Versek a reményről
Valamikor, réges-régen!?
Andalgott egy kislány a réten,
Látszott rajta, mindenkit szeret,
Elemében volt, nem várta a telet!
Mikor azt hiszed, hogy minden ellened történik,
ha jövődre gondolsz, az alagút vége sem fénylik,
minden érzésed már mélyen bezárkózik
és sebzett szíved minden egyes embertől irtózik,
észre sem veszed már azt a pici szikrát,
mi mai napig sem dobta fel reményteljes talpát.
Rózsaszín ízek csillognak ajkamon,
Színek minden egyes szavamon.
Megtört egy gyönyörű ártalom,
Minek ellen akarva sem állhatom.
Én már nem tudom, hogyan kell másképpen,
A saját árnyékom nem kell, hogy átlépjem,
Nem tudom, milyen volna szárnyakkal repülni,
S a jövő parancsának csak úgy ellenszegülni.
Az út kezdetén minden tiszta és hófehér,
a távolban kék hegyek, álmok születnek,
de amint az ártatlanság véget ér,
a hegyek felhőkké válnak,
s az elillanó álmok
átengedik a teret a valóságnak.
Szerelem
Hideg szél fújt a bakonyi erdőben,
Vadászcsárda az erdő szélében.
Odajárok már régóta, csaplárosné
Azt gondolja, Őmiatta járok oda...
Ó, hervadó rózsa! Ez vagyok én ma.
Nincs, ki öntözzön, gondozzon. El is
hervadok talán végleg, lehet, még ma.
Tél búval, gond.
Nevetsz, bolond,
talán a nyár jár eszedben?
Ringó csípővel...
Egy pillanat az elmémből
Pattanásig feszült minden húr,
Mi tagadás, itt a halál az úr,
Elragad mindenkit, nem válogat többé,
Emberek ezrei válnak ma köddé.
oda-vissza érthetően
Van
bennem
reménység,
gonosz népség
nem árthat nekem.
Idegen vagyok én itt!
Rajtam nem segít a vén hit!
Vladimir Bogdanovici
Újból rám találtál!
Vajon meddig tart
Ez a kis reménysugár?
Tényleg engem akarsz?
Üzen a téli fény. Benne már a tavasz,
bár a hó még fázós lábnyomodat őrzi.
Lépted nyomán lassan, araszolva halad,
álmos eget méla hófelleg kendőzi.
Sarkossá válnak a hajlatok,
légypiszok foltja az ablakon,
szűrődik rajta a nappalfény -
a falaim között szabad tér.
Tiszta az ég,
Látszódik a Göncölszekér,
Látom a csillagokban a reményt,
Látom a hosszú út végén a fényt,
Szomorú, de sajnos, igaz...