Versek a reményről
Karácsony ünnepén
Éled ma új remény.
Úr Krisztus született,
Lelkünk istápja lett.
Az ember szíve vergődő madár,
mely tört szárnnyal is új tavaszra vár.
Múzsa! Látogass meg, ámde azon nyomban -
lássad, a füzetem üresen tátong-ásít,
ceruzám is már rég elkopódni vágyik,
bátorító csókod, nem tudom, hogy hol van.
Ködös volt a pályaudvar azon estén,
mikor a leszálló éj hűs fátyla alatt
egy lány szállt fel az utolsó vonatra,
hogy elkendőzze lelke nyomait sebtén.
Lelke nyomait, sűrű felhőit, mik alant
lobbantak fel vörösen izzó haragra.
Valahol a létben
hontalanul járok,
részként az egészben
hangtalan kiáltok.
Fullasztó érzés, minden emlék éget,
De hiába az egész, ezt teszi az élet.
Majd eljön az idő, mit az ember vár,
Nyugtat a gondolat: "Holnap más lesz már".
Megszülte reggelét a kába hold,
a város fölött szürke anyagok
halmozzák az őszt - Istent várom.
A fény harsány színekkel
festett, végtelen formái
darabokra törik csendemet.
Illatos nyár leng az éjszakában.
Csendtükrén lármás ezer nász dalol,
és száz ígéret szíveket rabol.
Hozzám hajol és átkarol lágyan
Hogy mire vágyom?...
Megkérdeztem már sokszor magamtól.
Álmodom egy elsüllyedt tavaszról.
Új égről, új földről.
Hol vannak a régi álmok,
messzire vitte a múló idő,
évek hosszú során vágyott
karjának ölelése felejtő.
Ha tudhatnád mindazt,
Amit csak én tudok...
Úgy szeretni...
Égi vándor
ül az ágon,
útja előtt megpihen.
Messzi útra
indul újra,
nem hibázhat semmiben.
nem teszek mást
én veled maradok
egy esély vár