Önismereti versek
Amikor elveszted magad
amikor rátalálsz önmagadra
egy cseppnyi valóságban
az jó -
széles e világban
elringató
Valami chicagói bluest hallgatok,
Arcomon könny pereg,
S míg egy újabb pohárral kitöltök...
Amikor szeretlek, látszódom és eltűnök,
Mindent csak szeretetből próbálok,
A lelkemben közben megszépülök,
Ha engedem látni, nincsenek határok.
Egyszer majd biztos megjegyzem,
Hogy nem szabad bánkódni minden egyes percen.
Egyszer majd biztos belátom,
Hogy velem van a baj, s társam a magányom.
Lám, újra itt vagy, kedvesem,
Újra meghoztad a nyelvem.
Míg ősellenségeddel vívtam,
S szőttem csámpás tervem.
Belenéztem a tükörbe, és valahogy mást láttam, mint akartam.
Nem magamat láttam, hanem valaki mást halványabb alakban.
Csend van, hajnalpír.
Városrész meghal,
Százszorszép dallal sír.
Megint a bűn kísért, vagy ez maga a Sátán?
A lelkiismeret már a sírjában forog,
Mire furdalni kezdi oldalamat, hogy ne essek el kábán
A vétek mocsarában. Most csak tesztel,
Hogy elkap-e a horog?
Olykor sötét villanásba dől a szívem,
Máskor csodás színekbe rovok le mindent,
Egykoron a lelkem szabadságra várt,
Nem tudtam még, hogy a vers a megoldás.
Azon az ajtón, ha kimész,
becsukd,
hogy ne fázzon a lelkem tovább.
Magáról nem sejti: ki ő,
de én tudom, hogy ő a kő.
Ha jobb nem is, így több vagyok,
ő is vagyok, kő is vagyok:
már mélyem sodrában zuhog.
Boldogságot ne hazudj újra nekem!
Nem jobb, ha drága ruhákba öltözök.
Értéktelenek az instant örömök.
A kevesebb néha több lehet.
Talán baj van velem?
Hogy ki mint fogja megítélni azt, amit magamból kiadtam, tudja a...
Valakinek majd egyszer tetszik, és nem veti meg a kacska rímeket,
megérti majd, hogy volt egy ember,
egy olyan, ki rímekben vétkezett.