Versek az öregedésről
Magzatként még élvezted a békés világot,
az anyai éden áldott szent tengerével
övezett szigeten az Úr óvott kezével,
vigyázott rád, mint tündöklő égi királyod.
Szemeim már fényüket veszítvén
homályos fátylak borítják,
füleimben eltompult hangok,
melyeket már alig hallok.
Az élet rögös útján csak lassan bandukolok,
Az évek súlya alatt csak nehezen mozdulok.
Rogyadozó lépteim már nem konganak,
Duzzadt térdeim már csak rogyadoznak.
Megfagyva bár, de törve nem...
Körülöttem befagy a rét,
A tó sem örök,
Az éjszakák hosszabbra nyúlnak,
És én nem látom, hol van a holnap.
Mocskosan fojtó szmog terjeng körötted,
akár holtak bűze, mi szembecsap,
szürkére festve a járókelőket:
sorsára vár s tolong sok gályarab.
Elmúltál már egy-két évvel hatvan,
De még mindig sietsz.
Hová indultál el ifjúságodban,
Amit sosem értél el?
Életünk delén néha elrévedezünk,
hogy ahogy az évek telnek, mivé leszünk...
Mit akarsz még, te öregasszony?
Mondd, mit akarsz még?
Kérdem magamtól naponta,
Még nem volt elég?
Ha elmentél, és jönni
nem is akarsz vissza,
ha feledted, hogy mit
rejt az itthoni kulissza
Voltál Othello, a
Velencei mór,
Kiből a féltékenység
Dörgően szól.
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Gesztenyefák, gesztenyefák,
nyílott rajtatok sok virág,
milyen hűvös volt árnyatok,
ha sétáltam alattatok...
Szívünkben és lelkünkben gyerekek maradtunk
akkor is, ha éveink magunk mögött hagytuk.
Vágyódunk a gyermekkor tiszta örömére,
a gyermeki ösztönök őszinteségére.
Májusi eső kopog az ablakon,
Hűvös szellő sétál a lombokon,
Az éjszaka leszállt, s a csend uralkodik,
Nem jön az álom, gondolatom kalandozik.
Tegnap a villamoson ülve az utcát kémleltem,
a járókelők arcát boldogan fürkésztem.
Egyszer csak arra lettem kíváncsi s figyelmes,
két hölgy megy az úton, s a fiatal oly illedelmes.
Hol vannak a nádfedeles házak,
hová tűntek a szép, nyári éjszakák?!
Már elmúltak a mesebeli vágyak,
messze vitték a sok virág illatát!