Önismereti versek
Mi a fenét képzeltem?
Hogy lehettem ilyen gyáva, nem értem....
Nem hisznek a koldusnak,
Nincs hite a rosszaknak.
A hitét elvesztő ember
Csak kóvályog a pusztában.
Szavát hallgatnám a csendnek,
s talán meg is érteném őt,
míg lágyan átölelve tart engem -
lassítva a rohanó időt,
szeretném a csendet érezni,
rózsabokrokhoz hasonlítanám,
amint önfeledten virágzanak
tavasszal, egy májusi éjszakán...
Most, ahogy átkel a réven
végleg a hetvenöt évem,
nem tudom azt, hogy idén
érzik-e azt, amit én?
Idő hull, akár az eső, arcom barázdáit hasítja.
Kézfogások, őket láthatod-e még, ki tudja.
Emlék és megannyi személy, agyadban káosz.
Tegnap beszéltetek, most mész a fejfájához.
Hallgasd a várost,
Állj meg egy szóra.
Figyeld a párost,
Ez egy lopott óra.
Ítéletet mond-e a Sors,
Vagy csak újabb terhet ró rám,
Nem cipeltem még eleget
Zsákszám,
Görnyedtem alatta de sokszor,
Most mégis
A Halál velem táncol.
Volt egy szív, tiszta és önzetlen,
érzett és látott, megérzéseivel
ismerte fel a világot!
Könnyek ha hulltak, örömkönnyek
voltak, többségében így volt,
mikor még a létezés egy volt.
Régen volt, de volt, mikor
Egy szót sem ismert nyelvem,
Majd azt mondtam, "nem" - mi volt??? -
Kérdezték megdöbbenve.
Emlékszem, néztem, hogy halok el,
Szemed íriszében hegedül
A lelkem, miközben részegen
Ott fekszem a parton egyedül.
A világ rendjét próbálom. Felsegít egy
kiskabát. Piros színe foszfor, s tükörképe
fekete nadrág. Együtt mozognak, aztán
külön. Két fél test iránya szalad át a
tükrön - meg a lámpák meg a fények,
mint színházban meghajlásig játsszák,
hogy másik világban élnek.
Hiába szól a belső hang, ha végül nincsen megállás!
Mikor már csak a vészjelző sikít, és villog a piros szín:
Ne menj tovább, még van visszaút, hol az út már kopár...
De erős a lejtő, csak kiált a szív: mért ölöd magad, ha az élet hív?!
vagy látod, ha hiszed...?
Mit látsz, mikor a szemembe nézel?
Elvarázsol szépségével,
vagy megijeszt a vétségével?
Látsz-e benne mélységet?
Mindenki ugyanazt mondja:
"Még van időd!
Ne siesd el a dolgokat,
Majd csak eljő!"
Fogalmuk sincs, hogy ki vagyok,
Mért élek így,
Csinálok mindent úgy, ahogy,
Van, aki bír?
Köszönöm, hogy mindennél jobban szeretsz engem!
Szeretek veled együtt lenni.
Jó, ahogyan mindig a kezedben tartasz és meghallgatsz.
Ha bánatos vagy, én vagyok a vigasztalás;
ha örömöd van, azt is megosztod velem;
ha nevetni akarsz, minden alkalommal szívesen vidítalak fel.