Versek a reményről
Reménykedünk valamiben mindig.
Valami újban - egy szebb jövőben,
valami csodában,
az álmunk valóra váltásában.
Szeretném, ha mindig mellettem lennél!
Amikor a sors mellőlem elszólít,
Úgy szívembe szomorúság költözik.
Haikuszirmok
Csend
Amikor csend van,
Az éj nyugalmat hoz rám:
Égre száll imám!
Szeretnék...
De szeretnék otthon lenni...
almafámról almát enni.
Almafámról körtét enni.
Minden vágyam csupán ennyi?
Utolsót lobbant fantáziám
lángja? - Csak nem képzeletem
intett imént a sarokról?
Ő! - a szégyentelen. Ezért
incselkedett tegnap már mással
a rét füvének alacsonyán!
Vágyakat érlel az óra
és könnyekkel terhes a nap,
bánatod bízd a folyóra,
szívedben csak öröm marad.
Fúj a szél, ablakom alatt
A fák meghajolnak,
A nyár, mint az idő, elszaladt,
Szempillámra deret hoz a holnap.
Gáncs nélküli hősök ma már nem születnek.
Dal csak azokról szól, kiket földbe tettek!
Történetnek vége. Régen Mennyben járnak,
nincs több megmentője felfordult világnak!
...én csak arra kérlek legyél a barátom
itt születtünk élünk ebben a kohóban
ahol magyar nyelven csendül fel a nóta
sok nemzet fiának ez a közös nyelve
akik itt születtek ebben a veremben
Kárpátok medencéje óriási lavór
ide jött be Árpád régen valamikor...
Lelked mélye megint
zivatarrá nőtt,
s hogy ne forrongjon...
Mi földünk, minek tüdeje a növényvilág,
Tölgyfa, som s rózsavirág.
Hunyorgó csillagszemekkel
pislogott az égbolt reám,
s én összekulcsolt kezekkel
suttogtam el esti imám.
Kezdettől a Te isteni kezeid formáltak, mint homokvárat a kisgyerek,
oly mesteri munkával, mit korlátolt elmémmel soha meg nem ismerek.
A bástyákban a vízmolekulák - szívemben Szentlelked a kötőanyag,
míg bennem élsz, és én Tebenned, állni fognak e megtépázott falak.
Utolsó esély,
Hogy megfogd kezem,
S mondd: itt vagyok... vezetlek,
Már nem vagy elveszve,
Hisz itt állok melletted!
Mindig azt hittem, ahogyan telik az idő,
majd szépen, lassan
a kérdőjeleket felváltják a pontok
vagy felkiáltójelek! -...