Önismereti versek
Két kezem összeteszem,
Gondolván hirtelen
Rengeteg sok tetteken.
Most mindet elrebegem
Teneked, Istenem.
Szalad a szellő magában.
Köpenyét világra tárja,
Fújja, csak fújja, hogy
Lelkéből kiadja a jót,
Elnyeli az elhalót.
Ülök a kihúzott kanapén,
Kezemben csoki és narancslé.
Fülemben koreai pop bömböl,
Mint szótlan sorok a könyvből.
Tudom, ki vagyok, csak elmélkedem,
Lehetnék Isten báránya elméletben?
Aki a földön jár, de nem béget sehol,
És a gyapjúm sincs, ami pulcsinak való.
Lám, beköszönt megint.
Az éj leple ismét leint.
De álomra én fejem
Nem hajtom le ma sem.
Tükörcserepekből áll ez a világ!
A másikba nézve önmagam láthatom.
Nem kell, hogy sorba állj,
mert mások azt teszik.
Vannak bőven hízelgők,
irigyek, ki ítélkezik.
Egy pohár lélek
Oly régóta írok, igaz, a magam örömére,
Inkább írás, mert a versnek csak töredéke.
Formába öntöm!
Na nem, mint szobrász a szobrát,
Inkább, mint kohász
Az olvadt vasat, de amit kap, még azért az nyers marad!
Csábos a parfümöm, magamnak is tetszik.
Jól vagyok - mondja a dal, nem érdekli senkit.
Nyikorgó szék, erkélyi naplemente,
csicsergő fecskék szúnyog után repkedve.
Néma csend öleli át párás tekintetem,
Távolba nézek,
Hátha átlátok a fénysugáron túl,
De szívemben háború dúl.
Én már tudom, milyen romjaimon állni.
Semmiben sem hinni, semmire se várni.
Milyen, mikor minden, minden veszni látszik,
mikor sok már az én, s nincs vele a másik,
mikor sarkig tárult kapum becsapódik,
nem jut el a csendem a legelső szóig,
tudom, mennyit jelent valakire várni,
milyen irtóztató zuhanni és fájni...
Éhen veszem királyom földjén,
Magvam megszakad a határban.
Tövis virít pázsitom zöldjén
S Isten kurjant, kacag magában.