Versek az öregedésről
Most, ahogy átkel a réven
végleg a hetvenöt évem,
nem tudom azt, hogy idén
érzik-e azt, amit én?
Támaszkodom a kovácsolt kerítésre,
Mely a gránit síremléket veszi körül,
Latolgatom, mikor kerülnek feledésbe,
Kik itt nyugszanak, s ki majdan idekerül.
Ma reggel néztél tükörbe,
S kérdezted: ez én vagyok?
Mi az a sok barázda rajtam,
Ha homlokot ráncolok?
...
ritmusra lép majd a lábunk, s a szívünk ütemre ver.
A vénség fakó, szótlan sorstárs,
Arca szikkadt és két szeme jég,
Görnyedt hátáról sorsa lóg le,
Gúnyája kopott s mosatlan rég.
Megszokás, görcsösség, béklyózott gondolat,
Múltba révedt emlék, molyrágta képeslap...
Remegősen öleli
magához a takarót.
Négy unoka röstelli
átkarolni nagyapót.
Az évek futnak súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Egy levelet sodor a szél.
Látod, az vagyok én.
Egy elsárgult levél,
amit elsodor a szél.
Egyre többször az emlékeimben kotorászok,
keresem a mainál jobbat, szebbet, megváltót,
lelkemet már nem gyötrik a perzselő fohászok,
nincs erre már szükség, se sok idő, és semmi mód.
Ha kezem remeg,
mert fáradt vagyok.
S már a papírra
nem íródnak szavaim.
De szép is együtt megöregedni,
meleg kályha mellett a múltat felidézni.
Érezni a másiknak minden mozdulatát,
tudni, hogy mit szeret, tudni, mit kíván.
Alkonyba húzódik az ég
A nap fényét látni fent még,
A nappal valami véget ért,
Bármily csodás, bármily mesés.
Kopott gramofon
Kopott gramofonomon
Ódon korong forog,
Már alig viszi a lendület,
Kopott komódon áll,
Pókháló csüng az ablakomon...