Versek reménytelen szerelemről
Szeretnék még maradni (nem lehet, tudom)
Megállunk néha egymás előtt,
Mint egy lift némasága.
Az üresség, mi várja a belépőt:
A csend 4x4-es szobája.
...A limonádémba kevert, mézédes méreg,
Egy átkozott kincs, mit elvesztettem,
S marcangolja az én sérült lelkem.
Sötétre sírtam a szobát,
A remény sem bírta már tovább,
Könnyek folynak a falakon, érzem lassan, hogy feladom, de hozd vissza, kérlek, a csodát...
A létet, a kedvet, a sohát...
...Valamiért rád emlékeztet, mert tudod magadról,
hogy nem jó az, amit kapsz,
mégis kötődsz hozzá egy picit.
Csend, melyben felemészt a múlt zaja,
Múlt, melynek már rég el kellett volna múlnia.
Dühös szavak kísérik a csendet,
Melyben már nincs jó, nem találok rendet!
Érted?
Én mindent megtennék Érted!
De Te rám sem nézel.
Pedig azt érzem: szétvet
a szerelem.
Lelkem mélyének hideg tengerén ázok,
Úsznak itt szép és felemelő emlékek,
De értek rémesen könyörtelen károk,
Mikből lettek eme keserves rémképek...
Egy sokadik verset sírok neked,
Mert már nem néz rám szemed.
Lennék az életem végéig veled,
Ehelyett kaphattam egy sebet.
...Fénnyel kezdődik a világ...
A homokóra már nem pereg.
Lelkek millió kis lángja ki fog hunyni.
Csodaszép pillangóként tűnnek el a horizont nyugalmán.
A Halál és Élet tánca között lebegve.
Dörög, villámlik... tomboló szél odakint,
Bent a hűvös szobában ülök,
Sírok valakiért...
Miért!? Miért!?
Miért ilyen kegyetlen Ő is, mint a dörgő ég?
S a dühös villámait szórja szét...
S a dühös villámait szórja szét
Kérdem, hol ronthattam el,
bűnös volnék, így vallok...
Történt, ami történt,
a múlt már csak kő!
Nem változtat azon
sem én, sem az idő!