Versek a reményről
...
Elmélkedve, hogy hova és tova.
Belegondolni abba,
Valami már nem lesz soha.
Tört lelkek
Csak, mert megsértett.
Csak, mert elárult.
Kerestelek Téged
mindenhol, mindenben,
közeli világban
és távoli helyeken,
a magas égbolton,
tátongó mélységben,
hatalmas vizekben
és parányi porszemben...
Ember! Látod mivé lettél?
Nem vigyáztál, eltévedtél.
Szenny a Földön, vízen, légben,
Fertő sok-sok teremtményben.
Visszanéz a tél a tájra,
Hóból leplet terít rája.
Fáznak most az apró rügyek,
Álmodják a kikeletet.
Lassan útjára induló
tágra nyílt szemek,
egymást követő kérdések
világában árgus
tekintetek figyelnek.
A Föld forog körbe-körbe, s az ember olyan gyarló benne,
Tudálékos, okoskodó, a bajban mégis karját nyújtó,
Értelme túlnő mindenen, tudja, ha nem segít, elveszett,
Fiatal, idős, gyermek, csak maradj otthon, ha megteheted!
Kíváncsivá tettél,
miért hitted el,
bármit is jelenthet
nekem itt e hely.
Halálhörgés, jajgatás, fájdalom
Az egész világon.
Hibáztunk, isteneket játszunk.
Uralkodunk égen-földön, vízen, levegőn,
Állati és emberi életeken!
Egy lélegzettel felfutunk a hegyre
Unokákkal boldog ölünkbe`...
Új szelek fújnak, ami elrepít engem,
Sodor magával az utamon,
Hogy megnyugodjon a lelkem.
Nézd, a valóság hogy feszít,
rém idők kényszerítenek,
zabolázd önzésed, talmi vágyaid.
Remény tölt el, zöld utat kap,
Egy kicsit másként látom a dolgokat.
Éljen az élet, keljen a Nap,
A holdfény is titkon simogat.
Nézz be hozzánk!
Időzz kicsit a lelkünkben, lelkemben, és ha jó itt,
maradj még, maradj, maradj, ne
menj el!