Versek a reményről
Álom, merre jársz,
várok szememre áldást,
hajnal így talál.
Ma olyan közel volt ég és föld,
ahogyan felébred a világ,
lángkoszorút viselt a napfény,
már bimbózik a narancsvirág.
Bolondos, szeles,
nem dicséretes,
de jönnie kell,
mert nyár közeleg.
Hiszem, hogy vannak csodák,
Hiszem, hogy ragyogni fog újra a napsugár!
Egy megszeppent idős ember fohásza
A jó embert idős korig annyi inger éri,
Amiért a sors a rosszat bőkezűen méri.
Nem csoda, ha kiábrándult, nemigen hisz jóban,
Hisz a jóért életében de sokszor állt sorban.
Ember, ugye, szeretnél még élni?
Ember... ugye, szeretnél még élni,
csillagok között álmodni, repülni,
szép, illatos mezőn virágot szedni,
gyönyörű madárdalt örökké hallgatni?
Elhagyatva...
Tudtam,
hogy egyszer vége,
nem kellettem neked sem.
Csak játék voltam - esténként.
Kicsiny falum még tünetmentes
Bár bezárt a fodrász és a hentes
A kapumon kívül és se megyek
Amit főzni tudok csak azt eszek
Ki kiált majd énutánam,
mikor hitem elhagyatott,
esendőség vihara sújt,
talpam alá ki emel partot?!
Tépett szárnyú angyal állt a világ tengerében.
Zavaros habokban lépdelt. Testvérei égen,
s lent, a földön szétszórt sokaság.
Méltatlan szívekben égtek a halovány fények,
az angyalok ragyogó ruhákba öltözének,
s a mennyben angyali némaság.
Néha kételkedünk útban, irányban.
Lépéseinkhez nincs útjelző tábla.
Égre nézünk, ha baj, netán hiány van,
hitetlen is hirtelen csodát vár ma.
Kis unokám nevetése
Mutatja, hogy nincs még vége
A világnak, bárhogy halnak
Az emberek, s a hatalmak
Ha a Nagy Istenünk szerencsét is adna,
összekötné sorsát drága, jó Magyarnak...
Nemrég még szép volt ám ez a nagy világ,
emberek vidáman mondták az imát,
most pokolból szórják széjjel az átkot,
gyűlölik, nemcsak ki minden bajt ránk hoz.