Versek a reményről
Amíg nem mehetek lovagolni,
és a lovakkal együtt bolondozni,
érzem, meghalok százszor.
Vágyakkal telik meg a sötét szoba, s messzire elkerül az álom,
benned fellobban a tűz, én is ugyanarra vágyom.
El sem hinnéd, mennyire vártalak.
De most itt vagy újra velem.
Nélküled eddig üres volt
Az egész életem.
Nem sírok, mert a sírással nem megyek semmire.
Örömkereső vagyok, és néha-néha a sors kegyeltje.
Életem lezárt része ma már egy szánalmas mese,
vagy mint egy hosszú, drámai költemény első fejezete.
Nem vagyunk egymásnak, csak rozoga bitók,
Bőszült szívű, minden szentet megtagadók.
Hallja, látja bárki, hogy feltámadt a szél?
Az ember süket és vak, míg boldogan él.
Latolgat a remény...
talán holnap már nem lesz ennyire kemény,
és holnapután biztosan minden a helyén...
napsugár fent az égen...
Virágos mező a tarka
réten...
Szédült örvények forognak a vízen,
az utolsó tánc, elfáradt a Nap,
sóhajtozva körbenéz és megpihen
a csipkelombú parti fák alatt,
csillám-hidat fest a tóra a Holdnak,
de nászuk sajnos, ismét elmarad,
vágyuk hídján átkelhetne szerelme,
ám jön a szél, s elfújja álmukat....
Ebben a csendben
Rettegtem, szenvedtem.
Kés alá fekhettem,
De kezem nem engedte!
Húsvétvasárnap volt, minden hívő lélek
várta a harangszót, mellyel remény éled.
"Jézus feltámadott!" - szóltak a harangok.
Disszonáns hang. Szívének más ritmusa volt.
Mióta tengernyi emberöltő,
magától semmi nem értetődő,
az áradó fény, felhők, záporok,
a szél ha lebeg, lobog, háborog,
s ha bomló rüggyel űzve a telet,
zúgva áthúz a csupasz fák felett
a tavasz, ifjú, vígkedvű titán,
s nyár reggeleken a zengő nyitány...
Amikor készül minden összeomlani, egyszer csak jön egy lágy szellő,
De nem hoz viharfelhőt, sem csendes esőt.
Bent sorjegyet árul a komisz halál,
mindenki akaratlanul is sorban áll,
szuszognak a falak, nyikorog az ágy,
sopánkodva csendesül, majd elhal a vágy.
csendben légynek zümmögése
szerelmünknek ébredése
kézfogásunk jegygyűrűje...