Versek az öregedésről
Az Idő múlásával szembemenni...
Azt nem lehet...
Eltelt ennyi vagy annyi,
Még itt vagyunk!
úgy rétegeződik rád a múlt,
mint a másodéves avar.
arcod nemezesre fakul,
elhalványodsz, és nem zavar
Szomorú a gyermekmosoly
minden nap az arcomon,
szemeimben árnyat lopott
a végtelen fájdalom.
Úgy hitted, meglepetés nem érhet,
hiszen sejted már a lét titkait.
Számodra így tiszta sor a végzet,
s majd könnyek nélkül éled kínjait.
Számtalan dolgot
Éltél át,
Számtalan eseményt
Éltél át.
Képzelj egy antikváriumot,
Sok-sok régi, poros kincs, kész kínálat,
De néha ebbe a régi kínálatba is jönnek új, régebbi dolgok,
És ő akkor most... Új vagy régi? Vagy valaki egészen más?
Egyre inkább nem vagyok itt.
Már kevésbé érdekel bármi,
mi lesz vagy volt,
élő vagy holt.
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Hol az orgonák múló illata mindent beterít,
Hol csak vágyakozó hangok sikolya érint...
Apró lett a végtelenből,
törpe lett az óriásból.
Ez toppant be két fülem közt`,
nem úgy hallottam én mástól.
Nézz le rám, kérlek, Istenem!
Mondd, mennyit ér életem?
Rég nem csillog már, oly fakó,
mint egy szétgyúrt cipő, eldobható?
Könnyet hullatnak a szürke felhők,
Remegve sír a szélben az őszi erdő,
Szállnak, szállnak a sárga falevelek,
A fáknak most végső búcsút intenek.