Versek a reményről
Vártam, hogy álmaim száguldó folyama
Megpihenjen végre szívednek medrében.
Vártam, hogy magányos lelkem hűs könnyei
Kioltsák a tüzet, melyet Te ébresztettél fel oly mélyen.
Fűszál hegyében vagy Nap sugarában
csöndben figyel és óva int,
Ne bántsd a fákat, a csupaszult ágat,
életre kelnek tavaszra mind.
Nálad járnak gondolataim...
Vajon Nélküled
hogy telnek majd napjaim?
Jó szóval ki szól hozzám?
Magamban már elsuttogtam: szeretlek,
de ennél ezerszer többre vágyom,
egyszer majd elindulok s megkereslek,
hogy legszebb álmom valóra váljon.
Elmúlt már az őszi szél.
Elmúlt már a hideg tél.
A forró nyárra még várni kell.
Addig még küzdeni kell.
Hajnalok hajnalán,
Évmilliók szürke napjain.
Születnek a földön emberek,
S adódnak mindenhol fajok közötti nézetek.
Telnek a napok
szép sorban.
Hatvannyolc éves lettem
valóban.
Az életemet megálmodni nem lehet.
Álmaim csak remény-szülte képzelet,
Hogy lehetne egy jobb, lehetne egy szebb,
Lehetne egy boldogabb életem.
Sosem történt még ilyen,
hogy így hiányozna valaki személye!
Hallok sírást, s könyörgést hoz a szél,
Egy anya mond imát,
S könyörögve kér!
Várom, hogy minden szép legyen...
Sasmadár költsön szirteken,
Földünk a jóság lepje el,
Mely érzésemnek megfelel.
Némán az üres lakásban,
tekintetem a plafonon.
Nem alszom túl nagy ágyamban,
fény szűrődik ablakomon.
Minden nap ugyanazok,
Ugyanazok a mozdulatok,
Nem tudsz előrébb, feljebb,
Magányodba belereskedsz.
Mit tehetnék, végre megérts,
nincs rá okod, ennyire félts,
hagyd élni az életemet,
engedd el néha kezemet!