Versek az öregedésről
Eres, kis keze sovány térdén pihen,
Körbenéz csak úgy, szép szelíden,
A zsibongást ő nem szíveli már...
Üres füzetembe rég nem írok,
nem rajzolgatok, pedig vár a cerka -
marokra fogva - szelíd szurony!
Jelenléti tárhely - önvázlatra.
Szeretnélek látni öregnek.
Kicsit vaknak, kicsit süketnek.
Veled leszek.
Merj élni, éld a percet,
éld az örömöt, éld a bút,
ne félj semmitől,
mert csak az élet éltet,
s csak a lemondás a halál...
Már nem vagyok erős,
a hajsza hasztalan,
csak pihegek csendben,
az idő céltalan.
Egy szülő minden álma
méltón megöregedni.
Szívvel adni - a vágya,
gond, teher sosem lenni.
Halandó ember élte úgysem tarthat örökké,
bölcsen dalolta a szent értelem énekese ezt,
mint a falomb, úgy nő és hervad az emberi lét,
ó, de kevés az, aki bár hallja fülével e szót
Mikor megnyugszik már a múlt,
És halkulnak a régi dallamok,
És elfogy a járatlan út,
És bezáródnak már az ablakok
Sápadtan fénylik a napkorong,
Lelkem ábrándozva ott bolyong.
Bús emlékeim köddé foszlottak,
Vén napjaimon konganak.
Hosszan nézek a hajnali égre. Az utca üres még.
Álmosan ömlik a házfalakon le az éj feketéje,
ázott földre terítve a csillagos ég fura képét.
Fénylő tócsák tükrén ázik a Mars s a Szaturnusz,
csillagos ösvényének még nincs hossza, se széle.
Botor mód álmodozom néha,
Hogy sorsom tán nem oly mostoha,
Habár tüdőm s szívem is rossz,
Befogad majd elődeim büszke sora.
már máshogy élsz, máshol élek, de
néha kell egy kis só a sebre.
bámulok egy repedést a falon.
elveszett a ruganytartalom,
lehervadt a szeretők kedve.