Versek reménytelen szerelemről
Sötét van már, félek,
Elhagytál, de élek.
Kereslek még téged,
Drága szívem, kérlek.
Illatod friss, akár a pesti hajnal,
Egy kevés parfüm, friss kávé és dohány.
Szelíd arcod gondterhelt ezer bajjal,
És rajta ránc is húzódik már néhány.
Itt vagyok, készen állok, megértem, már megértem
mindent, mit mondtál, tettél, értem, értem,
mindent, mit éreztél, éreztem, már érzem.
Istenem, elvetted tőlem a meleg fényt,
Mennybe nyújtó, sötét, égi, csalfa reményt.
De bízok még, hogy nemsoká hazatalál,
S az életünk régi kerékvágásba áll.
Valentin ünnepéhez
Százak közt s teljesen egyedül,
Hangzavarban kedves szó nélkül.
Elveszni látszik mind a remény,
Az álmok révén mardosó fekély.
Mióta megszülettem,
Betartottam a törvényeket,
Volt, hogy elmenekültem,
De megláttam tükörképemet.
Ha az érzés fáj, nem tudsz tenni ellene,
Csak az időt hagyod dolgozni benne,
Az idő lehet gonosz és kiszámíthatatlan,
Így élj mosollyal - és bent a fájdalommal.
Tangót járunk mi ketten szelíden,
szoknyámat a lábadra terítem.
Lopott zörrenés a halk szélben,
idegtépő ölelés az éjben.
Ha beborul az ég alja
Feleségem két szeméből
Villámok cikáznak.
A szívemben néha-néha
Bele-belevágnak.
Kértem, hogy most ébreszd álmom,
a kép, mi kínoz, valóra váltson.
Értelem, miért vagy épp jelen,
mikor bennem tombol a félelem!
Ó, Ikarosz, én megértelek téged.
Vonzott a Fény, vonzhatott nagyon,
és nem tudtad te még,
de én tudom, a Nap éget:
ó, Ikarosz, én megértelek téged.
Íróasztal szemez velem,
csíkra húzott szájjal
lesi minden lélegzetem.