Versek reménytelen szerelemről
Körülöttem tűz, mögöttem láva,
Próbála megállani, de továbbviszi lába,
Körülöttem le-lelassít, s lehajtja fejét,
Bárcsak fel tudnám vidítani kedvét.
valahol átléphetetlen szakadékok felett
Szárnyaid ölelnek körbe,
a fehér tollak vállamon sírnak,
a könnyek a földig vergődnek,
s kövek közt elbújnak egy sírban.
Elevenen égek, de megbocsájtom neked,
Én vagyok a földön neked szánt feled.
Mi ez a nyári forróság,
A lelkiismeret szól már,
talán pokoltüze táncát
járom? Ide adja számlát!
Földem sáros, vizem fagyott,
Szívem tiszta, lelkem halott.
Hangom vékony, népem mocskos,
Arcom tépett, zeném rongyos.
A múltam és jövőm egy helyen játszik,
Szabadságom így már annyira sem látszik...
A hét lakat
Nékünk nincs hazánk e földkerekén,
De miért utál minket a nagyvilág?
Sorsunk örök pecsét zárja,
Hét lakattal le van zárva,
Hét lakattal le van zárva.
Karcoltam az eget,
Miközben téged néztelek,
Most meg egy képnél térdelek,
A lelkem mélyén védelek.
Száz sirályból áll össze egy szintaxis a hídon,
halálsoron mind, s ugrani készül,
repülni, szállni el a magasba fel, kárhozni,
a valóságból elpárologni
Lelkem míg él, nem halt meg.
Mert élek s remélek.
Sosem félek.
Idő hull, akár az eső, arcom barázdáit hasítja.
Kézfogások, őket láthatod-e még, ki tudja.
Emlék és megannyi személy, agyadban káosz.
Tegnap beszéltetek, most mész a fejfájához.
Nézem az eget, a Hold, a csillagok
Mind Rád emlékeztetnek, miközben halkan zokogok.
S körülöttem üres a táj, senki sem hall, senki sem lát....
Másnak szép voltál - nekem csodálatos,
mint égő szomjat oltó, hűs, hegyi forrás,
mely éltet adón holt kövek közt futos,
s hangod lágy altja volt e szelíd csobogás.
Tudod, most kába minden gondolat,
elmém keresi azt a fontosat,
cikázó kérdések sokasága,
miértek válaszolatlansága.