Versek a reményről
Ó, boldogság, te szabadon szárnyaló madár,
Szállj le hozzám sebesen, ne hagyj szenvedni már.
Borítsd fölém szárnyaid, vonj magadba végre,
Röpülj hozzám, szép madár, tévedj le a földre.
Elment ismét
mit tudom hová
jön-megy
mint a tavaszi
nagy változás
hóból itt
virágot varázsol
vándor ő...
Késő van már,
éjjel egy óra felé,
ágak, fák kúsznak
a holdvilág felé.
Álmodom vagy valóság?
Elönt a forróság.
Perzsel a Nap, alig látok,
hunyorgok a fénytől,
Istenem! Jól látok???
Remény
Bár rövidebbek lettek újra a nappalok,
én nem gondolok arra, hogy egyszer meghalok!
A kenyeremnek javát, igaz, hogy megettem,
én fiatal maradtam, csupán bölcsebb lettem!
Itt az idő szerelembe emelkedni,
Itt az idő egymást segíteni,
Itt az idő igaz valómban,
Itt az idő eggyé válni...
Nagy kérdés a világban, tudom,
miért kell elmenni, fel nem foghatom,
ha bűnért való fizetség, hát legyen,
de a meg nem született ez ellen mit tegyen?
S így ismét nálam
Mikor utaztam ma haza, s lógattam az orrom,
egy rég birtokolt dologra bukkantam az úton.
Már közel egy hónapja elhagytam,
de hiányáról nagyrészt hallgattam.
Az éj kristályos csöndjébe vész
magányos órák ballagása,
csillagok szórják fényüket szét,
megannyi apró, égi lámpa.
Várlak, mint fa, hogy ízleljék gyümölcsét,
mint a sötét, hogy fénnyel betöltsék,
és nincsen bennem semmilyen indulat.
Úgy várlak, mint tavaszt a vadludak
Még zene fülemnek a hangod,
még látom, kék szemed hogy nevet rám,
de már nem hiányzom néked, beérted
kevesebbel, érted nem hatott imám...
Tigrisszemű, fényes hajnalokon
Bíbormezőkön sodródva
Hajszoltak ide az égbenyúló vágyaim.
Képtelen vagyok a szemedbe nézni,
túl sokszor csalódtam már.