Versek az öregedésről
Hol vannak a nádfedeles házak,
hová tűntek a szép, nyári éjszakák?!
Már elmúltak a mesebeli vágyak,
messze vitték a sok virág illatát!
A más véleményt soha nem fogadtad el,
változik a világ, de téged nem érdekel,
úgy élsz, ahogyan mindig is éltél,
az évek teltek, de te nem fejlődtél.
Milyen sok minden történt,
Hol színes, hol fájdalmas az emlékkép.
Hol hallani a szívbéli kacagást.
Hol látni e fájdalmas elmúlást.
Sárgult, rozsdás falevelek
ősszel, ha lehullnak a földre,
messze hordja az őszi szél
lassan, elvesznek a ködbe.
Mint ősi, szép templomtorony a tested,
lassan elmosódva álmaim hegyén,
mint búvó patak tör fel, emlékén
a vágyam tárgya a múltba réved.
Hosszú évek alján kotorász.
Vad viharok és tengerek.
Sűrűn hullámzó emlékmáz.
Mögötte ráncosodó gyerek.
mikor a neved haragosan ejtem
mikor a kedvest gyakran elfelejtem
s a becézésnek se híre se hamva
te kínálsz előbb körte-e vagy alma
rádöbbenek hogy az idő bilincse
végleg ránk szorult fájón átölelve...
Egy szegényember
nekem azt mondta egyszer:
Olyan ez az élet,
melyet sohasem feledsz el.
Fáradtan lerogyott
az idő, megöregítette,
ami útjába került,
redőket képezett a
bőrön, megkoptatta
a valamikor még
vibráló szempárt,
lelassította a mozgást...
Döntöttek - megszülettem.
Itt hagytak - keserűen.
Ha sejtem, mi vár reám,
visszamászok a létrán.
Előhang:
Ó, engem szeretni szoktak -
(énekfoszlány ez is, fülembe cseng).
Ó, engem sose bántottak -
mily szép szavak, lelkem mégis eseng.
Annyi minden történhet ma még,
beszél a csend, néma a harsogás,
hullámzó lélekkel, de élvezve rég
mindent, mi az életben csodás.
Idősebb lettem, furcsa egy érzés,
Elszáll az idő, s vele az élet,
Megannyi történés, megannyi pillanat,
Mégis egy kérdésem van hozzám: Ki vagy?
Az ember ott áll az életben... örökké délcegen és fiatalon...
mint ódon ház a körúton,
melynek homlokzatáról hiányzik az orom.
Majd emlékeztess.
milyen voltam,
mikor még én hordtam,
terhemen a te gondodat
kedvedet keresve,
bánatodat magamévá téve,
majd emlékeztess...