Önismereti versek
A lázadó korszak
Alig bújik a borostád, s már feszülsz a világnak.
Elvárod, hogy repedjen izma apádnak,
Ha már úgyis leszülettél erre a világra,
Legyen mindenki az egód szolgája.
Mint egy jégen táncoló szarvasborjú.
Miként reped alatta a vékony talaj.
Úgy képzelj el engem.
Fiatal fák nyúlnak az ég felé, nem bírják, oly nagy a lombjuk.
Ágaikat hullajtva enyhítenek magukon, s az erdőben hangos a kacaj.
Gyenge fa egy dús lombú világgal szemben.
A menetrend szerinti utolsó vonat is elment,
Leülök a kopottas, zöld köztéri padra,
Hallgatva a kellemes esti városi csendet.
Nem tartozom senkinek, senkinek.
Ha pálcát is törnek felettem,
hát azt félvállról veszem.
Legyen göröngyös, nehéz az utam,
hogy mit teszek, az a jellememre utal.
Szabadnak lenni, mint a madár,
ne írja elő senki, hogy hol a határ!
Titkokat rejt a hajnal,
fülembe oly mélyen súgta,
napsugarai arcomat perzselik,
ahogy föld megvilágosodik.
Nem látok, nem hallok,
permanens végzet a háló
túlsó felén.
Ismeretlen ismerősként nézek a tükörbe,
Valahonnan ismerős, s mégis kicsit más.
Ismerem, de biztosan nem tudom, hogy
Kit ismerek... ő lenne az,
Vagy épp az, kire mindig csak vár egy látomás.
Tükröm, tükröm
A szememben nincs fény,
Elhagyott úgy, mint a sok remény,
Elment, mint szívemből a hit,
Tükröm, tükröm, mondd meg, ki áll velem szemben itt?
A lelkem is, úgy érzem, hogy lassan felnő,
Sok fájdalom, ami lassan eltűnő,
1001 éj és 1001 szenvedés
Szívemnek fáj még,
De már nem úgy, mint rég,
Változnék még.
Már rég nem az egyoldalú
barátságok felszínén élek.
Maradtam magamban csupán
a megnemértett lélek.
Van nekem az a két szemem,
Mellyel a világot egyben nézhetem.
Nézem, de nem tisztán látom,
Hisz egyik szemem ég, másikkal fázom.