Versek az öregedésről
Holdudvara vagyok önmagamnak,
Kor hangokat kölcsönöz testemnek.
Szebb gondolataim elakadnak,
És gyermekkezek szépet festenek.
(egy élet margójára)
Ne áltasd magad, hogy sohase késő,
minden múlik, képességeink elhagynak,
mint a hűtlen szerető.
Járok s kelek a magányban,
megfürdöm abban, mint disznó a pocsolyában.
Árva lelkem gyakran sír, sőt zokog,
egyes egymagában gazdátlanul nyomorog.
Mikor csak ülök a székben, és merengek,
Közben a gondolataimban életem évei peregnek!
Belegondolok, hogy hány évet éltem meg eddig,
Mert az eltöltött évek számai gondolatomat kibillentik.
Ősszel bőszen sétálhatsz az avarba`,
De Te attól ne legyél "piros" zavarba`.
Ha sétapartner párod ledőlni kíván,
Vastag avar, bizony, megfelelő dívány.
Régi dal hallik egy roskatag házból,
Szívhez szóló dallam dobol magától.
Öreg, kopott bácsi csoszog a kúthoz,
Odaköti vedrét a fényes gémrúdhoz.
Vándorol, csak vándorol,
E csodás lény már csak tántorog.
Merre, már ő se tudja,
De már a mélybe húzza köves útja.
egy kicsit nem jól hallok,
egy kicsit rosszabbul látok,
egy kicsit mindenem fájdogál,
megfogott a sok rám szórt átok.
Az élet alkonyán nehéz viselni
Tengernyi földi terheket.
S az idő múlásával
Talány, a sors még mi mindent rejteget.
Ha testem felemészti a mélabú,
éjszaka nem lesz majd, aki mellé bújj.
Nem lesz, akinek elsuttogd a krédót,
átöleld, és fülébe súgd a végszót.
Eltűnt a hajnalok fénye
Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.
Tisztelet övezze a ráncos kezeket,
Mely oly sokat dolgozott, s néha már beremeg!...
Forog az idő kereke egyre gyorsabban,
- gyermek voltál nemrég, kacagtál az égre,
rácsodálkozva a tűnő messzeségre,
kialvó gyertyaláng, minek fénye lobban,
úgy múlt el tőled a gondtalan gyermekkor,
ezer apró öröm, viháncoló játék,
szerelmek és csókok, mézédes ajándék,
győzöd majd erővel, - azt hitted még ekkor...