Versek a reményről
Megvan a seb,
Ami teljesen belém égett.
Kívül nem ad nehézséget.
Tudat féltekén hideg idegek mögé ki-bebujkáló éji sugallat
Vibráló fényének rezgő sziluettje bűvöli sorvadt korcs agyam
Törött opálos emlékek mozaikjával tömedékelt hasadt értelmem
Mily csalfa zöld ásványcsoda
Csak kongó üresen visszhangzó smaragd
Kongó tér
Kongó gondolat
Kongó repedezett sejtfalak...
A zaj s a csend váltakozik idebent,
Tomboló hurrikán, másszor békés virágoskert.
Nevetve, mosollyal ébredve, belül mégis összetörve.
ma még álmaim tervezem
holnapra mindezt elvesztem
nem marad utánam semmi más
csak a remény lesz folytatás
ha földön nem talán másutt
Jelt hagyni. Itt?
Hol annyi érték mind homályba vész.
Hol kérkedőn annyi furcsa ember
nem tudva, ki ő, s miért e földön él.
Jelt hagyni, mi maradandó?
Mit értékel az eljövendő, büszke nemzedék?
Amikor gyönyörű szemeid nézem,
Azt a tüzet keresem, mint régen.
Azt a vágyat, amit irántam éreztél,
Mikor az én karjaimban pihentél.
Mária-napra
Jólétet és szerencsét kívánok,
Mit egykor a "Három-királyok".
Titokban, nyíltan és vándorolva,
A rosszakra most már rámorogva akár,
Hajtva a jó felé, evezve éren, folyamon,
Az utat hegyeken-völgyeken,
Alföldeken és barlangokban is folytatom.
Lesz-e még szép emlék?
Sosem várt élet vette kezdetét,
A múltam gyötör,
De a jövő lesz az esély.
Tegnap egy nincstelen az utcákat járta,
szakadt kabátja volt otthona, lakása.
Úgy korgott a gyomra, messziről hallatszott,
ki meglátta, annak szíve belesajgott.
Fájó
Szívem gyászban ég, fáj, s lángja alig-alig ég.
Reményt adtál, s most azt a kicsit is elvetted.
Bizalmat kértél, s lám, adtam neked.
Neked, hisz a szívemből szeretlek.
Csillagból milliárd ragyog az égen,
De csak egy van, mely nekem ragyog éppen.
Másoknak egy vagy a végtelen sorban,
Nekem az egyetlen az egész világban.
Vágynom kell még, vágynom a csendet,
vágynom, hogy elér majd Hozzád egy percen
a fékezhetetlen, szertelen lelkem,
hogy meglátod Te is, olykor kételkedem.
Kétségbeesett rabságban
Afrodité sír szerelmi bánatában.
A szerelem sírvermében vergődöm én is,
Kicsapongó, tündöklő világán szeretlek mégis.
A lelki béke, mint könyörgő imára válasz, úgy érkezett.
Mintha súgták volna a szentek: megilleted.
Persze, tudom, hogy illanó a szép, de mégis hagyom,
hogy a jó, mint anyai bársonykéz, körbe vonjon.