Versek reménytelen szerelemről
Eldöntöttem: a fenyvesbe fogok menni.
Oda, hol utoljára láttam nevetni.
De az este kendőt terít a városra.
Ködként ereszkedik az erdei utakra.
Az erdő olyan sötét és üres.
Mit tegyek most!? Ó, jaj nekem!
S a madarak többé nem énekelnek...
Már azelőtt szerettelek, mielőtt tudtam, mi az a szerelem.
Már azelőtt szerettelek, mielőtt megláttam a szép szemed.
Hogy engedjelek
Közel magamhoz,
Ha halál a neved,
Hogy szeresselek,
Ha halálom lehet.
Tükröm előtt állok, benne magam bámulom,
Nem tudja ki vagyok, és el sem árulom.
Aurám merész, vad álmaim csipkézik,
Hazug remények a szép jövőt ígérik.
A szív sivatagában
Apró porszemek
Rejtenek nesztelen
Ólomsúly lépteket.
Álmodtam egy világot magamnak,
Hol nincs bánat, harag.
Hol megtalállak téged,
S boldogan élek véled.
Ígérem, nem zavarok többé,
S most már végleg elmegyek.
Egy világot törtél össze bennem,
Ne hidd, hogy könnyen elfeledlek.
Bűn álmodozni, ha kudarcra lelsz,
Bűn vágyakozni, ha vesztes leszel.
Miért bűn az, amiben hinni mersz?
Egyedül vagy, nincs erőd semmihez.
Már csak pár óra, és letelik
A Bolondok Napja.
Addig még van idő
Mujko-féle igazmondásra.
Itt vagy közel, mégis oly` távol,
fényed halvány, még pislákol.
Elvesztem számodra a sorok között,
vártam a leveled, ami nem jött...
Elsüllyedt a sárga tengeralattjáró:
engem most már ez sem érdekel,
mást szeret az életem szerelme.
Kit érdekel? Hát menjen!
Túl zajos már ez az álszent világ nekem,
Túl sok az érzelemmentes álszerelem,
A felszín alatt sokszor keserű ízű a csók,
Túl sokan vannak a rosszak, kevesen a jók.
Amikor még voltál,
Még nem hiányoztál,
De most nélküled
Elviselhetetlen.
Tekintetedben a düh,
Mint kígyó fogaiban nedű,
Maró szavaiddal fekszek,
Fenyegető tekinteteddel kelek.