Versek az öregedésről
Csak egy kicsit szeress még,
Amíg fölöttem az ég,
Amíg talpam alatt harmat,
Addig adj még kis nyugalmat.
Kezünk remeg, szemünkben tompa fény,
s nem várjuk, hogy jöjjön a fájó éj,
arcunkon milljó barázda vert éket,
de szívünkben még szeretet éltet,
várjuk, hogy az ajtó nyíljon ki végre,
hazatérjen még a szemünk fénye,
öleljen magához, kiért kezünk dolgozott,
kiért a fiatalság mindent odaadott...
Kit érdekel már egy megvénült ember,
kin végigment úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.
Mit is adhatnék hírül néktek?
Csodáljátok meg a szép öreg fákat,
ősszel barna-sárga avarban állnak,
veszti rejtekét madárfészek,
nem kellenek már, csak az új tavaszra,
mikor a zsenge zöld sátor takarja,
örökké éhes fészek-alja
nyíló ablakában az új világnak...
Pók hálóján ma zúzmara csillog,
tudtam, egyszer eljön az óra,
krizantémszirom örülhet titkon,
sírkertekben tér nyugovóra.
Míg gyermek voltam, az esőt csodáltam,
Emlékszem, tátott szájjal az ablak előtt álltam,
Néztem a cseppeket futni az üvegen,
Izgatottan nyomtam neki én is apró kezem,
S hittem abban, hogy a cseppek boldogak,
S játszadozva versenyt futnak, mihez nem kellenek szavak...
(Fazekas Anna nyomdokain jelen időben)
...ördög ül a vasgyékényén,
gonosz lelkű lusta fajta,
ezt a mesét Ő hadarta...
Kihűlt lelkem lantján
lecsendesült a dal.
Fagyos éjszakák jönnek,
Én a lobogó gyertya fényénél
Írom a versem.
Szalad az idő,
szökik, mint a szerelem.
A sietséget megvetem,
mert majd csak keresem,
mit is akartam,
múltak ködébe,
hova takartam
őszi-erdő vágyaim...
Begyűrűzött nekem az ősz,
mit a sok szín jellemez.
Nem bódít már úgy, mint a nyár,
az élet nem kegyelmez.
Ha kevés is van hátra, nem izgat,
az ostobára bízom a kínokat.
Mának élni minden igyekezetem,
nem henyélek, hajt a dolog engem.
...szerte s álmos házak szemére redőnyt
zár az alkony. Zörög a kulcs ajtóknak
testében, ablakrácsot ráz a magány.
Gyermekek is voltunk
éppen annyira kell, míg csíp, hogy a
mazochista énem sóvárogjon,
mialatt az alvó szadizmusok
rezzenéstelen sírva fakadnak.
A part csendes zugában ülve
a fejemben elsüllyedt gondolatok
lustán kavarognak, a restség
káosza elönti testemet,
nézem a lassan hömpölygő folyót,
ahogy a partot mosva kidobja
hordalékát,
évmilliók óta sodorja...
Nekem az ősz is szép tud lenni,
elég, ha van benn borsószemnyi,
itt mindig másak színek, virágok,
akadnak néha benn jégvirágok.