Versek a reményről
Még az utam járom,
nagy az ég felettem,
követ csendben párom,
véle eggyé lettem,
ember a világban,
gyémánt égi fényben,
szívemet kitártam,
pályámat kimértem.
Valahol nyugalmat találtál...
Alkony vörös tüze
Láttat, amint földi életed
Aranykorát éled,
Hosszű évek szenvedésével
Olyan maradtál, mint
Lángoló zseni a keresztfán.
Elképzelem hogy itt vagy velem
hogy fogod kezem elképzelem
csak képzelem hogy itt vagy velem
fogod kezem csak képzelem
kezem...
Madárszó veri fel a tavaszi hajnal némaságát,
nemes bort kortyolva fojtja el a lélek magányát,
de a távolban szívhez szóló szonátát ír a vihar,
a mélabús vándor,
Induljunk hát, madárka, keressük meg azt a választ...
Erdőnek lakója,
Félelmek hozója,
Megidézlek téged:
Hollóknak Hollója!
A sok múló emlék,
Sok el nem mondott szó,
Tönkreteszi az elmét.
Pedig ő beletette szívét-lelkét.
Nézz reám, kedvesem,
én vagyok a tavasz,
mely kopár földeken
új életet fakaszt.
Adott kor nyomán
Repül a kétkedő magány,
Bár nem kérted, de hiszek neked talán,
Versem neked kósza iromány.
Az Egri toronyhoz
Szülőfalum templomtornya
Szívemben vert gyökeret.
Nem tépheti ki azt semmi,
Bár a sorsom messze vet.
Egy jelenség vagyok, mely a sötétben világít,
Fény vagyok, melynek jelenléte számít.
Kis réseken bárhol átférek,
Ott vagyok, ahol remélnek.
Harcolj, hiteddel karöltve
idd a tudást, s légy szabad,
dacolj azzal, ki megtörte
dicsőségünk, s mégis szabad.
Hiába szép a Mennyország, ha üres,
beleálmodlak, nem jó itt nélküled,
száz levelet írok, palackba zárom,
tenger híján kis tavamba dobálom,
ha olvasod, tudni fogod, hogy vagyok:
hiányzol, és hosszúak a nappalok...
Életem gyertyáját két végén égettem,
Ettől lett oly színes a földi életem.
Az életünk rövid, minden nap ajándék,
Utam végét jelzi őszülő halánték.
Mi lenne, ha nem lenne bennem érzelem?
Ha elrejtené vagy megölné az értelem,
És üres lennék, mint a bor nélküli hordó.
Százszor születtem
időben és halálban.
Az örökkévalót kutattam
a halandó világban.