Versek reménytelen szerelemről
Csendes órákon fény sző szavakat,
emlékeket hoz, dalos nyarakat,
illatokból öltöző, lágy muzsikát,
míg Nap tűz hajamba bíborpántlikát.
Elmémnek tengerén
Vergődöm szüntelen,
Szívemnek szegletén
Hiányod küzd velem.
Csak egy esélyt kértem,
Csak hogy mindig veled legyek.
Csak hogy így boldog legyek,
Csak ennyit szerettem volna,
Csak az élet soha nem úgy hozza.
Nem erdő ez, csupán bozótos
takar kanyart és jó utat.
Százféle cselt rejt bokrok árnya,
s lapító orvvadászokat.
Egy halk suttogás, félő gondolat,
Beakadt filmtekercs újból-újra.
Szavak, melyek egy-egy darabot
Tépve belőlem, vittek magukkal.
egy kívánsága mindenkinek lehet,
amit ha magában eltemet,
mint egy dzsókert,
az élet asztalára letehet
egyszer...
Becsapnak az álmok, könnybe lábad szemem,
nem szeretném újra elveszteni az eszem.
Tudom, hogy nem szeretsz, csak ábránd az egész...
Nem tudom elmondani, hogy mit érzek,
kitaszítottként kötődtem hiába...
szeretni
nem tudom elmagyarázni
azt kívánom bár ne
lenne
szívem amivel
szeretlek
de nem akarom
akarlak
de nem tehetem...
Rozoga testem utolsókat rúgja,
A földi poklot hagyom magam mögött.
Képzeletem néha félszegen súgja,
maradjak itt a felszín fölött.
Hiába vagyok érző ember,
Ha nem tudok érezni.
Kit szeretek, fájdalmas.
Nem találom már utamat.
Volt idő, mikor még az élők közt jártam
halottként, de még most is ott sétálok,
mindig csak a sötét köpenyébe takarva,
holott ha vihar van s hó, akkor se fázok.
Karöltve a csönddel. Oly kietlen
Otthonunkba haldokolni járok.
Dadogó szívemmel őrizetlen
Testem Téged feketében gyászol.
Ma még vártam, hogy a csodám légy, de sajnos, nem lettél,
Szívemnek a gondolatod nyár volt eddig, s most lett tél.