Versek a reményről
Jó lett volna bátran élni -
rózsakertben ritkán félni,
temetőben is remélni...
Visszatérünk
Megkondult-e már
lelkednek harangja?
Messze van-e
az igazságnak napja?
Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt, mutass majd rá,
ott van, hol Tejút kanyarog.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.
Az élet szép
Lassan hasad az égi vászon,
Napfény ömlik szét a tájon.
A fűszálak hegyén harmat remeg,
A tegnapok könnyét felissza a meleg.
Globál!
Bolygónk színes.
Mint egy bazár.
Lom és felesleges,
Mind azonos sorsán.
Jön majd egy szép, egy jó nap...
Fájni tud az idő
Jön majd egy szép, egy jó nap az átkozott napokra,
s pitypangok bújnak a sebekhez és a vakokra,
és egy üdvözlésben elhiszed, az a nap a miénk,
s talán tavasz az, s visszafordulsz a könnyeimért.
Még dobog az úton ezernyi láb,
Neved kőbe vésve pihen valahol...
Korom és hó piszka éltet,
kínra reccsent stigma és
szakrális tam-tam ritmusa
hasít életet ál-világomba.
Utolsó lélegzetemig kérlek téged,
Bár nekem rendelt volna a végzet.
Szabadon szeretni kézen fogva,
Könnyű szélben arcodat simogatva.
Eddigi életemben gondosan figyeltem arra,
Fülem a madarak énekét ne hallja,
Orrom ne érezze a virágok illatát,
Szemem ne lássa a nap meleg sugarát.
Feladatunk
Elnézem. Karnyújtásnyira hömpölyög,
mélyszürke mérges hullámokat vet,
a magas partját haragosan mossa
régen még szép, kék folyónk, a Duna.
Mondd, merre jársz?
Most mit csinálsz?
Ugye, emlékszel?
Tudod, volt egy ház.
Láttam egy világot magamban,
ahol emberek éltek boldogan,
nem voltak könnyek, bánat és harag,
viszont annál több szeretet, megértés és akarat,
szándék segítségnyújtásra,
egy sokkal jobb életre, nagyobb tudásra...
Nélküled egyedül vagyok (...)
már nem látom többé szemedben a féltést,
hiányzik, gyötör ez az érzés.