Versek a reményről
4. rész
Felfelé mászni nemcsak azt jelenti,
Hogy padlóról felállva küzdesz megint.
Sebeket, sérelmeket félretéve
Küzdesz tovább a jobb reményében.
Nem múlik el a szomjúság,
mikor a forrás kiapad,
nem múlik el a szerelem,
ha tél cibálja gyér hajad...
Vajon az út végén mi fog engem várni?
Az Isteni ígéret meg fog majd találni?
A keskeny útról le nem térhetek!
Se jobbra, se balra, a célba érhetek.
Magányosan megyek? Lesz-e hozzá társam?
lépted dobban lent a porban
ingoványon csillan a fény
tüskés bozót az utadban
életed mint egy képregény
Egy csalódott fehér bálna
Polipjától végleg válna,
Ki hívatlanul rátapadt,
Szorosan bőréhez ragadt.
Nem akar ő karba öltve
Úszni vele mindörökre.
Nyitva a szíved, mert még nem csalódtál,
csak szépet s jót láttál.
Folyton a boldogság vett körbe,
nem volt semmi és senki, mely szívedet törje.
Későre jár,
s a képek
tódulnak már.
Az érzések vihara vár.
A könnyek ömlenek már.
Fényben égő gömb az égen,
Azt láttam én éjszaka a sötétben.
Oly szép volt, s oly tökéletes,
Mint az élet látszatos szépsége.
Kinyílt egy kis atom
a nukleáris télben,
porlepte hajnalon
szárba szökken éppen.
Elengedem, mi volt: a múlt
már nem felhőzi álmom;
csak arra kérem Istenem,
segítsen megtalálnom
az elveszett jancsiszeget,
mely rátűz még a mára,
s már nem búsít, ha feldúsít
majd Isten a halálra.
Karcos, hideg, borús éjben
pislákoló láng vacog...
Azt kémlelem, honnan néznek,
figyelnek-e ránk vigyázó angyalok.
Van úgy, hogy minden rossz, mi lehet, megtalál,
És úgy érzed, a remény, ami vitt, az messze száll...
Csak a sok fájdalom marad, már semmi se jó,
Sorsod, mint a viharos tengeren sodródó hajó...