Versek a reményről
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Szeretném elküldeni nektek, késői világ,
a virág szépségét, színét, illatát,
a madárdal hajnali trilláit,
a cseppkőbarlang könnyező gyertyáit,
a hegyek felett szálló bárányfelhőt...
A pillanat, amely sosem halad tovább
Megállt a pillanat.
Hosszasan áll.
Ó, bár haladna már tovább,
Mint a szülés, a fájdalmas élet,
Hol a vég kezdetben áll tovább:
Nem mozdul a pillanat!
Fent csillog a sok csillag az éjben.
Bevilágít mindent a sötétségben
Akárcsak a hit az emberben,
Utat mutat és vezet.
Hogy írjam le a madarak énekét,
mely hajnalban már az eget ostromolja?
Hogy írjam le szívem érzését,
mely kezdi hinni, újra lesz nyara?
Visszagondolni a volt idők sebeire,
és meghallani a rosszban a jót.
Szétszedni a legóvárat elemeire,
és kimondani a régóta tiltott szót.
Csak úgy plátóilag
Júliusi délelőtt volt,
egy szép szerdai napon,
mikor megszerettem őt,
a szomszéd lányt, de nagyon.
Az érzés oly ártatlan,
Mint egy újszülött kisded.
Ébred, szunnyad, nyugtalan,
Így felkavarja lelked.
Fehérben vagyok,
Simul testemre a selyem melege.
Repülni szeretnék.
Angyal képében tündökölve.
Robotol az ember,
fizetése enyhe!
Könny csordul a szembe,
lesz-e kenyér, Endre?
Pár pillanat,
S az álmok elvesznek,
Könnyek hullanak
Gyermeki szemekben.
Remélted, otthonod megleled,
ha a banktól a devizád felveszed.
A bank eladta hiteled,
mert nem érdekli őt az életed.
Színház az egész élet, kisfiam.
A főszereplő benne most te vagy.
Szereped játszd benne boldogan.
Meghalnod ebben nem szabad!
Talán szívesen gondolsz arra a percre,
mikor először nézett a szemedbe,
és azt gondoltad, örökké megtartanád,
ritkán bíztad magad a véletlenre,
de mellette nem hallgattál az eszedre,
szíved szíve ütemére kalapált.
Ne engedj el
Egyszer mindennek
vége, de mondhatjuk
végre, hogy megérte.
Ha fázom, takarj be.