Versek a reményről
Könnyezik az égbolt,
akár a szívem,
mélabúsan kopog,
tetőn, cserépen.
Ha jön az ihlet, nem gyújtok rá.
Papírt, s tollat ragadva zúzom porrá.
Ezáltal átalakul szép szavakká,
Intő jelekké, s tapasztalatokká. ...
Falfirkák kriksz-krakszai a homlokzaton
esőzések nyomait őrzik a falak
a kitisztuló ég simít, cserepekbe
a pom-pom lány Nap szalagja akad.
Sétálok én egymagam,
gondolkodom s
bandukolok szomorúan!
Azt érzem, hogy eső esik.
Ázok, ázok, nagyon fázok.
Valahol... egyszer... régen... jobb világ volt,
Szebb és boldogabb, mint ma,
Letűnt századokba vesztek már a mesék,
Nem szól már a rég dala.
Még hallom, mit utoljára mondani akartál
Hallom suttogásod édes dallamát,
Érzem szíved minden dobbanását
Könnyeim padlón való koppanását.
Könnyes életem
zsámolyodon,
búsan térdelek,
s gondolkodom...
Bokod felett az ég vöröses sárgán izzik
a nap nyugtába sugarait rám veti; alkonyodik.
A Föld még erősen kapaszkodik a Nap utolsó sugaraiba
miként a Föld, úgy én is kapaszkodok a reményem utolsó sugaraiba.
Ó drága, Boldogasszonyunk,
imába foglalt,
Egy kérés, halld a sóhajunk,
picinyke óhajt,
Bár felejtettünk, sír szemed,
ha miránk nézel,
Kérlek, gyógyítsd meg nemzetem,
űzz el sötétet!
Szeretnék szél lenni,
szabadon szárnyalni,
tengerek habjain
lágyan ringatózni!
Borúsabb napok jöttek...
Éreztem zsigereimben a haldoklást
mikor mélyen a bensőmben
kimutathatatlan-
megoszthatatlan-
kiúttalan
köreimben
hirtelen ellobbant...
Hogyha az út nem fut sehova,
Hogyha már nem vár ránk a csoda,
Hogyha a szóra nincs felelet,
El kell, hogy engedjem kezedet.
Hollandiként bolygó magányos hajó,
lélek tengerét bejárva kerestem, mi a jó.
Értékvesztett álmok kísértek utamon:
tisztesség, becsület, érző szív, nyugalom.