Versek a reményről
Hideg homályban félvak ablak,
üres szemekben pisla láng.
Sebzett kézzel kimért szavaknak
halandók ajkán csendje ráng.
Ringatózom egy óceáncseppben
széllel, árral mindig szemben.
Sohasem várom, hogy elsodorjon,
jobbra-balra, fel-lehúzzon.
nehéz időben születtem
mikor másokat halni küldtek...
Mit éltem, olyan kevés még,
kérek én egy újabb esélyt,
mert ennyi még nem elég rég,
annyi mindent akarok még.
Kifolyt belőlem a napfény
és szétterült a szőnyegen,
magába itta a mohó rés
a parketta lécei között.
Nem vagyok büszke miért is lennék
Fiatalságom ma már csak emlék
Vagy legyek büszke azért mert élek
Mert hátrafelé már gyakrabban nézek
Érzem, hogy ez a nap csodás lesz,
hisz a rigó is dallal ébresztett.
Kínba vagyok én a keresés mezején
Keresem mit vesztettem
Mit szerettem nem lelem
Lendül a sorskerék
Nappalra jön az éj
Éjszakában fényes Hold...
Vihar dúlja apró kis világunk.
Száz dallam egyszerre rém.
Kis elhagyatott városokat látva
Már csak borús felettük az ég.
Az alkony közelít,
a Nap már nem vakít,
kár, hogy messze vagy,
kár, hogy nem vagy itt...
A remény hídja 2. (Négy évvel később)
Nézd, hogy hajlanak a fák,
Nézd, a kiszáradt meder
Repedezett, rácsos talaját!
Emlékszel, itt akkor egy híd állt.
Új esélyt adott az élet,
Egy szép napon megláttalak Téged.
Ott állsz minden reggelen
a levetett gatya mellett,
éjszaka álmaiból derengsz
a kávéfőző szortyogása
figyelmeztet erélyesen...
Zetelakán egy régi úr,
mint mondják, holt hitébe hullt,
mert szétrombolta gyökerest
rabonbán múltját a kereszt.
Érzéseim a lelkem mélyén felszínre törne újra,
ha szívemben megrezegne a szerelem húrja...