Versek a reményről
csak ülsz és várod a csodát
mosolyod rideg jégvirág
szíved fagyott. jeges világ
érzed a tél rút vigyorát
A világon párja sincs az embernek,
minden úgy van, ahogy előre elterveztek,
minket szeretni teremtettek.
Szeretet
Hosszú évek teltek el nélküled,
csak a csend volt velem, s a rémület.
Útra hullott könnyeim sirattak,
sírásomtól pintyeim riadtak.
Megszülettem egykor, s te óvtál és neveltél,
Én már akkor tudtam, hogy a legjobb anya lettél!
Asztalos Tamás (flagranti-poeta)
Fejedbe lángként lobbant egy jó gondolat.
Amely talán aranyba önti jövőbéli napjaidat.
Az élet sokszor elvesz,
S te nem érted, miért ez?
A padlón fekve szenvedsz,
Fájdalom az úr benned.
Nyitott kalitkában ülve, ülve az ágon,
Ismét a napsugár csókját várom.
Nem búcsúzkodok, hisz csak előre mész.
A te szíved és lelked már útra kész.
Nem búcsúzkodok, hisz csak előre mész.
Tőled búcsút úgysem bír a józan ész.
Magam vagyok a szakadék szélén.
A tengerillat orromba árad,
s egyszer csak ugrom, keresem békém;
behunyom szemem, az érzés áthat.
Ki vagyok én?
Kesergő remete vagy
zarándoklelkű vándor?
Keresztre kárhoztatott
áldozat, végzet
vagy gonosz végítélet?
Találomra rebbenti rám,
elnyűtt árnyait a jelen,
s mint ódon fóliánsokon,
betűt veteget szívemen.
Mily szeretettel
nézünk rájuk,
mikor a hajnali napfény
az égbolton kigyúl,
még ki sem nyíltak
teljesen, de már
azon tűnődünk,
a reggeli harmatot...
Gondolj néha rám
Pont úgy ahogy téli madár
Gondol a tavasz első virágára
Távoli gondolat ez azon a téli napon...
Most adjam fel, mit eddig vittem!?
Mit egy életen át végigcipeltem?
Miben jó s rossz akadt egyaránt,
de az életem teljes részévé vált?
Csillámporos a levegő,
lepke szárnya rebben.
Egy karcsú fűzfa
selymes ága
táncol egyre szebben.