Versek reménytelen szerelemről
A napot elfedte a szürke gomolyfelhők tengere,
Szél is csapkodott, így bizonyított erejével.
Voltam egy lány aki boldog
Eltűnt a boldog lány
Voltam egy lány aki nevet
Eltűnt a nevetése a lánynak...
Emlékszem az illatodra,
Ahogy felém hullámzott,
S ha nem éreztem egy napig,
Legjobban az hiányzott.
Csak kudarc, kudarc, kudarc. Véres kudarc.
Kudarc jön kudarc hátán édes búval.
Felednélek, de nem lehet,
A vér nem hagyja el az ereket,
Csak, ha vágják, de az fáj-dalommal jár,
Te engem nem érdekelsz már!
Kéz a kézben a bűn és a nyomor,
sivár sikátorok sötét sarkán
rátalál az éhség és a kór.
Elmegyek, mivel feledni nem tudlak,
Talán évek múltán érzelmeink újra gyúlnak.
Soha nem múló képek cikáznak fejemben szüntelen,
mint hófehér vászonra vetített filmek a múltból.
Időnként meg-megállítom, máskor visszapörgetem.
Ám citromként facsarja gyomrom, hangja úgy szól.
Fogjatok le,
Mert kényszerzubbony nem segít,
Vigyetek el,
Mert nyugtató már nem csitít,
Hol van a gyógyszer?
Mert hajnal kettőkor még ébren álmodom,
hogy nem mentél el, s nincs fájdalom,
hogy sétálunk, s én mondom...
Dermedt hullámok tajtékján,
Fakó emlékek árnyékán,
Halott víz halott játékán
Befagyott a tenger.
Szeretve lennék szeretőd, bús álmod s felejtőd!
Egyszer erős, egyszer pedig legyőz,
Egyszerűen megölsz!
Bárcsak visszatekerhetném az időt
Oda, ahol ez a patália kitört...
Nincsenek hiú ábrándjaim,
Pillanatig sem képzelem,
Hogy maga komoly szándékkal
Vallott szerelmet énnekem.
Látod?
Mivé lettem,
A mocsok zúz halálra,
Zendül a sóhaj végtánca,
Elvisz az utolsó románcra.