Versek reménytelen szerelemről
Egy szó, egy gondolat még megmaradt,
Semmi nem jelzett szép, új álmokat.
Bekúsznak esténként fejembe hidegen
Néhányan, mint magányos, fáradt idegen.
Lelkem dagad, testem tagad,
Már hallom szívem ritmusát.
S a szerelem magához ragad,
Míg én vívom haláltusám.
A tavasz ölelése messze szalad,
Tőlem minden szépet megtagad.
Nem simogat többé lágy szele,
Táncot jár az érzelmek forgószele.
...
Könnyű feltépni a sebeket, amiket szereztél.
Eső koppan ablakomra, az éj összerezdül,
Ismeretlen érzés suhan lelkemen keresztül.
Az elmúlás könnycseppjét arcomon érzem,
Ha vétkeztem, Uram, bocsáss meg nékem.
Szakadó esőben is ott volt a láng a szemében,
De nem volt oly varázslatos, mint a tánc a mesékben:
Azt a tüzet bánat, harag és félelem táplálta,
Mégis vonzott, repültem, mint molylepkék egy lámpára.
Konyhakövön ülök, bámulom a falat,
S hirtelen torkomon akad egy falat.
Nem étel ez, annak túl kemény,
Inkább csak egy falat halott remény.
Titkom most vallom meg, Gizike!
Elért a szerelem pestise.
Izzadva vágyódok
És meleg-borozok...
Oly` erős szerelem ereje.
A jóság és a szeretet, ami összetartja
a feleket.
Ha összeomlik a szép beszéd, ki erre,
ki arra
néz, nem adja meg a tiszteletet, mert
felhándálja,
amit eddig nagyon sokszor elkövetett.
Miért kérded, mi volt a tét?
Nem ad választ neked semmilyen lét.
Álmokból épített, reszkető várak
Rózsabimbók zajától omlanak silányra.
ismerős történetek
a fájó nyomorúságról
lámpásként mutatják az utat
szemem nem látja a fényt
s ha becsukom
ismeretlen sötét árnyak
rántanak a mélybe
lepedőm vad folyó...
Szívem üres padján
szótlan foglaltál helyet...
Minden nap új vadászat veszi kezdetét,
Értem jő, s ha elkap, széjjeltép,
Ez az érzés húsomba mar,
Ha meglát, már szája szélét nyalja,
Nincs menekvés, az új nappal ő is kel.