Versek az öregedésről
Egy bohóc vagyok,
mindenki rongya.
Örülnek neki,
hogy ők nem, csak én.
Ha már Te nem...
Ha nem fúj már a szél,
Nem hoz majd nekem semmit,
Nem tudom majd, hogy élsz,
Emléket hoz, csak ennyit, ennyit.
Bőröm alá kúszik az ősz,
rekedt szél dúdol, olcsó dizőz,
a nyár fakó sugarat küld még,
szemem sarkán ijedt tavasz kél,
egész valómban mozdul a tél.
Talán csöndben kéne lenni,
nem kéne mutogatni,
nincs itt már újdonság semmi,
életből is falatnyi.
Eltáncolt évek
Aranyló levelek az ősz kertjében
fiatalosan idősek. Lejártak már pár évet.
Volt egy életem, de volt egy szorzó,
így lett létem elaggott, őszülő torzó,
a könnycseppgördülés csak pillanat
akkor, mikor magamnak álmodtalak
Nem emlékszem arra, mikor születtem,
tél végén, vagy tavasz volt talán,
nem tudom, fagyott-e még a mosoly,
vagy a lehulló eső a házak falán.
Míg élek - élek, mint sebzett madár,
Akit az élet kalitkába zár.
Sötét Torony
A lelkem mélyen a sötétbe zárt,
Ahol már soha nem süt rá a Nap,
Örökké rothadó atomjaim,
Akár a halálra ítélt rab.
Elmúltak már az ifjú évek,
de az idősebb kor is
hozhat szépet,
tudomásul kell venni,
ezek a tények,
ha az ember elhagyta
már az ötven évet.
"valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott"
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Ketrecbe zárt madár
régen megszokta már,
hogy reggel jő az estre,
hull néhány tolla, teste
lassan öregszik, s lenne
esetleg még esélye,
nyitott ajtó, de mégse
indul, már nincs is kedve...
Mondják, kik félnek, e föld többé
nem vénnek való vidék. De ki a vén?
Mi tesz azzá, bőröm ránca vagy ősszé
vált hajam, szememből kivesző fény?