Versek reménytelen szerelemről
Hosszú az út s az úton félek
Úton-Úton úton félen
csak egy lány jár a fejemben
aki még tán szeret engem
csak egy lány van földön s égen
aki érdekel engem
Mióta az eszem tudom,
Az igaz szerelemre vágyok.
Mióta először estem bele,
Csak csalódás ér engem.
Nehéz idők
Midőn zöldült a határ
És "pipevirágok" nyíltak a réten,
Hajamba virágkoszorút fontam belőlük,
Édesanyámra mosolyogtam szépen.
Mint egy falevél ősszel,
Úgy hullottam a földre,
Szívem hullott széjjel,
Mikor kimondtad, hogy vége.
Csak behunyt szemmel látlak.
Sötét pilláim halkan rebegnek.
Egy könnycsepp gördül az ajkamon,
S elmúlt a szó, mennyire szeretlek.
Ti nem tudhatjátok,
Milyen éjjelente remélő csillagokat nézni,
Átfagyva apró reményt bámulni.
Nem, ti nem.
Engem mikor fog valaki
Viszontszeretni?
Lesz még olyan, akinek
Én fogok kelleni?
Szerelmes vagyok és ragaszkodok
Szerelmes vagyok és ragaszkodok.
Ahhoz, hogy valaki betöltse
E nyílt sebhelyet,
Ki fájdalmát belém törölné
S betakarná ezt a reszkető vöröskét.
Szív, mely szeretetre született
A szív, mely arra teremtetett, hogy szeresen,
Mégis csak bánatot és magányt érez.
Holnap a nap újra felkel.
Onnan tudod, mi vár rád.
Nem kell semmi szó már.
Elég egy pillantás.
Adtam esélyt, hogy kinyisd, mit szívedben hordoztál éveken át.
Adtam esélyt, hogy újrafond az Ábrándod ezüstfonalát.
Adtam esélyt, hogy a jelenbe hozd és megjelenítsd vágyad körvonalát.
A Sziluett itt volt, de hagytad, hogy ecseted sose érintse ezt a csodát!
Érzem néha én is úgy, hogy helyedből kitépnélek,
Mert ami belőled jő ki, fekete ének, nem tetszik elméknek.