Versek a reményről
A jövőt kell megszólítanom most,
Mert a jelenben a reményem elhagyott.
Nem adom fel, míg ver a szívem,
bár addig is hiányodat szenvedem.
Nem számít már semmi sem,
még az sem, ha életemet veszítem.
Olyan világ jön, amikor gyanús a szép.
És a jellemes s a tehetséges
inzultust-merényletet okoz. És jönnek.
Mert ő elérhetetlen...
Felnyitom szemem, látom immár,
Égi múzsa vagyok;
Egykoron elveszett angyal voltam,
Kit a csillagos ég befogadott, hogy onnan tekintsek le rá:
Arra, kit lelkem csúful a Földön hagyott.
Szavakban nehéz elmondani,
mit szívem mélyén érzek irántad,
Kedvesem!
Egy leírhatatlan érzést,
melynek rabjává válok szüntelen!
Most tudtam jönni. Féltem kicsit,
hogy meg nem ismersz, elkerülsz,
hogy szemed másfelé eltekint.
Most tudtam jönni. Tán örülsz...
Ne csak nézz,
lásd a szenvedést,
ne csak halld,
hallgasd a fájdalom üvöltését.
Bujdosik a bűnöző, de a jó ember is.
Spanyol falat épít maga köré nagy és kis.
"Ne akard tudni, mennyiből, hogyan étkezem,
honnan s miért éppen e vidékre érkezem!"
Látens nyomok tanúskodhatnak csak létemen.
Mennyi ember! Nézem őket,
nem néznek fel, csak előre.
Vagy tán még le. Cipőjükre.
Senki sem les a felhőkre.
Apró, kicsi kincsem, te kóbor árva -
távol, tőlem távol bolyongsz valahol.
Kényelmes valóságot adó, üde álomkép,
Ha nem akarod is, végigkísér életed lejtőjén,
Barátodnak mondja magát, de ő a legnagyobb veszély
Piros ász nyer, a kibicnek csitt!
Röpködnek a pakli lapjai,
Várnak rá a remény rabjai,
Aztán mégiscsak betlizés jön...
Szívem az már kettészakadt,
Zúg a vihar bennem -
Egy álom is rejtve marad,
Pont nincsen már tervem -
Tudom, hogy egy esély maradt...
Zsendül a fű, szellő libben, álmos varázs ébredez`,
csöngettyűszó bársonyhangja csodálkozva révedez...