Versek reménytelen szerelemről
Már javában közelít a hideg tél.
A boldogság keresése már mit sem ér.
Hiába lett minden hófehér,
a jóság már a múlté.
Lecsatlakozva a világról ismét,
azon helyen, hol nap nem ragyog,
üvölt a mély, s dobog.
Azt hiszed, már nem is vagyok?
Álarcot húzott a búra kezem.
Álarcot, mely mosolyt adott nekem.
Ó, Detti,
Te pécsi!
Kitölti,
Repteti
Kis lelkem
Szerelmem.
Kitöröltem minden képet,
s próbállak elfeledni, de a lelkem nem engedi.
Nagyon félhetsz,
ha te mindig jól vagy.
Álcád alá bújva,
elnyomva minden igaz érzést,
mely emberivé tesz.
S lelkeket szétzúzva
újjászülethetsz.
elengedtem
Zsebre dugott kézzel
néztelek a parton,
ahogy az ő szemébe nézel,
s megpuszilod arcon.
Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.
Üvegszilánkosan zuhog az eső.
Az égbolt tiszta, mégis keserű.
Keserűen tölt el haraggal,
Nem vagy elég jó, nem néztél szembe magaddal.
Amikor még tavasz érkeztét éreztem,
Két kezem hevesen paletta után nyúlt,
Lelkem vágyaiba mártottam ecsetem,
Keret alatt a festővászon kisimult.
Éjjel az enyém vagy, mellettem érezlek,
Tudom, hogy ábránd, de odaképzellek.
Megérinted szempillám, hogy lássak,
Tudod, míg élek, mindig visszavárlak.
Végtelen ébrenlét
Szunnyad már lelkemen.
Végtelen végesség;
Ezt szántad énnekem.
Szivárványszínűen ébredtem ma reggel.
Szégyenlem, nem vétkeztem, pedig úgy érzem.
Ha falamon lógó festményre rápillok`,
A valóságból kirepít, s nem tudom, hol vagyok.
Valamikor éltem,
De most saját szívem kérte:
Hadd haljon meg... Nem örökre.
Csak amíg nem jönnek érte.
Azt hitte, majd lesz, aki felkelti,
S saját szíve felét odaadja neki.