Versek reménytelen szerelemről
Neked, ismeretlen szerelmem,
vallomással tartozom.
Be kell vallanom, dühös vagyok,
Folyton egyedül hagysz
Minden egyes utamon.
Álldogálok a hegy előtt, már nincs időm várni,
meg kell ezt mászni, hogy tisztán tudjak látni!
Nehéz elindulni, úgy érzem, nem állok még készen,
de nem maradhatok tovább! - elveszek a mélyben.
Későn jöttem én a Földre,
Szívem szerint visszamennék,
Láncod mégis idekötne,
Hogy ne legyek én még emlék.
Tegnap, mikor itt jártál,
s egy levelet itt hagytál,
azt hittem, még van esély,
de látom, ez nem több,
mint múló szeszély,
múló szeszély, ahol az érzelem a kulcs,
s a forrás csupán csak a múlt,
a szerelem került a főszerepbe...
Mindenre, ami csak körbevesz.
A levegőre, mit érintesz.
A sorra, minek végére pontot teszel...
Hozzád szól - e bús óda, Drága,
Nélküled a szívem nem marad más, csak árva!
Minden nap csak szép mosolyodra várva,
Az én Angyalom szólít, válaszra várna.
Ha ránézek, pulzusom megnő,
bár tudná, milyen észveszejtő!
Ha meglátom, egyből verselni támad kedvem,
de fogalma sincs arról, hogy szeretem.
Kedvem volna mosolyogva
Elveszni a szürke ködben.
Bújócskázni az élettel,
Ki nem találna sehol sem.
Megigézve nézlek, szívembe zárva,
mindennap te vagy eszméim tárgya.
Ha behunyom szemem, arcod részletes,
s ha kinyitom, minden homályba vesz.
Az örök kérdés
Ha akkor...
Ha másképp...
Ha mégsem...
Soha ki nem mondott kérdések,
melyekre sosincsen felelet.
Ez az érzés állandó, mindig itt van.
Néha elmúlik, de visszajön, nem hagy.
Még mindig csak indulna,
De nem megy, csak tántorog,
Mert egyedül mégis hova jutna?
Hiába szárnyalna az álmokon.
Véres könnyeket hoz őszi szél,
Skarlát ruháját öltötte az ég.
Az éj gyermekeinek dala száll,
Csillagokkal írták az égi kottát.
Miért fáj így e gondolat, s lelkem miért marja?
Csak elsuttogni merem, mert félek, meg ne hallja.
Íme, ez a nő, aki a világomnak oly kedves.
S akárcsak a természet, szép, bohém és teljes.