Versek a reményről
Feketén-fehéren
Egy falfestményben
Szürke emberek laknak.
Fény a sötét barlangban, mi reményt ad.
Sötétség, ami elrejt ott, hol a fényben üldöznek.
Tiniszerelem
Hetek óta figyellek.
Akadályok már nincsenek.
Veled szeretnék lenni,
Reggelente melletted ébredni.
Mint fájdalmas, messzi remény,
Ott fekszik az alkony mélyén.
Bú és bánat marad hátra,
Szívednek törött vágya,
Mit elhagytál már oly rég.
Te megnyomnád a gombot?
Tekintetünkben szikrázó villám perzsel,
Belőlünk egy új világot építünk fel.
Egymás szemébe nézve az idő megáll,
Mikor a szív a józan ésszel szembeszáll.
A könnyek is sírnak olykor
Bánatom van, nagy bánatom,
hogy a választ nem találom,
kérdésem van több, mint ezer:
a sors egyikre sem felel.
Szárnyaim bontva szállok,
Lágy felhő ringat szelíden.
Szabadság, mit szívembe zárok,
Most már csak ezt érzem.
Várni, reménykedni,
Sorban állni, várni, reménykedni.
Marhaszállító vagonokban szoroskodni,
Lágerek, haláltáborok, gázkamrák előtt
Sorban állni, szív-dobogva reménykedni.
Olyan ismerős,
Mintha nem először hallanám.
Lázas álmomból mi ver fel
E ködös délután?
Égbe küldöm én az álmom,
Eldalolom sóhajtásom.
Jöjj tavasz, és légy velünk,
Szép lesz majd az életünk.
Kicsi boldogság
Amikor az álmok véget nem érnek.
Ott, hol szíved minden szava
szemeidben élnek!
Szeretnék én is szeretve lenni,
Aki tiszta, őszinte szívből szeret,
Elfogad, ahogy vagyok,
S nem akar megváltoztatni.
Sokadjára is vállalom,
Hogy miattad a fájdalom
Most megnyugvássá válna,
Ha hozzám térnél vissza újra.
A város szélén álltam
Emberként én, egyedül,
A távolban tompa hang szállt,
Majd újra csend lett mindenütt.
Elhanyagolt, kopott, öreg házon
sötéten ásítoznak az ablakok,
átjár rajta huzat meg a szél,
hiányosak rámáján a fiókok.