Versek reménytelen szerelemről
Engedd el, mi nem lehet tied!
S széjjelhullik a felleg, a tenger,
Ezernyi tett, s a fellegek nem felejtenek.
Engedd el, engedd, mielőtt elfelejtenének téged!
Keresem az utat,
Mely hozzád elvezet.
Keresem a helyet,
Hol lelkem elveszett.
Csak ülnek némán egymás mellett az ósdi ágyon,
(a szövet szakadásait kopott pokróc fedi)
az Idő bokázik arcukon - száz szarkalábon
haláltáncot, mely napról-napra kedvüket szegi.
Álmainkat a végzet szétzúzta,
nyíló szerelmünk ékes szirmait
üvöltő szél tépi, végigdúlja,
kilesve a szív rejtett titkait.
Válaszaim
Pár hétig tollat sem ragadtam,
Nem tudtam, miről írjak,
Nem jutottak eszembe még a rímek sem.
Kívül még élő anyag vagyok,
De belül a lelkem már rég halott.
Te voltál éltető ereje, ami elhagyott.
Azóta bennem a tűz is megfagyott.
A boldogságom elszaladt már,
Túl hosszú volt ez a nyár.
Nincs mit tenni, elment a lány,
Másvalaki érezheti jobbján.
megint rólad
álmodtam az éjjel
hogy többé már
soha nem mégy el
de a hajnal
ismét ránk talált
s magával hozott
egy újabb kis halált...
Magamban élek a csendes, néma, sötét szobámban,
Nem tudom, hogy mit reméljek már ebben a világban?
Dobozolt mosoly kétes állvány sarkán
Sorsot idéz néz rám tarkán
Adva vesz el s hajtva terel
Émelyítő zamat mely baráti kebel
Hiába kedvességem, s hogy érted mindent megtennék,
Hogy mindenem neked adnám, és nemcsak elvennék.
Földi Élet alkonyán rám talált a Lélektárs,
majd tovatűnt, mint egy látomás.
Rést ütött a szívemen a hiány és a magány.
Az Életidő folyik már csak az ereimből.