Versek a reményről
Halljuk meg végre
zajban a csendet,
s a csendben a háborgó
lelket!
Köszöntelek, drága Földim...
Nem egy híres, nevezetes,
Ismert hely a mapamondon...
De amikor odaérek...
Megszűnnek a bajok, gondok!
Kínzó sötétséget egyszer váltja a fény,
A fájdalom helyébe a boldogság lép.
Tudom, hogy létezel,
Vagy, aki vagy, és akárhol,
Egyszer elérkezel,
Soha nem leszel távol.
Szeretnék veled lenni,
De nem tudom, te mit akarsz.
Hiányzol, de nem állhatok
Eléd, hogy: "Szeretlek!"
Még mindig ott sétálok
- talán csak álmomban,
a part ahol most állok -
már olyan messze van...
Én máshonnan jöttem
és máshová tartok.
Múló perceim:
belső harcok.
Egy csendes, unalmas délután
Kopogtatnak kis lakásom ajtaján.
Kinézek, s egy furcsa alak áll ott.
Azt mondja, Ő hozza a boldogságot,
Mi több, Ő maga a Boldogság,
Kinek nem erénye a pontosság.
Este, mikor a csillagok élnek,
Én nem alszom el emlékek nélkül.
A tücskök, mikor éjjel zenélnek,
Az éjjeli életkép felcsendül.
Érzelmeink dala szelek szárnyán repül,
szívünk tiszta tavának tükrébe merül,
békésen szendereg, várja az ébredést,
minden dobbanással élteti reményét.
Robogás valami felé... és zsibongva tölt el
a benne lét öröme, de máris vágyok ki belőle,
kinézni máshová, mint a vonat ablakából, ahol mindig
elsuhan valami... a lát-kép.
Nem vagyok mestere én a szónak,
Nem tudok semmit se jobban senkinél.
Valaki megy.
Valaki jön.
És nem is egy,
át a ködön.
Vala jó.
Agyban megbújó gondolat,
álmomban fájó pillanat,
reménytelen a sors,
s szívem beleroskad.