Versek reménytelen szerelemről
Pont úgy, mint régen, ülök a szoba sötétjében,
s merengek a messzeségbe.
Csendben egy sötét sarokban könnyeim potyognak,
Kedvesem tőlem távol, a percek s órák mindig csak lopottak,
Kegyetlen a sors, nem enged szeretni, megtöri a lelkem,
Szenvedésem kitölti életem, nélküle minden csak gyötrelem,
Két karjába vágyom, vagy örökre tőle távol
Szívem szakad meg, hisz őt látom bárhol,
Más öleli őt, mással hál...
Ahogy a párnámba temetem arcomat,
lassan érzem, hogy a szívem megszakad.
Miért kérded, mi volt a tét?
Nem ad választ neked semmilyen lét.
Álmokból épített reszkető várak
Rózsabimbók zajától omlanak silányra.
Maradjunk régi helyünkön a jól bevált pózban,
Ne moccanjon kezünk, szánk ne nyíljon szóra,
Csakis némán számíthatunk bármiféle jóra,
Hagyjuk figyelmen kívül, hogy a bomba mindjárt robban.
Csak fekszem az ágyon és töprengek.
Kintről beszűrődik néhány kósza fénysugár
De a sötétség felemészt és magába zár.
Minden íz zsibbatag,
elmém, mint zúgó patak.
Zen kertemben nyugalom
elvétve sem terem.
Eső motoszkál őszi ablakomon,
Könnycseppek gurulnak bágyadt arcomon,
Minden szingli összeszorulós napom...
...Porba hajtott fejjel
Rólad készült kép előttem.
Szakadtan, összetörten
Várom a jövőt.
Egy boldog nap
Volt egy nap az életemben, mikor hozzám ért a boldogság:
Egy villanással éteri, rejtelmes, átlátszó fényt járt át.
Megjelentél előttem hirtelen, és én azt reméltem,
Innentől egy úton folytatjuk az életünket tovább.
Látom, ahogyan sárgulnak a levelek,
S azt is, elszáradva a földre hullanak.
Itt az ősz, udvarolok egy avarlánynak.
Ő nem az elmúlás, és aszott levelek ázott,
Elnyűtt kupaca, Ő az élet, a gyönyör és a
Jövő, mely terel szebb utakra.
Ess, eső, mint szememből
A könny csordul ki.
Sírj, drága felhő,
Mint más még sose sírt.
Már nem tudom, hogy
akarlak-e szeretni,
vagy valaha el is tudlak
feledni.
Nincstelen éjszakán útjára kél,
Kopár szíve nem több, mint kevés.
Balga hallgatag újra csak téved, és
Áhítattal keres, de sosem léteztél.