Versek az öregedésről
Roskadozó, kopott karosszékemben ejtőzöm,
Szememben a naplemente szégyenlősen rejtőző
Gyerekként lapul, mégis oly öreg.
Néhai életemmel a tóba dob követ.
Hervadó rózsa
szórja szirmait,
utolsó tánc a fényben
mindent megállít.
Rúgd el magad messze a földtől!
Lassan dobogó szíved régóta kőből.
Visszagondolnád szép évek virágát,
De úgy pusztulsz el, mint ki sosem látta világát.
Alfred de Musset szonettjét
Madame Menessiertől
Tán nincs nő, ki irigyelné.
Egyszer élünk, egyszer majd meghalunk.
Porból lettünk s majdan porrá válunk.
A hajnal sikítva, izgágán ront rám,
széttépve az álmatlanság fátyolát,
mely a hold csillagaival borult rám,
nem sejtve, ez buzdítja inszomniám.
Kopog az est
az élet ablakán,
tudja, hogy ajtót
azt nem nyitunk.
Nem ám!
Magasba terített betonból szőnyegek
áldoznak homálynak ózonos, kék eget.
Közéjük lomb zöldje reményt ereszt,
mint kápolnában oltár, kereszt.
Miért hervadsz el
Piros rózsa
Miért hullik szirmod a
Porba
Hisz te vagy maga a
Szépség
Szerelmes szíveknek
Reménység...
Homályos a szoba,
pók mászik a falon.
Gyertyaláng nyöszörög
a kopott asztalon.
Nagy
sötét
szájat tát,
ásít a vén
torony. Denevér
se jár, enyészet
pulzál itt. Rég
nem szól a...
Hatvanöt éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Szemem sarkában törött üvegszilánk
megjelen, vagy szikkadó virágszirom,
múló ifjúságom, elszálló imánk,
"mint őszi lombhullató fa, úgy fázom".