Versek a reményről
Tudható?
Öröklétünket
őrzik a sarkcsillagok.
Hűvös túlvilág.
Félek, ha nem szeretsz, mi lesz akkor velem?
Hűvös éjszakába kinek a karja ölel majd át?
Erikához
Vágyom utánad,
Mint éhes temető a csendre.
Kellesz nekem, mint a pillanat,
Mint amikor egy petesejt a méh falában megtapad.
Álmos négysoros
Eső koppan ablakom üvegén,
odakünn szomorún fákat hajlítgat a szél.
Tudom, úgy kellene élni, mint
amikor este kitakarom az egyik
lábam itt és ott egyszerre, mégis a megfeleléshorizonttól gyöngyözik
a homlokom, és a kényszerképeim
küszöbét így nem tudom átlépni.
Árnyékba zuhant szabadságérzetem
Napomba minden elfér
Hajnal s a reggeli fény
Cseppben csillanó kék ég
Út mi az alkonyba ér
Oly gyönyörű az élet, de
csak ezt mutatják a képek.
Gyönyörű, boldog, vidám
kellékek, pedig mögötte
mind oly nehézkes.
Mind csak álca a külvilágnak,
mutatván, erősnek indulsz a mának.
Hihetetlen szépség árad a tájból,
interjút készítek régi tanyákról,
a rozsdás szín alatt piheg az élet,
nézhetem a villás farkú fecskéket.
Apokalipszis után
Létezik egy világ nem oly` messze tőlünk.
Óceánok, hegyek éppúgy, mint a Földünk.
Valami hiányzik! Nincsenek virágok.
Sem hatalmas csordák, madarat nem látok.
Egyedül a világ végén
Nézem a lemenő Napot.
Egymagam várom a véget,
És búcsúzok a világtól.
Szonett
Vihar dúlja fel békés nyugalmamat,
Miért van az, hogy mindig csak temetünk?
De gyarló emberként felemelkedünk,
Lelkünkben várt folyamat az alkonyat.
szívem elhozta szép nyarát
közös a perc
neked elmondanám
Veszekedtem az Istennel - én, a porszem, az ostoba.
Átkozódtam, káromkodtam, mint ezelőtt senki, soha.
Ideges és feszült voltam, lelkem harag marcangolta.
Fájt az élet, s a mázsás súly testem összeroppantotta.