Versek a reményről
Avagy köszönet
Balatonfüredi Anna bálon szólt a muzsika,
De az én szívem gyógyulni ment el most oda,
Álmodó lelkem játéka ideküldte ifjúkoromat,
Mutatta, milyen, ha első bálozó fogná karomat.
Mondd, ha elmúlik a nyár,
az érzés is tovaszáll,
akárcsak a homokba írt,
igaz szerelem a parton?
Könnyek dala
Segéljen meg a jó Isten
Minden boldogsággal.
Én meg lassan elhervadok
E nyomorult világban.
Az érzelem, ha lelkem fáj?
Ha úgy érzem, hogy sírni mindig muszáj...
Az szó-e, ha valakinek azt mondod, hogy viszlát?
Ha ezzel a búcsúval zárul egy borzasztó nagy viszály...
Korom, sötét, rideg, por,
Bolond, sörét, hideg, kor,
Lelőtt, kihalt, kinőtt, vége,
Eldőlt, fialt, felnőtt, béke.
Só-vár-gó
Milyen lesz, mikor először teszed kezembe tétova kezed?
Milyen lesz, ha szemedben az öröm könnyeit látom?
Vagy a komisz tündérmosolyt az orcádon.
Táncoljunk ólomlábainkon,
Melyeket árnyak vezetnek,
Keserves zongora hangja szól,
Már csak mi vagyunk ketten.
Ébredj, ember! Mondd, mivé lettél?
Egy csöpp előnyért már eltemetnél?
Hol vagy Te, ki egykor megszülettél?
Elaludt a fény, mit oly soká kergettél?
Ha elrabolna majd a félelem,
s mint ló a zabot, tán úgy felzabál
a kín belülről, vajon meseszép,
türkizkék szemed egyszer rám talál?
Jó lenne egyszer mindent elfeledni,
Bántót és rosszat örökre temetni.
Nem kellene, csak egymást szeretni,
A múltban élt bánatot örökre feledni!
Esik az eső, mintha dézsából öntenék,
Szürke az ég, mintha ecsettel festenék,
Szürke a kedvem, mint az ég,
Hideg a természet ősznek reggelén,
Hideg a szívem, mint a jég,
Érzem, számomra itt a vég.
Van egy állomás, úgy hívják:
Türelem.
Bőröndömön ülve várom a
Lehetőséget.
Jól kifacsarják az angyalok
a Balatonfüredi sötét felhőket,
ám szép tengerünk befogadja
a sűrűn hulló esőcseppeket.