Versek a reményről
Isten végtelen jóságáról
Egyszer egy lány hajótörést szenvedett,
úszott, míg elért egy lakatlan szigetet.
Kereste, kutatta napokon át ott az életet,
keresztül kasul bejárta, de senkit sem lelt.
Elvinnélek messzire - gondoltam.
Lelkem rejtett kis fiókjába raknálak, hogy ne kelljen rajtad osztoznom senkivel.
Tudom, mindez gyávaság, meg csak ketrec, magamba zárnálak a világ elől,
hol ott te szárnyalsz - és szabadon szép vagy... Lebbenésem, életerőm.
Törölném s eltemet,
Eltemetve elveszek.
Elveszve is létezek,
Feledném, s nem lehet
Remélem, hogy
enyém vagy egészen,
mint gondolat
az agytekervényben...
Gondoltam, hogy ezt kaptam
életem eltorzult napjaira, hogy
ne érezzem, mennyire más,
mennyire semmiség lennék,
mikor értelmet adott a való,
hogy a papír és a toll kell nekem.
Bús este, köd, mely feledésbe merül,
Sistergő szél távoli tájakon,
De menj, legyél kemény!
Őrizd, őrizd meg szívedben a reményt,
Lépj át a történteken,
És ne csodálkozz egy búskomor történeten,
Útitársad csak elméd legyen,
A szív fa, könnyen törik, és könnyen vész el...
Nemzetünk századairól
Isteni áldás kísérte létünk,
A sorsnak keze segítette népünk.
Bár volt sok-sok veszteségünk,
Több ezer évet megéltünk.
Ifjúként még azt hiszed őrökké élsz,
Tengeted napjaid, semmitől sem félsz.
Nem ismered távolról sem a bajt...
Egy angyal búcsúja
Nem volt éljenzés, sem zeneszó,
Nem volt földi, se városlakó.
Egy villanás az égen, azt hinni hullócsillag.
Egy angyal volt. Öreg, roskatag.
Nem érzek rosszat, mikor közelemben vagy,
Nem szól más fejemben, csak Te, szívverésed...
Látlak és nézlek téged.
Lépnék, de félek, hogy elveszítlek.
Szívembe raktad az érzésed.
Lépnék, de látom, hogy nincs esélyem.
Mocskos arcát kinéztem magamnak,
látszott, benne csupa értelem.
Kísérte fény a kisírt szemét,
a tegnapi koldulás sérelmei jelen.
Reméltem, hogy egyszer a régi énem
Nehezen, valahogy, de visszaszerzem,
Reméltem, bár mondták, többé nem lehet,
Le kell, hogy mondj róla, el kell, hogy engedd.