Versek a reményről
Amott a járdán sétáló emberek,
Napsugarak melengetnek, ablakomban merengek,
Magas nyárfákon fekete károgás,
Szívemben nehéz búsulás.
Egyszer minden vihar véget ér,
és a napfény újra visszatér.
A szél sem tombol örökkön,
túlleszel vészterhes időkön.
Mindennek vége. Kész vagyok erre az évre.
Nem akartam nagy lenni, maradtam hát egy senki.
Ha jönne, ha menne,
mindig kell egy zápor.
Szél hozná, a lenge...
Leszünk-e még, mint gyermekek, fehérek
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár?
Prófécia
Ha megbántasz valakit, azt hiszed, az nem fáj,
Valakit az utca nevelt, nem a nyáj...
A sors, ami mindent ural és dönt,
De én tudom, akik szeretnek, várnak odafönt...
A fény útjában álltam meg éppen.
S ahogy hosszúra nyúlt árnyékom
kirajzolódott a szemben lévő falon,
mint valami torz, fekete-fehér fotó.
Nem vagyok egyedül.
Mégis szívemen átok ül.
Ahogy hallgatom a magány
csöndes, szomorú énekét,
befon, behálóz, mint gaz,
dudva a dolgos ekét.
Egy gazdag hölgy,
kit hajtott az érdek.
Pénze rengeteg, kincse temérdek.
Bármit megtehet,
bármit megvehet.
Csend-szőtte este fátyol-kék leple
tej-fehér felhőn ereszkedett le...
Lelkem az égben, testem a földön.
Életem tapos jégen és tűzön.
Körülöttem kék csillagfény ragyog.
Térben távol, szívben közel vagyok...
keresem az ellentétét
Szenvedek
Eljött az a pillanat mikor kijelentem
Megtörtem
Eljött az az idő mikor nem bírom már
Erővel
Idegesen helyezem egyik lábam a másikra.
Nézek.
Ülök.
Vajon megérkezik ma még a Szikra?
Ez a vers engem ír: téged is, és engem is.
Magadra ismersz, ha olvasod soraim?
Meglehet, a Te lelkedben is olyan tenger kavarog,
Mellyel elárasztanánk mindent ugyanazon villamoson.