Versek a reményről
A bánat borzalmas, szörnyű,
Az életben nem könnyű,
Sajna, nem jókedvű,
Nagyon rossz helyzetű.
Sokszor a tükör előtt állok s megtört arcot látok,
Emlékek tengere szememben, egy jobb világot várok!
Szikrázik a fény.
Hideg-kék ég alatt
jégbe zárult remény
nyújtózna nagyot.
Hiányzol
Álmodozva néztem a végtelent.
Béke volt szívemben.
Hullámzott a tenger s a
kissé hűs szellő simogatott.
Elveszett Remény
Ágy szélén kuporog egy lány,
Csendesen zokog,
Érzi, eltűnik belőle a vágy,
az érzelem... s mint az esőcseppek,
Az ablakon hasztalanul kopog.
Korán ébredek, kényelmesen lépdelek,
Szépen, lassan a tengerparthoz érkezek...
Egy test vagyok, bár lelkem foglya,
ennél nincs is nagyobb hatalom.
Ha kell, levegőm visszafojtva
eléd teszem az akaratom.
Édesemnek
Szeretlek, mint Hold fényét éji sötétségben,
mint a Napot tél hidegében.
Nekem Te vagy az éltető levegő,
virágok illata a tavaszi szélben,
csordogáló kis patak,
mely medréből ki-kilép,
de oda mindég visszatér.
Vajon meddig ébred a reggel
kócosan pislogva melletted?
Amikor nyújtózva hull földre
paplanom, s az ágy hallgat csöndben
pironkodva az éjjel zamatán
és a földön szétszórt vágy ruháján.
Avagy a szív dala
Egy dallamba rejtve őrzöm neved.
Ékszeres doboz a szemed.
Millió csillag ragyog benne.
Szívem lenyugodna, ha a tiéd lenne.
Csendben van s figyel minden szavadra,
Bármikor meghallgat, beszélhetsz bármely szakasznak,
Nappal, mint arany, folyik s ragyog,
Éjjel visszatükröződnek rajta a csillagok.
Belém fészkelte magát az aggódás,
megkapaszkodva a függöny rojtjain,
redőny résein lappangó látomás
rejtekből ömleszti múló gondjaim
A szív még hallgat sután,
a hév már lángot korbácsol,
s majdan a lángolás után
új lehetőségeket ácsol
Megannyi szómat tengerbe vetem,
az írás erősebb, látom és hiszem,
összeköt embereket s népeket,
szétszedhet országokat, lelkeket!
Sorsunk kiolvasatlan könyv,
lapjait lapozzuk, s amit kint látsz,
morajlás vagy épp: hangtalan csönd.