Versek a reményről
Ne engedj el
Egyszer mindennek
vége, de mondhatjuk
végre, hogy megérte.
Ha fázom, takarj be.
A tegnap már a múlt,
s bolond, ki odafut.
Most mégis én is az leszek,
még a múltamban szenvedek.
Bősz, hömpölygő bíbor-árban
megrogyott a kártyaváram,
vérereim kusza hálók -
szívem felé tüskés ágbog
Hominem te esse memento
Játsszuk most azt, hogy jók vagyunk.
Hogy nem bántunk meg senkit sem mától,
Hogy szeretjük egymást mind önzetlenül,
S békében élünk a földkerekén: bárhol.
Gyorsan közeleg már a megmentés napja,
Lassúnak tűnik, de jön Isten haragja.
Nem késik, igaz, hogy régen megíratott,
Mert a föld már nagyon sok gyomot sarjasztott.
Semmi nem tart örökké, de vajon milyen lenne,
Ha mindig mindenki csak jót tenne?
Hamis nyelvek nyála csöpög nagyüzemben,
folyik a fülembe gyorsuló ütemben.
Hamis helyzetképet pingálgat a piktor,
vászon mögül lesem, kékülök a kíntól.
Szeretetben jöttünk mi is erre a világra,
Kisebb-nagyobb hibával, de mégsem hiába!
Mi is érünk annyit, mint bárki e világon,
Csak túl kell lépnünk a testi hibákon!
Fölnézett, s lehunyta szemét,
meg-megállt, várta a reményt,
tudta, hogy nem lesz több idő,
anyám tudta, mégis remélt.
Reggel a szobámba beszökött váratlanul,
Megsimogatott halkan, csendben, ártatlanul.
Szeretnéd, hogy a tiéd legyen,
Hogy ne csak álmodban öleljen.
Hiszen ő olyan tündöklő,
De nem mindenki lehet ő.
Álmodtam ma éjjel...
Furcsa, félelmetes álmot,
zúgva sodort el a tenger,
s egyre csak kiáltott.
Életemnek javát már leéltem,
öröm-bánat elsüllyedt a mélyben,
emberszívek nyílottak előttem,
lehetetlent nem követelt tőlem.
Fényt gyűjtök a lelkembe,
Hogy szívemet megtöltse,
Onnan szemembe dobogjon,
Ha nézlek, rád lobogjon.
Szétzilált álmok, elsuttogott remények,
Elfeledett vágyak, összetört emlékek.
A szenvedés egy ritka tág fogalom,
Feledni múltamat soha nem fogom.