Versek az öregedésről
A látóhatáron túl,
ott már csak
a feltétel nélküli szeretet,
nincs alku, nincs féltés,
nincs féltékenység,
csak az elfogadás,
az együtt-rezgés,
a megérkezés.
Ha szerencsés vagy,
reggel kinyitod a szemed,
s látsz magad körül sok veled
öregedő, kedves emlékeket.
Óriási, furcsa dolgok történnek manapság,
sok mindent mi magunk is megteszünk,
reszkető emberek muzsikálnak az utcán,
alig érzik, hogy mozognak a billentyűk.
visszatekintve emlékeim sora
sorjáz képzeletem idegrostjain
barázdákat szánt az idő vasfoga
hogy jutok majd túl a szirtek ormain
...Áll és vár az ingyen
Kajára
Kezében a hegedűtok
Mindig ott
Hegedűt hord vagy valami kacatot...
Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,
s naptól részegült gyümölcsök színe ég
forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,
minden daluk szerelmi szertelenség.
Figyelem a múló időt,
mert látszik,
nyoma van mindenütt,
nem lehet eltüntetni...
Ki nem hal meg, megöregszik,
későn kel és korán fekszik,
élhet száz apró bajával,
beszélgethet kutyájával.
Emlékszel a régi házra,
fehér, meszelt tornácára?
Emlékszel a kis szobára,
arra a kis keskeny ágyra?
Most már nem adok magamból
az érdemteleneknek semmit,
mert rohan az idő
és fut az óra.
Lassan záródnak be előttem az ajtók,
Távolból integetnek már a kalandok.
Fagyos szél fúj, hideg tél vesz körbe engem,
Csak a csillagok néznek rám féltőn, csendben.
Nekem nem jár engesztelő
feloldozás,
nyugtató szó, egy simogató
éjszakai érzés,
egy álom, mely elszenderít,
aki helyetted is átölel,
öledbe hív
és elringat, talán...
Dédanyámnak nyikorog a térdkalácsa,
Rá se ránt, hisz nem hallja,
Mert
Igen rossz a fülhallása,
Úgy hiszi, hogy úgy, mint régen, vág az esze,
Pedig ott benn nincs egyéb, csak agya mesze,
Egy szép napon vágya ébredt
Tejszínhabos fagyira...
Én még játszottam karikást,
építettem csapágyas kiskocsit
a házbeli fiúkkal.
Tribliztünk a bérház mögötti grundon
glottnadrágban mezítlábasan,
mocskosan.
Elmúlnak a karácsonyi fények.
Emlékeim is elszállnak velük!