Versek a reményről
Végül az ember huncut szolgája csak magának,
És hogy ezért jutalma nem csupán a bátran,
De sorstalan szembenézés a különös baráttal,
Magával, az végül biztosan nem lehet.
Remélek én egy édes álmot,
hiszem, hogy nem csupán délibábot.
Megnéztem minden sarokban,
de talán most itt lehet a karodban.
József Attilát követem,
S talán én is eltűnök hirtelen,
Hisz Petőfi szavai csengenek:
Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem.
Van egy álmom,
egy képtelen, őrült álom,
hogy a halál nem a vég,
s hogy az elmúlás röpke semmiség.
Tegnap sétáltam haza,
Magányt érezve haszontalan.
Könnyeimet visszafojtva
Szaladtam én vissza miattad.
Forognak a kerekek,
sorsnak kerekei.
Érzelmek ébrednek,
érzelmek, ezernyi.
Levette sapkáját a Nap,
nem kell már e ruhadarab,
arcokra pírt rajzol a szél,
virágok közt remény üldögél.
A magyar költészet napjára
Versbe menekülök, ez lelkem kórháza,
Soraiban kincsek, emlékek tárháza,
Betűi nyissák meg rég bezárt kapuját,
Biztonságban őrzik sorsom virágát.
Sodródom az élettel,
Nem tudom, merre visz utam,
Tele vagyok kétségekkel,
El akarom felejteni a múltam.
A húsvét öröme kísérje a házad,
feltámadt Krisztusunk kísérje imádat!
Hisz a bűneinkért vállalt kereszthalált,
véle gyűlöletünk rideg sírjába szállt.
Pince mélyéből
szállt az ima az égbe,
Jóisten felé.
A világ, mint kis tábla,
Színe fekete és hófehér.
Szüless bármely pontjára,
Egy négyzet mindig is tiéd.
Azt mondtad nekem hajdanán,
Lesz ezer szerelmes éjszakám.
Azt mondtad nekem egykoron,
Lesz kicsi ház, birtokom.
Hajnali napsugár
csiklandozza szemem,
húsvét másodnapja
végre elérkezett.