Versek az öregedésről
megváltoztathatnád, de mintha nem lehet,
kavicsként, fényként gyűjtöd az éveket,
fejed nem hajthatod a kőre, túl kemény,
megbotlasz a fény elalvó lágy neszén,
mosolyogsz, balga, arcod repkény-ráncain,
égtükrön innen a lét csalása, ím:
az élmények, átélt szépségek kőfalán...
Úgy érzem, szinte szétfeszít a szó.
Orkánként száguld a vágy s a gondolat bennem.
Csak te lehetnél lasszó,
ha lágyan magadhoz kötöznéd meggyötört lelkem.
Sarkos, ívelt asztalt látok,
Tányérokat, abroszokat bántok.
Szedem le az asztal csöndes lakóit,
Sírva kér az asztal, hagyjam alkotóit!
ismét öregebb lettem egy évvel
hetven évem mily gyorsan elszaladt
ráncaimmal a kor már nem érvel
az idő telik és gyorsan halad
Nagyon régen nem láttalak, és már nem is írsz,
Lehet, hogy a lelked mélyén velem együtt sírsz.
Siratjuk a szép emléket, keser-édes múltunk,
Hiába, hisz mind a ketten hatvanon... elmúltuk.
Hullnak a fenyő ágai,
betegség átokmarkai.
Hullnak a fák levelei,
Mint csontról a hús,
A tél keze belemarkol az utolsó ősz-foszlányba
Hideg hullámok közt csapkodsz a reményt keresve,
a fejed még víz felett, de lelked megfagyott.
- Lábam alatt az idő köröz prédáját lesve,
az erőm rútul megcsalt és csendben elhagyott.
Zord évtizedek sora pókhálót rajzolt arcodra,
Szemed tengerkékje áttetsző szürkévé száradott,
Egykor kihívó járásod döcögősre változott,
Mélázva gondolsz vissza egykori víg napjaidra.
Időskori demencia
Az emlékek fájnak benned,
idők múltán szépek lesznek,
hangulatos képek
sok élményt idéznek.
Szakadt láncszem hiába ép,
nem erősíti a többi,
vegetáló időm, ha lép,
nyüzsgő múltam felidézi.
Nem kell gazdagság... csak jóság!
Legyen igaz a valóság,
mikor megfogod a kezét,
mellyel könnyíted életét.
Későre jár, esteledik.
Elül a zaj és a színek.
Fekete csend bontakozik,
Pihenni kell mindenkinek.
Csendesen zsong az éj
Halk neszek imitt-amott
Hűtlen szeretők
Járják útjaik