Versek a reményről
Lenyugodott a nap, az éjszaka az úr.
Az ablakból kinézek, a táj nyugodt.
Minden olyan sejtelmes, szinte borzongok.
Borzongok, mert olyan édes lelkemnek a hála,
Itt lehetek a Földön, szeretettel gondolok a mára.
Kérlek,
ha lehet, még ne menj tovább,
kellene még egy ölelés,
nem oly forró, inkább csak lágy...
Légy velem
Nem ezerszer...
Bár még egyszer.
Legyél velem,
Fogjad kezem,
Öröm nekem,
Ragyog lelkem.
Sok ezerszer...
Bármerre haladok,
útjaim silányak.
A lovak orrára a pára ráfagyott.
Kétoldalt az útra fasorok vigyáznak.
A gyerekek vidámak
- én nagybeteg vagyok.
Egyszer olyan jó lenne egy végtelen mezőn állni,
Majd egy mély levegő, és teli torokból kiabálni,
Kiabálni, hogy jó, hogy rossz, hogy fáj, hogy félek,
És végre azt érezni, hogy korlátok nélkül élek.
Vajon mit hozol nekem?
Valentin nap,
Vajon mit hozol nekem?
Szívemben itt van az igaz, de fájó szerelem.
Kedvesem távol tőlem,
Férjem, kit nem ölelhetek hosszú ideje,
Harcainkat vívjuk azóta, papírokkal csatázva.
Szürke felhő burkolja testem,
nem kapok levegőt, veszítettem.
Se otthonom, sem senkim,
félek, nincs már semmim.
Zúgjon hát égnek-földnek népe,
Téged akkor magához ölelt már az Isten,
Nincs az a tőr, mi eztán megsebezzen,
Csak a végtelen kegyelem marad meg...
Könnyebb lenne, ha mindig sütne a nap,
és egyetlen virág sem száradna el,
csillag, mi megmutatta útját
- velem tervezi, hogy bejárja
a pályáját, nem vesztegethet meg
az idő - most lomha ködruhában,
ki jégvirágokkal a kezében jár.
Csak az élet szépsége ad még reményt...
Csak az élet szépsége ad még reményt,
az, hogy képes vagyok lélegezni még.
Láthatom az egyszerű emberek kertjét,
érezhetem arcomon a szél erejét.
Ágak törnek,
Fák kidőlnek,
Az élet a földön oly nehéz.
Szép magyar hazámban úgy fáj a szív.
Bálint nap van... nagyon kell emlékeznem rád...
(Szenrjú)
Hiányod dühöng,
Vágyam meg szinte őrjöng...
Miért nem vagy itt?
Séta a múltba
A felszínre török újra,
Mint talajvíz a föld alól,
Érhet engem bárminemű mustra,
Nem lesz, ki tetteimbe közbeszól.