Versek reménytelen szerelemről
Téged szólítalak,
kitől szemhéjam lejtő medrében
egy ázott kis csepp kíván felszólalni:
- Vajon szerelmünk vonatja vágányt tévesztett,
vagy csak a nedves felszínen megcsúszott?
Amikor a darvak hangosan húztak át
a szikrázó, kék égen,
s mi ott ültünk a zsombékos réten
egymásba mélyülten:
vigyáznod kellett volna rám.
fejem az ég felé fordul
s a könny orcámon csordul
ezernyi csillag van a tájon
de én csak egyre vágyom
melyik csoda az mi nekem ragyog?
Bánat ül szívemen
a lelkemet nyomja
ősz van s lábam alatt
barna levél fonnyad
köd lepi a tájat
fájdalom szívemet
körülöttem vén fák
mind nekem integet.
Láncszemek a szálló napok,
súlyától nehéz az élet,
az út gödreit nem kerüli,
sokat nem ad s kevés hiszi,
csupán csak jóra lenne bérlet.
Verseket többé nem akartam
dalolni neked,
elég legyen már ebből végleg,
kérlek.
Ki tegnap még jelen volt, mára már múlt,
mi eddig nyugodt volt, mára már feldúlt.
Életem szürkébb lett, napról napra rosszabb,
Nincs, ki lehetne nyugalmam elhozója.
Szólhatok, de nem,
Én nem fogok.
Elűztek,
S ha visszafordulok,
Tudom, ma meghalok.
Kisétálok a hűvös éjszakában a mólóra.
A kacsák is már
A nádasban térnek nyugovóra.
Ha a szíved üres, mint a jég,
Akkor sem feledlek el én.
Ha tombol odakint a vihar,
Akkor is várlak téged.
Kikértünk egy kört tele a pohár
Barátokkal vagyok mégis minden kopár
Kortyolok a sörbe...