Versek a reményről
Augusztus szikrázik, a fénye mulandó,
egy pillanatra vakító lávaként megéget.
A fénysugár lassan minden színt átölel,
és kacéran egy zord, bezárt világot megteremt.
Láttam, a fák a hajnalt meglesik,
hallottam döngeni vashidakat,
most vizet oroz sápadt sivatag,
és a részvét hűs cseppekben esik.
Egyszer már én is el akarom feledni a fájdalmat.
Egyszer túl szeretnék repülni a falakon.
Legyőzni az akadályokat, legyőzni a démonjaim.
Keresem a fényt, ami vezet hazáig.
Valahol, a messzi távolban
él egy lány egy városban.
Hétköznapi módon éli napjait,
minden este élhesse álmait.
Kedves lány, és nagyon bátor,
küldj rá, ó, Isten, erőt az Univerzumból.
Talán, ha majd egyszer a lélek újra ébred
s rádöbben majd arra, hogy újra kék az ég.
Pislákoló hajnal
könyököl az égen,
hűvös szeptember éj
bekopog merészen.
Az életem Nélküled szürke és halvány,
Szomorúbb, mint a színtelen szivárvány.
Mint a méhecske zümmögés nélkül.
Szívemben a magány hangja nem csendül.
Reménykedünk valamiben mindig.
Valami újban - egy szebb jövőben,
valami csodában,
az álmunk valóra váltásában.
Szeretném, ha mindig mellettem lennél!
Amikor a sors mellőlem elszólít,
Úgy szívembe szomorúság költözik.
Haikuszirmok
Csend
Amikor csend van,
Az éj nyugalmat hoz rám:
Égre száll imám!
Szeretnék...
De szeretnék otthon lenni...
almafámról almát enni.
Almafámról körtét enni.
Minden vágyam csupán ennyi?
Utolsót lobbant fantáziám
lángja? - Csak nem képzeletem
intett imént a sarokról?
Ő! - a szégyentelen. Ezért
incselkedett tegnap már mással
a rét füvének alacsonyán!
Vágyakat érlel az óra
és könnyekkel terhes a nap,
bánatod bízd a folyóra,
szívedben csak öröm marad.
Fúj a szél, ablakom alatt
A fák meghajolnak,
A nyár, mint az idő, elszaladt,
Szempillámra deret hoz a holnap.