Versek a reményről
Nevetésed hallom és nem értem:
Harmadszor köszönt a tavasz, mióta itt vagy,
És mégis csak most gyúl ki bágyadt szívem.
A boldogság nemcsak a pénzről szól
Elsőnek gondolkozz el hogy szabadulj meg a sok gondtól
Változtass a felfogásodon
Kapjál az élettől bármekkora pofont
Minden helyzetből hozd ki a legjobbat
Így sok minden változhat...
Még nem késő, jer`, bízz és remélj,
tárt karokkal vár új dalt zengvén.
Mondják, a könny mindent egybemos,
arcot áztat, és lángot elolt.
Ajtóm mindig nyitva-tárva.
Tárt karokkal várlak.
Felhők mögött kukucskál már
Fénye napsugárnak.
Egyre távolinak tűnik egy ének,
minél halkabb, annál jobban félek.
Szemem előtt táncosléptű fények,
mégis halált, semmi mást nem kérek.
Kit adjon neked az élet,
félig eltévedt, révedt fényedet,
mit tanít - álmodni, félni,
vakító gondolatban
becsülettel megélni.
Vágyam, szállj!
Szabadság, erről álmodtak régen.
Tettek is érte akkor véres háborúk tüzében.
Hazánkra mennyi könny, gyász tapadt akkor.
Ki fiát, ki szerelmét vesztette el.
Régóta ott élek én meg-meghúzva magam,
Néha hangot adva keserű-boldogan.
De nem panaszkodhatok, mert nincsen rossz sorom,
Van, hogy völgyben járok, de oly közel az orom.
Mai napig nem hiszem el,
Hogy ilyen gyorsan mentél el,
Itt maradt az űr utánad,
Szívemben hatalmas a bánat.
Kékülnék a fellegekbe,
Hogy az eső rám szitáljon.
Szétcsúsznék a végtelenbe,
Hogy többé semmi ne fájjon.
Gyűrött zászlómat szorongatom,
óh, erő, hűség, remény!
Piros, fehér, zöld lobogóm:
piros, fehér, zöld.
A boldogság nyomában járok,
De utat hozzá még nem találok,
Még rohan és menekül előlem,
De én kapaszkodom belé erősen.
Előttem ül a király.
Ó, tudom, reám mi vár.
Palástján bordó a selyem,
Nincs itt nekem kegyelem.
"Szobám falára rácsorog a nap,"
derűs fénnyel üdvözöl a reggel,
és rám köszönt egy kéklő égdarab,
szívem megtelik új reményekkel.
Új világ és új hibák,
megakasztó süket dumák,
s hitetlen támasz
nyomja a vállad...