Versek az öregedésről
Ébred a hajnal és mossa arcát a csepergő esőben.
A pályaudvar nagyot ásít, álmos alakok imbolyognak,
vonatra várnak, s a fázós idő megcsípi arcukat.
Vágányok között botladozó fények csillognak
a zúzott kövön, éles hang jelzi, a vonat megérkezett.
Köves sivatagon is nőhet szép virág,
Vidéki létben is kinyílhat a világ.
Nem az itt a lényeg, ki vagy, honnan jöttél,
Hanem életedben mikor mit is tettél.
Uram, ha épp most a világra lenézel,
bizonyára régmúlt életet idézel,
volt már sokszor járvány, szívekben félelem,
láthatunk távoli időket képeken!
Törött emlékcserepek,
kedvesek, hát cipelem,
nyikorog a talicska,
fonnyadt emlékek szirma.
Igaz történet
Így
Történt:
Elküldtek
Csontsűrűség-
Kivizsgálásra.
Virágküldő szolgálat, madárléptű néne
tűzvirágot varázsolt ajtód kilincsére.
Vajon ki küldött néked tűzből virágcsokrot,
netán a bölcs természet szép szívedbe látott?
Európa beteg
lába fáj
gerince sajog
nem fiatal már
kedvenc csizmáját
könnytenger mossa
recsegve az Alpok
térdét meghajlítja...
Ha már végképp megkínzott az élet,
Egyedül vagy és érzed, felesleges,
Nem hiányzol és már nem keresnek,
Meghal a lélek, jót már ne keress.
Ha a sors elveszejtene, mondd,
tudnál-e úgy aludni, mint most,
halkan búgva, alig horkolva,
sistergő átkot nem mormolva...
Az éj sötét palástot tereget,
ablakon üvegtábla megreped.
Fény gyullad, majd elalszik: ki kopog?
Lélek járkál, elűzött, vén bolond.
Szilágyi Péter (PeterSzilagyi)
Négy sor, s egy már el is száll.
Négy sor, a második a harmadikra vár.
Süket vagyok már a zenéhez.
De azért imádkozom egyszer,
Talán Te is megértesz.
Tudom, valaki vak a kottához.
Még nem
képes
felfogni, hogy a létbe jött, minden új.
Árnyék, a fény és a homály összefut
szemei előtt, ismeretlen világ.
Hideg magány ígéretét félem,
holott lassan vége már a télnek,
ha álmodom, valóságnak érzem,
e világi létem kelepcének.