Versek a reményről
Bennem szív nem dobog,
s csak szótlan álltam ott.
Ahogy Napot Hold követ,
úgy emlék őrzi a tegnapot.
Szemek fényes fátyolba borítva,
Izzó tömeghalmaz, ami nyugtat,
Suttogó hangok néha bolygatnak,
Szilárd hit, derű kell a holnaphoz.
Egy amazon soha nem lesz szabad préda!
Küldetése ezentúl a szetetet, mert az Úr a legjobb barátja!
Túlélés a lételeme, mert bele lett kódolva,
Benne "dúlt" a háború, "de már nem" önmaga zsoldosa.
Virágoknak mezején
ott állok én.
Kitárt karjaiddal ölelnél,
és a szerelem tengerén
át együtt repülnénk.
Sarkáig kitártam szívem ablakát.
Vártam, hogy berepül a kék madár.
De csak varjú károgott
Riasztó, rekedt hangon.
Szívem aranyhídján
Gyémánt ér pattan el!
Csillagporban fürdünk...
holdbólyához kötve hófellegek szállnak
fázós télidőben vacognak a vágyak
január ablakán jégvirágos álmok
nyitott szemeimmel varázslatot látok...
Kérdezem én, miért kell kínoznod ennyire?
Miért fáj az, hogy már nem beszélünk?
Hogy valami szikra lett volna köztünk...
De nem lett, elrontottuk...
Kérd meg a szelet, hogy ne fújjon,
A mennydörgő eget, ne zúgjon.
Kiálts az időnek: álljon meg,
A vonat talán majd máskor megy.
Nélküled fázom egy téli estén,
félek attól, talán elfeledtél.
A remény húz még érted, kedvesem,
hogy érezzem, szobád jéghideg.
Ahogy magához húz a messzeség,
úgy várok valami nem várt reményt,
amin gondolataim, mint szürke vásznon,
színnel tölti meg egy álom.
Ha foszlánya leszek régi önmagamnak,
Elcsúszott dallama egy szeretett dalnak,
Ha már a céljaim sem követem vakon,
Te akkor is, mégis szeress engem nagyon.
Ha jössz majd, alig hallható nesz
hoz déli széllel fűillatot,
másként születik köznapi tesz,
máshogy látok majd sok csillagot.
Össze lehet kötni a telet a nyárral,
a hazugságokat a kancsal pofával,
el lehetne hinni úgy, hogy igaz legyen,
azzá tudna válni, hogyha megengedem.
Ringatózó csendem átvisz egy határon,
öngólt rúg az elme, s fejre áll világom,
két kézzel kaparok kútnak legmélyére,
onnan kacsint vissza a mindenség fénye.