Önismereti versek
És látom Lackót megint,
Ahogy sodródik az árral,
És a kis bolond csak legyint,
Pedig kapálódzik lábbal...
Nekem alig akad igazi barátom,
Mindenkinek a nyers énemet adom,
Magányos farkassá lettem, belátom,
Kicsit nyomaszt ez az élettelen vadon.
mert mikor minden számít,
akkor már semmi sem.
belefeledkeztem az emlékezésbe.
csak arra nem emlékszem,
hogyan kell felejteni.
Amikor együtt rezeg a lélek,
és egymásra felelgetnek a fények,
hanyatt veti magát az égbolt,
felszínre tör bennem a "régvolt".
Szív-ereim tintakéken duzzadnak.
Márvány égen hófehérben juh-paplan.
Szellő nyájat úgy terelget. Fúj lehelet -
szertefoszlik. Apró bodrok,
mint a fodrok, köddé válnak.
"Ki minek gondol, az vagyok annak,"
Engedj egedre hullócsillagnak,
Fénykévém őrzi éjjel az álmod,
Sugaram valós, sajnos, nem áldott.
gyerekként voltam őszinte utoljára,
legalábbis másokhoz, úgy igazán
azóta sem sikerül, és unom már a
saját gondolataim, ha kitalál
még valami abszurd betűlevest
szegény fejem... sajnos azt is
legépelem... meg nem elégelem
soha! szemérmesen magam elé...
Legfőbb az életben, hogy a döntésed
Belőled eredjen, ne legyen kétséged.
Hallgasd meg a többi véleményét,
Figyeld, hogy melyik okoz jó élményt.
A csend mélysége van bennem,
hol a lélek megpihen,
a futó zajok elmaradnak
kaput zárva a világnak.
Túl száz és száz koholt bajon, bajon,
lángoló koporsóm honom, honom.
Kezdetleges rapszódia a szenvedő szerkezet ellen
keresd Magad benne
Vízióim rabja vagyok én,
Hol annyi sem igaz, hogy igaz, ami tény.
Rapszódiámat írom tudattalan,
Ami, ha elkészül, olvasatlan.
Kérdezte barátnőm:
"Honnan van az erőd?"
Válaszoltam rögtön:
"Hát a gyökerekből!"
Árulkodnak a nincstelen percek,
Adnék, ha lenne, olyat, mi tetszhet,
De legyen tőlem, mint igaz zálog,
Önzetlen lenne, és így sem találod.
Megpihen csendjében a vándor,
gondoskodó, akár egy pásztor:
ki tereli örök nyáját,
ki őrzi lelkének báját,
ki nyitja csodára zárját.