Versek a reményről
most hallom az utolsó szót
egy percet vár
az a szó az a jel
Nyáresti csendben csillagok alatt
Az ég végtelenje magával ragad.
Hányan nézhetik most a csillagos eget,
Csodálója a Holdnak most hány ember lehet?
Jó lenne, ha egyszer megsimogatnál,
Mint anyám egykoron, Jancsikámnak hívnál!
Arcomon simítnád szép, selymes tenyered,
Szívemre helyeznéd árnyékadó szíved!
Csak remélni mertem, talán továbbláttok!
Belátom, túl erős a "turáni átok".
Ma még tagadjátok őseinknek hitét?
Vissza nem kapjátok már soha, semmiképp!
A reggeli ébredésekért
én elmondok egy imát,
legyen az felhős, napos,
szél is hajoltathatja faágát.
Még nem értem el a célig,
tán elérem én!
Ha megkapom én az elveszett időért,
vagy küzdhetek tovább.
Lehet, hogy álmodom mégis a célt,
s nem érem el?
Esdem lelked - adj reményt,
Hogy haljak mosolyodért,
Sugara - ha hozzám ér...
A változás útján
Rettegek!
Mit hoz a jövő?
Félek!
Nem leszek többé önmagam!
Lehetnénk páros, időtlen csillagok,
hogy elképedve nézhessenek azok,
kik kettőnknek csöppnyi esélyt sem adott.
Szeretnék elbújni, csendben meglapulni,
bántó, sértő szavakról semmit sem tudni.
Ne érjen hozzám katasztrófa, fájdalom,
bezárkózva dédelgessen langy nyugalom.
Eső mossa el, áztatja
Úton megtapadt sáros porát,
Eltűnve róla
Emlékek megfakult lábnyomát.
Közel már a szeptember,
felbolyduló napok,
remélem, az útra elég
ölelgetést adok.
Hahó, álmok, gyerünk sorba állni,
pörög a stopper, az élet szalad,
addig kéne ritmusra rázni, míg
bírói kéz nem a "stop"-on matat.
A Föld az igazi Pokol,
Hol a szívek nem találnak társra.
Amíg a múltad nyomasztó súlya
lelkedet kötözi keményen gúzsba,
éjjel izzadva forgolódsz ágyadban,
lidércek üldöznek sötét álmodban.