Versek reménytelen szerelemről
Minden erőmmel
Volt egy lét,
Mely már csak a fejemen ég,
Volt boldogság,
Ami már csak kihaltság,
Volt egy gyönyörű, szép szó,
Amely már a hajnal hátán sír.
Gondolkodhatnék a végtelenségig,
akkor is itt ülnék éjfélig.
Nem fér a fejembe,
vajon ki lenne a helyemben?
Járható; te döntöd el a részleteket,
a jót látod, vagy csak a hibát.
Mit nekem a sznob véretek,
inkább elmondtam egy imát.
Mikor csupán bántásban volt részed,
megkövülsz, s elvérzel újra s újra.
Felkészülsz a titkos bántásokra,
sok mocsokra, az álcázott rosszra.
Neved így vagy úgy, bekerül
a történelemkönyvekbe,
sajnos méltatlanabbak is
kaptak lehetőséget itt,
nemzeti öntudatod szép,
becsülendő etnikai
keveredés dacára is,
még ha anno, tüntetőleg...
Sétálok a kihalt utcákon,
Senki más, csak az árnyékom
Lépkedett mellettem csendesen,
És én kereslek benne szüntelen.
Mint amikor látod a vihar előtti csendet,
Úgy várom én is azt a bizonyos percet.
Egymagam nézek ki az ablakon.
Egymagam gondolok rád.
Nem vagy az ablakon túl,
s szemedet se veted rám.
"Annyira szerencsés lesz, aki melletted lehet majd",
"Értékes ember vagy, nem találkoztam még ilyen férfivel"
Köszi, sokszor hallottam már, s úgy érzem, fals
Az, hogy értékesnek gondolnak, csak félsiker
Ez olyan borzalmas, ilyen kegyetlen élet,
Eltűnt az igazi valóság, s eltűnt vele az élet.
Nem mehet így tovább ez a szomorú valóság,
Ezekben a borzalmas iskolákban nem mehetnek így tovább a tanórák.
Felhőkből fakadó zuhatag,
vízesésben állok egymagam,
utat nyitó égbolt csalogat,
engedjem útjára bánatomat.
Nem maradhatok itt örökké,
Nem éghet holnapig a lámpafény,
Ki tudja, mi tette törötté?
Nincsen más, csak a hideg tény
Napról napra tompulok, nem látom a szempárod,
az utam vész el, ha a szívedhez vezetőt elzárod.
Megrázod a hajad, lengén a szellő karjaiban táncol,
éjfélig is veled, vagy amíg az idő a bőrömre ráncol.