Versek az öregedésről
Az én álmaim
csak visszatérő álmok,
jönnek a múltból sorba, sorba,
ami történt régen, gyermekkoromban,
a tanya melletti virágos mezőt,
a vén akácot, azt a mézelőt,
a Bodri kutyát,
a bogarat...
Hol vannak az évek
Egy kedves barátom mondta egykor,
Az ember életének első húsz éve
Cammog, baktat, mint egy kivénhedt traktor.
Mit feleljek? A rozsdabarna
levelekre mit írhatnék még?
Megint elmúlt, és újra itt
van. Lecsukja szemét minden.
Tedd le fegyvered, a szót,
tetteid öledbe ejtve -
ölebként isszák be szavad.
Irigy évek, de meghajszoltatok -
főleg a gyermekkor, itt ketyeg még, itt,
mezítláb tarlón-futva - láthatod,
átbuktam vad vágta akadályait.
Elfárad az a szív,
és fárad vele a lélek,
még tenne, hiszi, dolga van,
de a test is megkopott,
hajlik háta, már bizonytalan.
Meditáció a létezésről... Versben, apevában és 10 szavasokban írva.
Ősz:
Vége már a nyárnak, a napfény erőtlen,
Majdnem elvész már a fakón-kékes égen...
A kisbogarak már csak életuntan csámborognak,
Keresik nyomát a már végleg elmúlt, szebb napoknak.
Molyrágta már kabátom széle,
Cipőm sarka taposott, görbe,
Kalapom rég nincs szembecsapva,
S szakállam: belelóg a sörbe.
tegnap ágyamba szökött az ősz
és ölem hűvös lett hirtelen
s bár a vágy még nyirkosan elidőz
a nyár vadságát így nem keresem
bőröm még illatos de már itt-ott
furcsa barázdák néznek tükörbe
bölcsesség váltja le a titkot
egyenesebbé nyúlik a szív-görbe...
Szúr a lámpavas, s "a hold ma oly kerek",
innen úgy tűnik, gömbölyű rettenet.
Hegyderék roppan a sziklasúly alatt,
képen mázolnak szellemujjú szelek.
Meditáció a létezésről... Versben, apevában és 10 szavasokban írva.
Tavasz:
A tavasznak is van tündére?
Ugyan, miért nem jár már erre?
Az élet margójára...
Mondd meg, hova, merre menjek,
hol a létnek sincs fintora,
hol sebtől sajgó húsomon
nem csattan a vágy ostora...?
Repeszt a mozdony, de nagyon fél.
Völgyet-hegyet átkarolva teszi dolgát örömmel.
Közben figyel, szép a rét, nótát is hall, csillog a napfény.
Fekete, fénylő testéről pattan a nap közönnyel.
Paraszt a tanyán ül merengve,
Látni még, szemén az élet reménye.
Állok a parton, nézem a nagy folyót,
a víz partot mos - az időm egyre fogy,
mint az apró hullámok, ha homokra érnek,
bár nem lehet, de feledném az egészet.