Versek reménytelen szerelemről
Szívem ritmusán új dal szálldogál,
feléd küldöm én, hogy a harag ne álljon közénk,
tüskét döftem szerető lelkedbe,
s ez talán elkísér téged örökre.
Hogy az ablak betörjön,
nem kell ahhoz szikla.
Elég, ha a kéz simítja.
Haldokló füst került a föld testére este,
a lelkem magánya a kiutat kereste.
Hallom a kavargó gondolataim robaját,
és közben egy régi darab lettem használt ruháid fogasán.
Sohasem gondoltam volna, hogy így lesz.
Hogy nyári napsütésből őszi szél ily gyorsan lesz.
Szerelmünk, akár egy galambpár szállt a nyári éjen.
De, oh, minő őszben ébredt fel szerencsétlen.
Jobb is így
Még egyszer érezném az illatod,
Még egyszer érezném erős karod
Az izgalomtól remegő derekamon
Szóval, sajnálom az időt, amit elvettem,
Az utat, amit kereszteztem.
A távolságot, amit megtettünk,
És mindent, amit elvesztettél értük.
Nem vadalmafa, nem fénylő gránit,
Nem égbe nyúló, óriási
Kövület festi lelkem
Mozdulatlan mindenem
Hófehérke megfeketült
A világ forróvá hűlt.
Reggel mikor felkelek, oh, felkelek
Egyedül járom az utamat, s keresem
azt a valakit, akivel az életem élhetem.
Te kegyetlen élet, miért teszed ezt velem?
Vagy lehet, hogy magamnak köszönhetem?
Hűvös reggelen gyönyörű lány,
Nincsen ív varázslatos ajkán,
Barna haja lobog a szélben,
A legszebb a földkerekségen!
A szeretet rombolt,
A szívem tombolt,
Hiányod ostromolt,
Maradtak a romok,
Mert akartam konok
Módon az álmom,
Ami csak átok.
Az életben követek és követel el hibát,
Nem vagyok tökéletes, nem tudok,
Hibáim vannak, és neked is,
De én is egész ember vagyok, mint ahogy te is.
Mikor meglátsz minden arcot
És túl vagy a szörnyű harcon
A fény megégeti a kezed
A maradék meg elnyomja az eszed
Megrúgom a lábad
Ezzel jelzem a vágyam