Versek a reményről
Nézlek Téged, bár soha nem látlak.
Vágyak! Felemésztenek és átvágnak!
Bocsásd meg nekem, Istenem,
ezt a felemás életem.
Szeretnélek jól szolgálni téged,
égő fáklyával kezemben tenni érted!
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Tétován a messzeségbe tekintek,
A remény lángja a szívekben már nem ég.
Falak hallgatóznak,
Hátha van még pulzusa a reménynek,
Hisz ahogy a szeretethez,
A reményhez is
Hozzátartozik az örök-éltűség.
Jött is az orvos muzsikálva...
Nyárutó
A madarak elhallgattak.
Vihar készül a felhőkben,
Vihar készül fent az égben.
Csekély, amely megmaradt nekem,
Azért is odaadnám az egész életem.
Hazugság az életem.
Mert azt hiszem, nem én élhetem.
Nem kéri Isten senkitől,
Hogy vegyen magára állatbőrt.
Hol késtek vidám, zengő gondolatok?
Lelkem barlangjában a kínt fejtitek,
nagyon veszélyes mélységben dolgoztok,
örömnek szikláit hova rejtitek?
Azt mondta régen nagyapám,
amíg élsz, csak akarnod kell,
az akarat hatalmat ad,
hát soha-soha ne hagyd magad!
Végtelen utakon
Befagy a bosszúvágy.
Szelíden táncol a Hold
Vad mezőkön át.
Követ engem a múló éveimen át.
Vénségemre ráncokat rakott rám.
Mosolyogj mindig
akkor is, ha fáj,
hisz nem értik úgysem,
hiába mondanád.
Elvesztem, mint rég elfeledett emlékkép,
Melyet talán előhoz egy-egy arc vagy esemény.
De az is lehet, hogy örökre a feledés homályába vész,
S többé már sohasem lehetek ép és egész.
A megbocsájtó
Morajló tengernek partján,
az üveghegy jobb oldalán,
hol a szivárvány megszakad,
ahol a boldogság fakad.
A nyár sarkában lohol az ősz,
kalapját emelgeti, hogy köszönjön.
A nyár melege ügyet se vet rá,
még nyílik a réten a sok virág.