Versek az öregedésről
Lanyhul a kapkodó tűznyelv,
már nem éget a szelíd láng,
hidd el, még ugyanúgy fénylik,
éltet s melegít a parázs.
Bíbor felhő fülel a láthatár felett.
Kandi szemeiből halvány fény dereng.
Hallgatja és lesi minden egyes léptem,
ahogy görcsös, fagyos térdeimet védem.
Magány honol vén szívemben,
kietlen a vágy, mit őriztem.
Emlékeim sokasága jön most velem szembe,
csak hullnak és hullnak az ölembe.
Mit is kezdjek veletek, nézzük csak sorban,
álljatok itt szépen csatasorban.
Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér...
Arcom immár ködös hajnal simítja,
utam mindenhol tarka lomb borítja.
Ha már az élet nem hoz több szerelmet,
szeresd azt nagyon, ki eddig szeretett,
becsüld meg, életben sok mindent adott,
családot, gyermeket, sok boldog pillanatot.
Utolsót lobbant fantáziám
lángja? - Csak nem képzeletem
intett imént a sarokról?
Ő! - a szégyentelen. Ezért
incselkedett tegnap már mással
a rét füvének alacsonyán!
Gyerekkor
Itt száll a madár az ablakom előtt,
Eszembe juttatja a mulandó időt.
Amikor még én is gyerek voltam...
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Múltnak tarisznyájából visszakacsint a régmúlt,
a büszke fiatalság, mely oly gyorsan elmúlt,
dalos, vidám, csillagfényes, hosszú éjszakák,
miket átélni maga volt a földi mennyország!
Fent a fellegekben jár Ő.
Barna hajában ezüst szálakkal
száll a széllel.
Apámmal a vurstliban, dodzsemben ülve,
Forgunk körbe, mint Don Quijote,
Egymásba mos minket a zoknik mellett
A kerti rozsdás centrifuga.
Nézem az öreget...
Arcán az élet barázdái,
miket az időtől kapott.
Ráncai mélyén lapul, mit megélt
és amit hagyott.
Vágott seb, szakadt hús,
Megfeszült végtag, mely hiába húz...