Versek reménytelen szerelemről
Az alkony színeváltozásában
a haldokló, állott idő
nem kapott túl sokat.
A sötéttől zsugorodó tájon
a könnyablakon át integető,
vastagtörzsű platánfák
cédrusokká karcsúsodva nyúlnak.
Nézd, milyen valószerűtlenül
áttetsző a bőröm, olyan érzékeny
és rózsásan fehér... törékeny
karjaimon kuszakéken szalad
tachycard ritmusban ezeregy ér.
Mikor karjába emelt az est,
mint festő holdkaréjt, csillagot fest
az ég bársonyfekete vásznára.
Reménylámpást gyújt, mint tegnap,
pedig tudom, nem jön ma sem el.
Mint amikor hiányoznak az égről
Éjjel a csillagok,
Mint amikor minden szürke és hideg,
Pedig a Nap ragyog
Utoljára szólítalak most meg téged
s a belőled maradt ismerős idegent,
a kettőnkből itt feledett, unott képet...
A szív nem téved, tudja, mit keres,
De a vágy sokszor ábrándokat les,
A józan ész már rég kispadon ül,
Mert a lélekben túl nagy az űr.
Hitetlenül várod a végtelen
kővé dermedt reményét,
soha fel nem adva az utat,
amit az idő rád mért.
Fájdalmas köröket futni, tudván,
Hiába. Néz rád gonosz mosollyal.
Hányszor vághat még az Élet pofán
Hamis álmokat beléd kódolva.
Tudom, hogy nem tettem eleget,
Hogy tehettem volna többet.
Nem kell, hogy ezt a szemembe mondd,
A szívem már összetörted.
Úgy szeretnék örülni bízni
Elhinni hogy van még remény
Mert nem hiszek már nincs
Sajnos nincs nekem
Most
Nem jutott remény...
Mondatok káoszában lépegetve
a boldog emberek is szoktak sírni?
Nem találja a kiutat.
A szeretet nem bánt,
csak ügyetlen és nem vigyáz soha.
Magányos a lelkem,
nem ért meg senki sem.
A szemeim csordultig vannak könnyekkel,
melyek eláztatják testemet.
Névtelen egyszerű senkik
Meghalunk nem marad semmi
Nincs ki értem sírna
Csak a hantom fölött hajló nyírfa
Síromon nem nő virág
Nem szólnak értem imák
Elfelejt család szerető
Hisz mást szeret ő...
Sosem mondod ki, kellek neked,
nem tudatod velem, fontos-e személyem!
"Tényleg bocsi,
Én nem szoktam
Ilyet tenni,
Ilyen lenni,
De van más.