Versek reménytelen szerelemről
Hová tűnnek el az árnyak,
ha nem fújja el őket a szél soha?
Megkopott dallam a szívem dobbanása
dübörgő jajszó - zakatoló
Hófödte tájakon
dideregve vándorolok,
reményt vesztve követem
halványodó illatod.
Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át...
nevess csak ki bátran, és a lelked rajta
de egyszer még te is kerülhetsz ily bajba...
Két lélek
Fogd meg kezem,
rabold el szívem,
s tied leszek örökre, ígérem.
Egy forró csókot, egy lágy érintést,
egy gyöngéd ölelést még,
s suttogd utoljára, hogy szeretsz még.
Lezártam, mert le kellett...
S nem azért, mert le akartam!
Küzdöttem, de vége lett,
A harcot végül feladtam.
Árnylovag, akire kezdettől vártam,
lelkem kapuját tárva hagytam neked,
szívem repesve lehet, feléd szállna,
ám megáll, remeg s kíntól kettéreped.
Volt, már nincs. Ebben semmi rendszer.
Amit az ég neked ad, talán holnap elnyel.
És üres vagy, szíved kong, de azt mondod: kiállok.
Máskor megkérdezed magadtól: mit csinálok?
Vissza-visszaábrándozva
gondolok rád, sóvárogva.
Feledve a múltam,
mikor még hozzád bújtam.
Rólad
Egyik nagy kedvencem,
Konyhában sütkérezünk szeretetteljesen,
Fehér a ruhánk és az orrunk
A liszttől, amivel mi bohóckodunk.
Egy elfelejtett érzés
halkan sír a szélben,
a múltban táncol