Versek a reményről
Sötétbe borult az ég felettem,
emlékedet én el nem temettem.
Robbanás volt, mikor hozzám jöttél,
apró kis nesz, Te végleg elmentél.
Az élet olykor görbe tükröt mutat,
Merre találom meg boldogságomat?
Napok, hetek, hónapok suhannak felettem,
S helyettem mások aratják le a babérokat.
Egyszer majd megbabonázva nézlek,
Egyszer majd bódult fejeink összeérnek.
Egyszer majd csodás érzés járja át testem,
Egyszer majd ébredezik halódó lelkem.
Egy parafadugó vagyok.
A száradt bort mossa le rólam a sós víz,
Miközben a tetején lebegek.
Ki tudja, mióta hánykolódom.
Ezernyi szép virág kint a réten.
Hiány van a legény szívében.
Sokat gondolkozott már rajta,
hogy lelkét eggyel telerakja.
Szaladnék én bele a világba...
Csak tudnám, merre, mely irányba?
Jelenünk bármilyen kemény,
madarak hoznak új reményt,
vibrál a fény, a táj szava:
talán, talán kél még tavasz.
Tombol a vihar,
Esik az eső,
Megváltozni sosem késő,
Egyszer úgyis kisüt a Nap,
Ezért érdekeljen a holnap.
Négy fal között éljük életünk,
de mégis elönt minket a boldogság,
mert a télből lassan kikel a tavasz,
éledeznek a hóvirágok és ibolyák.
Vergődöl a reménytelenségben -
hadakozol egy arctalan lénnyel,
mi beléd hatol és marad...
Felsiratom én hegedűm hangját.
Kiülök erkélyemre, s húzom vonóját.
A tanúm reá a hold, hogy sír szemem.
Messze jársz tőlem, szép kedvesem.
Az utakat járom, várom, hazaérsz.
Várom, hogy az utad végén ott legyek.
Jó lenne szabadon újra
teraszon ülni, mint régen.
Fröccsöket kortyolva nézni
a bárányfelhőt az égen.
Nem Istenhez szólok,
ő fentről figyel,
emberek sok ezreit
harag tölti el.
Némán jártam, keltem erdőn, mezőn,
a fák tej s koralltüllben pompáztak.
Szépségesek voltak, mint az álom,
rajtuk a napsugarak kongáztak.