Versek az öregedésről
Álmomban tűsarkú cipőben
kopogtam a város főterén,
türkizkék kabátban könnyedén,
sálam szállt a lenge időben.
Egyedül
Itt hagyott emlékek fényében tükröződő magány,
hogyan jutottál el erre a szintre, számodra is talány.
Rád talált az egyedüllét árnyékot vető fénye,
te magad lettél a magányosság emberi lénye.
Életbe hatolnék, de nincsen és nem volt trójai faló,
Ha lett volna, akkor én lettem volna az élethabzsoló...
Az élet sokszor pont olyan, mint egy patkolatlan, sánta ló!
Lám, mennyire levertté is tesz
egy ilyen bús, ködös téli nap.
szürke árnyak a szürke falakon
s vad viharral köszönt be a tél
feladni soha de nem tudhatom
a sejtelmes éj majd miről mesél
Fonnyadok, aszalódom, mint az öreg gyümölcs,
lelkemen egyre nő az idő-szemölcs...
Örök idő. Ott, a messzeségben
égi felhőn ülve egymagad
nézed, hogy a tűnő Nap hevében
a mi időnk mily gyorsan halad.
Mint egy avarba hullott falevél,
Olyan magányos lettem én.
Sok szenvedés után elmentél,
Számomra örökre elvesztél.
Azt mondod, szép vagyok. Hajam szépen ragyog.
Szemeimben fekete sejtelmesség csillog.
Bőröm selymes, járásom kecses,
Karcsú derekam, mintha lennék húszéves.
Nagymama, miért nem voltak színek régen?
Voltak bizony Kincsem, csak nem a fényképen.
Színes volt a világ, épp úgy, mint a lelked,
ami, látom, most is ide-oda repked.
Elrepültek az évek felettünk...
Gyorsan elszállnak az évek felettünk,
azt vesszük észre, nyugdíjasok lettünk.
Fiatalon hittük, hogy örökké tart a nyár,
halhatatlan az élet, végtelen a napsugár.
Aprók,
vékonyak,
százan sorakozva
fonják be az idővel
tükörsima arcodat.
Lennék újra kisfiú,
szerethető szépfiú,
kire rámosolyognak,
arcára puszit nyomnak.
Jó a délutáni alvás
és utána egy sütemény,
amely lehet akár almás,
lefogyni már úgysincs remény.
Ötven évem megszökött,
bár vigyáztam rá nagyon.
Már nincs hatalmam fölötte -
az idő nagy Úr, tudom.