Versek a reményről
Pudertől az orrom viszket,
Nem kedvelem a sok sminket.
Szeretem a természetet,
Azt is, ami természetes.
szürke árnyak a szürke falakon
s vad viharral köszönt be a tél
feladni soha de nem tudhatom
a sejtelmes éj majd miről mesél
Mint kifáradt vándor, figyelek a mélyben,
Rímeket keresvén
E tomboló szélben...
Valami nagy-nagy bizodalom kéne,
magasabb, mint egy égig érő fa,
ami belőlünk sarjad fel a fénybe,
a törzse nem hasad ketté soha.
Volt, hogy a jelenben éltem,
Gondolkodtam, mentem, féltem.
Tudtam, hol állok, hova tartok,
A hátamon milyen terhet hordok.
Szerelembe kéne esnem, hogy lássam én is az időt.
Az időt, melyben te vagy a perc, és én minden percben szerelmes vagyok.
Olyanba, kinek az ajka ragyog, de mégis tiszta haja selyme...
Soha nem kértem, hogy szeress,
Azt akartam, hogy mindig nevess!
Soha nem kértem, hogy fogd a kezem,
De ha fognád, nem akarnám, hogy ereszd!
Soha nem kértem, hogy menj el,
Mégis sötét űrt hagytál bennem!
Tó vizében szívem rajza,
rávetíti Hold sugara,
így várok rád álmodozva
mesés, csodás éjszakában.
Képernyőóriás homályos ablakom.
Madarak köröznek kissé idegesen
lengő drótok fölött... tekintetem osztom:
szobameleg hírek röpködnek idebenn.
Csak te létezel a szememben,
Téged látlak minden személyben.
Csak teveled vagyok boldog,
Miattad az életem ragyog.
Csak te szemedet nézném örökre,
Számomra csak veled működne.
Tükröm, tükröm elrepedt,
ki mond nekem szépeket?
Megszőttem az álmaim,
ráírták, hogy állami.
Valamit írni kéne mégis,
míg eloszlik ez a szürkeség,
széthullt gyöngyöket megkeresni,
köd mögött a csillagot lesni,
mint hitőrző, büszke jegenyék
God of Winter
Váratlanul betoppan,
Visszatér a hűs hajnal.
Nagy a bánatod - szólt a kőris,
míg ága vállamig hajolt.
Fájok - súgtam, és átöleltem derekát.
Elfeledted a boldogságot?