Versek a reményről
Kinéztem már az ablakon, a hold most világít,
S állok a homály előtt.
Rám ragyog méla bús csöndjével
Ezen a késő téli éjjel.
A fejemben ezer hang ordít szívemnek:
"Gyűlöld!" - kiáltják, hogy az ég, mennydörög.
"Utáld! Hisz sose fog szeretni már.
Taszítsd el magadtól,
Hisz nem kaphat vágyadból!"
Mint az őrült, csak ezt skandálják,
De mit ér ez szívem bajának,
Csak még jobban vágyik rá.
Nézz csak a porba, hogy bámulsz Zolka!
Mint egy kis bolha, úgy eltiporva!
De nézhetsz égre, Nap tetejére,
Ringató szélbe, nem esel képbe!
Ugye anyám mindig boldog leszek?
nem ér engem soha semmi baj!
Ugye anyám szerencse kísér majd,
s minden férfi engemet akar!
Szívem szelíd szólama száll,
Lebegő lelkem lágy létre lel,
Magam megismerhetem már,
Vágyaimban véges végtelen.
Az embereknek egy dolog fontos, a cél.
Csak az ad hitet, igazi reményt.
S aki nem tiszta szívből remél...
Egy forró nyári napon történt az egész,
Csak belédszerettem és kész,
Egyből megfogott lényed varázsa,
És lángra gyúlt szívem parázsa.
A holdfény végignyúlt az ágyamon,
sápadt arcával mosolyog a vágyamon.
A párnám könnyektől terhes,
reszkető szívem egy kikötőt keres,
hol megpihenhet a lélek hajója,
hol egy rémálom sem válik valóra.
Nem segít a végtelen,
ha egy kérdésre keresem a választ,
Bolyonghatok névtelen,
amíg a hosszú út el nem fáraszt.
Minden nap elsiratlak,
mert nem tudom lesz-e holnap.
Elég-e csak hittel élni
a holnaptól fényt remélni.
Most hallom
A madarak vidító dalát,
De majd csak a gépek
Bosszantó zaját fogom meghallani.
Hétfőn reggel, mikor az ember felkel ,
Munkába menne, ha lenne! És kedve?
Talán még volna, ha szólna valaki:
Gyere dolgozni velem szaki! De nem.
Néma csend, egy szál munka sem.