillanatnyi szó,
Leírhatatlan kétség, hogy nem vagy valós.
Ami velünk történt,
olyan csoda,
amit sok ember
nem él át soha.
Szívem sírva, epedve,
Fájó világra nézve,
Szívét hiába kérve,
Sírok még érte.
Néha jó lenne elhinni,
hogy létezik a boldogság.
Néha fáj belegondolni,
hogy talán ránk semmi sem vár.
Álldogálok, várakozók a megállóban,
Hátha megjelensz majd pontosan.