Versek a reményről
Szerelmem! Az idő szívó
örvényének szakadékába hulltál,
éteri dimenziók párás ködébe rejtve.
Süt rám a hold, fehér, üres tányér,
Körbevesznek fák, tucat néma árnyék,
Látom magam, hol volt, hol nem volt,
Botor, riadt fiú az erdőben elkóborolt.
Sűrűsödik a sötét,
Ne maradj most egyedül!
A harcok kora lejárt,
Te is érzed legbelül.
Bizonyosság
Ölelj még, hiszen
bennem élsz,
megsebzett szívemben
a szeretet árad szét.
Hűséget esküszik egymásnak szív és lélek,
ajkukon hitvesi csókjuk nyoma csillog.
Közös életük kitárt kapuján belépnek,
boldogságuk zászlaja vígan lobog.
A fejem méhkas, arcom borostás,
a szívem kemény, a vérem szurok.
Ilyen állapotban voltam én,
mielőtt beléd olvastam volna, Vinokurov.
Felragyognak még egy nap
Szunnyadó csillagaink,
Nem maradnak elfeledve
Hőn vágyott válaszaink.
Ne szánd az elhullott virágot,
Ne bánd a napot, mi éjbe ment.
Már nem érinthetem arcod,
Már csak mégis nézhetem,
Nézhetem, mint szép rajzot,
Mi volt, de végleg elveszett.
A könnyűnek látszó
terhemet cipelem,
élet, velem játszol,
tűröm én csendesen.
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Szeretném elküldeni nektek, késői világ,
a virág szépségét, színét, illatát,
a madárdal hajnali trilláit,
a cseppkőbarlang könnyező gyertyáit,
a hegyek felett szálló bárányfelhőt...
A pillanat, amely sosem halad tovább
Megállt a pillanat.
Hosszasan áll.
Ó, bár haladna már tovább,
Mint a szülés, a fájdalmas élet,
Hol a vég kezdetben áll tovább:
Nem mozdul a pillanat!
Fent csillog a sok csillag az éjben.
Bevilágít mindent a sötétségben
Akárcsak a hit az emberben,
Utat mutat és vezet.
Hogy írjam le a madarak énekét,
mely hajnalban már az eget ostromolja?
Hogy írjam le szívem érzését,
mely kezdi hinni, újra lesz nyara?