Versek a reményről
E harcot, mint sötét keresztet
veszem most magamra.
Idegen szavak
Szívem egyberoskadt,
Rád néztem.
A hangok mondták nékem,
Ez sem fog sikerülni...
Hát nem éppen.
Véletlen vagy átok,
ezt most ki értheti,
valaki a vírust
mindig kiengedi?
Érzések
Az élet szekerén
veled utaznak
az érzések, vágyak.
Egy ló előtte befogva
lassan poroszkál,
néha-néha vágtat.
E mese nem mese,
így volt ezzel Emese.
Kellett neki a Kelet,
szimbólumokkal is lehet.
Csendes társam a magány,
reggel ébreszt, nyakamon lóg délután,
szorongást gyúr a csendbe,
bámul ablakomba a sötét este.
Egyedül ébredek, egyedül fekszem,
a sötét est reszketve ül az ölemben,
hajnal fényéveket vár az ébredésre,
ne vetítsen fényt az alvó szememre.
Volt nekem acélbetétesem,
De nem békített énnekem.
Egy másik stílust kerestem,
Mellyel jobban megegyezem.
Jár a vándor völgyön-hegyen,
napnyugaton, napkeleten,
erdő mélyén, völgy ölén...
Úgy érzi, minden az övé.
Eddig úgy véltem, a csend az, mi fáj,
Most harsog a szél, száz ima száll,
Az ajtókon túl félelem az úr,
Vigyázz rám! Zokogja a húr.
Istenem, segíts! Nagyon féltem őt!
Hangjában gyengeség,
szemében a megtört
és meggyötört félelem.
covid-19
Remény szikrájával, félelem
parazsával,
földi imák hangzatával
csak
remélni tudom, hogy lesz
feltámadás harmadnapon!
Magammal játszom.
Hívlak egy elátkozott világból.
Könnyeim a padlóra csorognak.
Miért ez az őrült szenvedés
ebben rácsokkal körülhatárolt
világban? Mondd, Uram, a szabadság
hol van most?