Versek a reményről
Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást,
Összevegyítettem ezernyi szépségből,
Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából,
Ívelő szivárvány halovány színéből.
Mosolyod szép, és kedves még,
Mikor felém fordulsz, ha hozzád szólok...
Oh végzet, a Hold vérző sugarai
hullanak arcomra.
A köd sikolyában vesztettem el
lüktető érzelmeimet.
Szeretnék egyszer nem elvárásra élni,
Csak magamért, s azokért, kiket szeretek,
Ha nem szorongat más, csupán a szeretet,
Tudnék talán újra önzetlen remélni.
Amikor átlépünk a Varázshegyen túlra,
akkor is éltet szívszavunk kútja.
Amikor nem minden hol volt, hol nem volt,
akkor is csodát zeng bennünk a fényes múlt.
sötét éjjel ablak alatt
telihold
apró piciny fénysugarakkal
jövő hangjait
kergeti madarakkal
keserves kínzó fájdalmak
gyógyírját...
Repülj magyar, repülj árva!
Soká voltál láncra zárva!
Repülj szellem, repülj drága,
Hozz Igazat, e világra...
Bánat marja már,
Szomorú szívemet,
Magával sodor az ár,
Széttépi lelkemet.
Szemmel láthatatlan, mi látható,
Agyal fel nem fogható, mi való.
Szívvel látjuk, mi nekünk való,
De sajnos, ez néha nem kapható.
Szívem sötétjének királynője vagy,
Parancsoló és mindent gyöngy hanggal
szomorú pillantásod nem láttatva kérsz.
Miközben szemed csukva, tested hideg,
homlokod lázban ég és gyöngyözik
ahogy nézlek, némán zokogok,
szemedből egy könnycsepp csordul ki,
szívembe éles fájdalom hasít,
két kézzel kapaszkodnék beléd,
de érzem menned kell.
Istenem engedd még szólni,
hadd halljam szavát,
hadd mondjunk el közösen egy utolsó imát.
Ha eljő a nyár, minden éled,
feltámadnak a remények,
mert csóközönnel vár.
Túl halálon,
Túl mindenen,
Hol összeér a végtelen,
Hol a szikra lángra lobban...
Holdtündér
Ha pirkad a hajnal és múlik az éj,
még egyet pördül a Holdtündér,
fényörvény árnya térdre borul,
meghajol csendben: éjbe vonul.
Mélabús a hangulat
nem találom önmagam.
Napok óta révedek
a sötétben tévelygek.
Keresem a fényt, de
nem látom.