Versek a reményről
Remények földjén jártam,
Amiben csak reszkettem és fáztam,
Rá kellett döbbennem,
Hogy ez az állomása mindennek.
Új világ születik most,
a régi lejárt, elmúlt, elromlott,
a Föld megunta a rombolást,
s az Ég az istentelen káromlást.
Őseim szavával beszélek.
Azok a szívós harcosok, kiknek otthona
az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték, mint a vonalakat,
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Adni akarok minden szóval,
simogatással, igazi csókkal.
Örök csatában életet óvni,
sebeket kötözni, gyógyítani.
Nem kellenek a félrenéző szemek,
sem a fölényes megnyilvánulások:
az értékrendünk emberien önző,
színen a hűség és az árulások.
Mára már megfakult, amiben hittem,
Magamra maradtam kétségek között.
Lelkem bujdosott, mint bűnös üldözött,
Árván, mint akit megtagadott Isten.
Ismeretlen voltál, és felém lopóztál,
Gondolatokat rendre összecsomóztál.
Repülni vágytam veled,
s remegve nyúltam kezed után,
de el nem értelek, megtörten
hulltam a porba újra.
Ülök a parki padon,
előttem pár méterre
kis falum patakja,
mint a kígyó, tekereg,
meggondolja magát,
más irányba halad tovább,
talán nem találja, nem leli,
de kitartóan keresi...
Elperegett az idő homokórája
Avarillatú napon járva,
Őszben andalogva
Mindennapok halmazában
Égig száll a remény dala.
Merengésem ködében húzódik a székem,
rajtagörnyedve én is eltűnök, s csak két apró résen
lesem a világot, de csak annyira, hogy mindent...
Telnek a napok, az évek,
tudatra eszmél a lélek.
Mosolyog az élet, néha sír, ha félek.
Fél az időtől, mely csak pörög.
Ha az élet véges, mit ér az egész,
Ha csak pár napig vagy száz évig élsz.
Ha úgy ér véget, hogy sehova se érsz,
Gondold át jól, hogy minek is élsz.