Önismereti versek
Mindannyian egyediek és
különlegesek vagytok, okkal
vagytok itt, ébredésetek
hosszúra nyúlott!
mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek...
kitömött perceket nézegetek
szorosra zárt szemekkel:
ezért sírok vagy azért nevetek
így vagyok még életben
Vagy valaki,
Ki által több lett a világ?
Kiültettél-e magot,
Hogy termését leszeded?
Jin és Jang
lelkem, ha fájdalomtól háborog
komor és mély sötétségben játszik
gondolatom, ha űzik démonok
sűrű fekete fellegnek látszik
Mikor félek attól, ami vagyok,
az erőm elhagy, szívem sajog.
Helyreáll az életfeladatom,
megosztom a tapasztalatom.
Magamban én már eldöntöttem
még akkor ott, az anyaölben,
ha nem is én, de génkényszerek...
Munka, család, barátok, szerelem,
S az örökös "képes vagyok rá, mindenkinek megfelelek".
De mégsem. Ha megszakadok, sem leszek elég jó,
Valakinek mindig útban leszek, mint egy nem kívánt kór.
Eltört a tükör,
A folyosón lógott.
Finoman metszett, lágyan ívelő vonalak,
Még láttam benne gyermekarcomat.
Születtem anno e földre - vajh’ mi végre?
Akarni a jobbat és tenni is érte,
hogy legyen hite még jövő nemzedéknek,
mielőtt - mint füstkarikák játszi szélben -
szétfoszlana emlékem a messzeségben...
Magamba nézek.
A szempilláim is befelé nőnek:
csontom bozótjában...
Az Illés szekere a hit,
a szikra, ami benned éled,
másnak homály, téged vakít,
gondolat-fáklya, láng-ígéret.