Versek reménytelen szerelemről
Eltévedni.
Elveszni dalokban.
Szavakban, mondatokban, gondolatokban,
filmekben, idézetekben, könyvekben,
koli szobák ablakaiban, pécsi buszokon,
esti vonatokon, a mosolyokban, az ölelésekben.
Ady Endre szavai között.
Fájdalmas dolog az, amikor érzed,
hogy akit a legjobban szeretsz,
már nem érdeklődik irántad,
nem keres, nem szeret.
Egy elveszett tekintet
keres a távolban,
egy magányos szív kiált
érted halkan.
A Föld annyira aprónak tűnik,
De mégis olyan messze vagy.
Te ott vagy távol, én pedig itt,
Engem hideggé tesz, mint a fagy.
Magadhoz húz a vágy,
Vajon megvársz?
Te már tudod,
Én tudom.
Nem tudom, mit érzek.
Nem érzem, hogy élek.
Ettől nagyon félek.
Mert gyenge a lélek.
Álmodj ó álmodj
Aludj el szépen
Ne félj még itt vagyok
S foghatod kezem
Miért várod a megváltót, miért fásulsz bele,
hogy nincsen melletted, nem vagy már vele?
Hol van már szívednek másik fele?
Megfagyott pillanatokkal van tele.
Akarsz-e boldogan beszélni vélem?
Kell-e érted a szívem kitépnem,
A szellő suhogását hallgatnom ébren,
Rád várnom minden áldott, néma éjben?
Csak egy kis buta álom
Ott ülsz a kisbabánk mellett,
S énekelsz neki egy szépet.
Melletted nyugovóra térhet,
Sose fél, mert elűzöd a sötétet.
Valahányszor, mikor reggel madárdalra ébredek,
Rád gondolok, hol lehetsz? Miért nem lehetek veled?
Szomorúság ül ki arcomra, mosolyom elhagyott,
Mennyivel más az élet, ha úgy lenne, mint régen,
Jókedv és nevetés, amerre járunk, velünk tartana,
Erdőben, ha jártunk, minden madár nekünk énekelt.
Előtted másik út,
ne is nézz vissza,
minden szép elmerült,
szíved becsukva.
Túlértékelt értelem,
Semmiből lett hirtelen,
Világon az egyetlen,
Csak egy hús legyen.
Hogyha elvesztlek, no, mondd,
árnyékom nélkül hogyan élhetek,
mely sötét foltként ott lebeg
egybefonódva, simogatva a betont?