Versek a reményről
Felsöpörte a kosz a járdát, fáradtan álló fák.
Lomb az nem jár!
Mikor szívembe markol a múlt
Uram! Háborog a szívem.
Múltam minden bűne vádol.
A sok emlék olyan rideg,
Hogy az imádásban is gátol.
A jövő
Kezedben tartod a boldogságot,
kezedben tartod a jövőt.
"Tavaszi beteljesülés"
Apró, kicsi lángok, talán, mint gyertyafény,
Szétrepülnek a Földgolyó mindkét féltekén.
Csendes leheletet hintenek világra,
Isten szeretetét emberi imákra.
Hajtani, küzdeni, menni,
mindig emelt fővel lépéseket tenni.
Álarcban élni az életet,
mosolyogva titkolni a sikoltó lelkedet.
Csend és nyugalom szigetén
Nem vágyom másra, hiszen létezem,
Kell-e ennél több, ezt kérdezem.
Evezek végeláthatatlan vizeken egymagam,
A közelgő vihar hírnökei lebegtetik hajam,
Egyre csak vadabban hullámzik, tép, csapkod,
Mondd, vihar, hallhatok-e még ember hangot?
Összetört lélek, tudat, megannyi szív
eseng, őrjöng, zilál, nyugodni nem bír!
Ez a nap is elérkezett
zamatos illattal,
ma fülemüle ébresztett
lenyűgöző dallal.
Gyenge,
Szelíd áldozat
Eltűrni rosszakat, másokat.
Becsukva erős zárakat,
Mondvacsinált, hamis vádakat.
Miért büntetjük magunkat
múltból felszakadó üvöltésekkel?
Most úgy átölelnélek, minden bánatod
lecsókolnám Rólad.
Futok a tél elől,
elfutok a nyárba,
egy megroppant világból
az ébredő világba.
Üzent a havas, fagyos híre roskad,
csendjéből fénylő fenyőtű figyel,
levelét küldi bolydult városoknak,
üvegpohárban egy sziromnyi jel.
Szókincsbővítő kisiparos lettem,
Mint szú a fába,
Lelket vittem a fránya iskolába,
És ráleltem szebbnél szebb csodára,
Mi a múltban s jelenben lett kitalálva,
Művészetet, mi Istentől áldott,
Logikát a létben,
Hogy szellemem ne pusztuljon éhen...
Te is voltál már úgy azzal
Hogy csakis izzó, kemény dallal
Lelked csakis úgy érezted
Puhány szavát sosem kérted