Önismereti versek
Egyedül csendben
Néha jobb lenne nélküled,
talán te is boldogabb lennél.
Néha kell a csendes magány,
néha kell a megnyugvás.
Azért vagyok, hogy én legyek,
Ami máskor vagyok, az nem én vagyok.
Még hűségesen áldozom
az irodalom oltárán,
esténként írok verset
a rímeket gyakorlóan.
Lát-o-(más) arcát takarja.
Álarc a világnak,
burkolt én máznak,
csillogó, alakja.
Van egy hely, honnan elindulni jó,
s hová visszatérni mindig nyugtató,
adni és kapni tanít - kimondja, ha
valamit igaznak hisz -, mert tiszta
vizű forrásként fakad föl belőle...
Megszülettél,
felragyogott egy fényes csillag,
keresztre feszítettek,
elsötétült a Nap,
és az ég kárpitja meghasadt.
Fogok még szeretni tisztán a szívemből,
A múltat elengedem egyszer.
Fogok még libabőrt kapni a rímektől
És élni lélekkel, testtel.
Lelkünkben él egy Tűzmadár.
Amikor kitárja szárnyait,
látó tekintetünkre vár,
hogy a lét félelmes árnyait
minden kételyen áthatolva
fénnyel borítsa sárga tolla.
Ez egy kifejezés,
Mellyel a Földön élsz.
Alappillér az élethez,
Értelmetlen nélküle
Élni az életben.
Mindig oly sokat változunk,
És olykor mindent beáldozunk.
Múltból nehézséget a valóságba áthozunk,
S ki itt legyél, ezekkel átkozunk.
Lehet szó és rím...
Szép, színes és tarka.
Ha nincs benne a szívünk...
Se füle, se farka.
Sötét a lelkem
Testem színes ruha
Értékes jellem
Amit mutatok buta
Személyem kemény
Mert a szívem puha
Keresem a helyem
Talán eljutok oda...
Lelkem börtöne az, mibe be vagyok zárva,
Elmém zaja az, ami rákényszerít fájva.
Hogy is lehetett volna?
Gondolkodom hangosan,
Mit is kellett volna?
Felperzseli elmém a gondolat,
Vajon miért nem lát a sok vak?
S ki fizikai látását veszti, más érzékét fejleszti,
S többet érzékel a lényegi világból,
Sajnálod őket, de a végén kiderül, ki járt jól.