Versek a reményről
Komoran kapar az utcán torkom,
Elfojtom hangom gyengén folyton.
Reggel nincs más, csak az inter.
Netalán sörben ér minden inger.
Óh, te sokszínű, furcsa világ!
A fertődben nem érzem jól magam.
Mert a könnyed-röptű józanság
ha rám feszül, csak átkozlak.
Az ember néha néz csak oly komolyan,
Szerte bámul, apránként teszi dolgát,
Az arca mása most egészen olyan,
Mintha valaki másnak élné sorsát.
Vele szertefoszlott minden, vagy talán nélküle?
Szánom, bánom, de mit is?
Csak nem azt, hogy éhezem?
Vihar után a Hold fénye megnyugtat,
de milyen fény az, ami újra, újra elhagy?
Talán van még láng a sűrű hóviharban nekem,
hol megállva kihűlt testtel leheveredhetem.
Fáradt, jeges hátam ottan neki fordítanám,
selymes lángnyelv finom szele végigsimítaná,
betakarná csupasz szakadást elnyűtt ruhámon,
hozzám bújna este, ott ölelne, ahol fázom,
forró leheletet szórna rám, ha mélyen alszom.
Kijárási tilalom
Az esti séta elmarad.
Kigyúlnak a csodás fények,
te ablakodból szemléled.
Lépeget a szél
láthatatlanul.
Ha éppen elér,
arcom kipirul.
Zengne énekem hozzád ifjú reménnyel,
de csak hitem maradt, amellyel szólhatok.
Énekem hamis valótlanságról szólna,
így imádkozom, együtt érjük meg a holnapot.
Féltve óvnám, vigyáznám
a jót, amelyet átéltem,
hogy bármikor, ha akarom,
őket elővehessem.
Halál a havon
Fúj a szél, fújja havat, már alig látni az utat,
Két ló húzza a szekeret, az iga egyre nehezebb.
Ahová mennek, még nagyon messze van,
Mire odaérnek, már késő este.
Fagy szorítja még a határt,
hideg szél ringatja magát.
Csendben nyújtózkodik a köd
falu és a város fölött.
Béke lángja vagyok, azúrkék fényem
Égi jelként világit a sötétségben,
Keressetek, míg megtalálható vagyok,
El ne űzzetek önző vágyaitokkal.
Milyen érzés visszahúzni egy embert az erkélyről,
és milyen érzés leszedni valakit a kötélről.
Milyen az, mikor meghallod az ítéletet,
hogy életedet sokáig már nem élheted.
Fenyvesen füstszín köd mereng,
Lent a völgyben már est dereng.
Puha hó fészkel az ágon,
Paplanként simul a tájon.