Versek a reményről
Még dobog az úton ezernyi láb,
Neved kőbe vésve pihen valahol...
Korom és hó piszka éltet,
kínra reccsent stigma és
szakrális tam-tam ritmusa
hasít életet ál-világomba.
Utolsó lélegzetemig kérlek téged,
Bár nekem rendelt volna a végzet.
Szabadon szeretni kézen fogva,
Könnyű szélben arcodat simogatva.
Eddigi életemben gondosan figyeltem arra,
Fülem a madarak énekét ne hallja,
Orrom ne érezze a virágok illatát,
Szemem ne lássa a nap meleg sugarát.
Feladatunk
Elnézem. Karnyújtásnyira hömpölyög,
mélyszürke mérges hullámokat vet,
a magas partját haragosan mossa
régen még szép, kék folyónk, a Duna.
Mondd, merre jársz?
Most mit csinálsz?
Ugye, emlékszel?
Tudod, volt egy ház.
Láttam egy világot magamban,
ahol emberek éltek boldogan,
nem voltak könnyek, bánat és harag,
viszont annál több szeretet, megértés és akarat,
szándék segítségnyújtásra,
egy sokkal jobb életre, nagyobb tudásra...
Nélküled egyedül vagyok (...)
már nem látom többé szemedben a féltést,
hiányzik, gyötör ez az érzés.
Egyre ritkábban teszem,
Hogy szépen író tollam kezembe veszem.
Most mégis boldogan írok vele,
Bár előre félek, kitörik majd hegye.
megfogom két kezed
és ülünk mindketten
a kispadon az udvaron
Nyer az, aki mer,
De erre gondolni kell.
Megbocsátás addig lehet,
Amíg elkerüljük a végzetet.
Hová tűnt az öröm, a boldogság,
Mit az élet valaha megígért?
Bízni kell, erre tanított az élet,
De meg kellett mindig küzdeni mindenért.
Álmodik a magány a nevetésről,
Álmodik a félelem a boldogságról,
Álmodik a csend a zsivajról,
Álmodok most vele.
A kígyóbőr börtönében bátornak tűnő, valójában félő-lény énem
Csúszik, mászik, de tisztulásra vár és vágyja az önálló léptet.