Önismereti versek
Minden profán strófámmal téged éltetlek,
míg te csak az illusztrációkat nézed meg.
Zengő hangú orkán a lélek,
szeret a szó, mi valakivel jót tett,
szeplő a bánat minden háton,
fájhat az élet, fájhat az álom.
Kibontakozó virágsziromként,
napra forduló tűzsugarakként,
felfelé tekergő kígyóként,
ekként láss engem!
Továbblépek, itt már nem szívlelnek,
elhagyva a várost, emlékeim temetve.
Nem, nem maradhatok hazámban,
bánat felemészt, találkám nincs a halállal.
Elutazok egész világon át,
keresve régi önmagam, meglelve tán.
Egy hajkefe maradt utána,
Amit gyakran megszagolok.
Itt maradt az illata benne,
Amiért még néha én is itt vagyok.
Újjászületés
Fiatal, még most született.
Előző életére emlékezget.
Testét hamu borítja.
Lelkét így gyógyítja.
Egy gazda a minap hazafelé mene,
Séta közben egy tojáson akadt meg a szeme.
Mikor kezébe vette, melegnek érezte,
De visszatenni nem tudta őt a fészekbe.
Ház asszonya lennék, leszek.
Férj kedvére tennék, teszek.
Ha vágyom rá, megérintem,
Ám ha nem, hát ne érintsen.
Új év közeleg, peregnek a percek,
gyermektől a felnőttig remény tölti
meg a szíveket.
Beismerem, koholt ködökbe bújtam,
neked hazudni nem maradt okom.
Ha mit se fájna, mennyit érne múltam?
Lennék, mint házát megtagadt rokon.
Sokat gondolok rád,
Többet, mint gondolnád.
Imáim ha hallanád,
A válaszokat megkapnád.
Búcsúzik a régi, kezdődik az új.
Ünneplő sokaság mind egy követ fúj,
Köszöntenek csengő pohárral kísérve,
Fogadalmaikat újból megígérve.
Nekem az kell, az érdekel,
mit nem látott még senki.
A valóságnak méhe kell,
oda visszamenni.