Versek a reményről
Oly közel az éghez,
akárcsak a mélységhez,
templomtornyokban
zajlik valami titokban.
Már kihunyt parázsból lobbanhat még zsarátnok,
de hol van már a régi ifjúi dal,
mégsem sietek, bár kergetnek tatárok,
az idő múlik, és a vágy kihal.
Ha rá az úton sár és por tapad,
vagy kutyatermék hagy bűzlő nyomot,
én lógó nyelvvel futva termek ott,
hogy megtisztítsam, Felség, talpadat.
Fiókokra osztott szívedben van egy hely,
Rímes-fázós lelkem mindig csak ott figyel.
Sok rekesz van még ott, mindegyikben laknak,
Némelyik fényes fiók, de van, hol nincs is ablak.
Valamikor, nem túl régen,
Hit volt mindenki szemében!
Hittek egymásban, a családban,
Bárkihez fordulhattál bátran!
De a világ megváltozik,
S vele változik meg a hit!
Hisz eltűnőben már e furcsa szerzet,
ki erre gondol, bárányfelhőt kerget,
mert köztudottan luxus, oktalanság,
feleslegesség és haszontalanság.
Ha tudnád, hányszor álmodtam én
Ha tudnád, hányszor álmodtam én.
Végtelen Mezőn virító színek fényét,
Az állatok nyugtató lélegzetvételét,
Egy gyönyörű világ eljövetelét.
Egyszer megtörténik.
Szavakból híd épül.
Egyszer a távolság
közelséggé szépül.
Lehet, hogy nehéz az út,
lehet, hogy nehéz az élet!
Lehet, hogy mindenhol fáj,
lehet, hogy mindenhol éget!
Vajon mit rejt ez a pillanat?
Hiszen még nincs itt a virradat,
Mikor valami új veszi kezdetét,
Új lehetőségek, talán új remény.
Már hull a levél, és sárgul a fa,
Új démon jött el: az ősz démona,
Rút hideg tombol,
Csíp, mar a szél,
Két szempillantás, s koppan a tél
Rejtve a remény
A reménytelenségben,
Mint a szeretet
Ott, hol a világban nem
Lehet, zord erők mellett.
Már jéggé fagyott rideg, kőszikla szívem,
Nekem lassan semmi életkedvem nincsen.
Hová lett az oly vidám, nevető lélek,
Keresem, de nem lelem, bármerre nézek.
Ember vagyok, gyarló, olykor vétkezem.
Kérdezem magam: borongós, bús bánat
Marad velem, lesz-e még tavasz, lázat
Igéző, mely égeti titkon szívem?