Önismereti versek
Bár ismernétek engem!
Megkörnyékezhetetlen nem voltam soha!
Lehettek ellenem s velem?
Tudom, nem voltam csak néha ostoba.
Kacagó tündér vagyok én,
Evezek az élet tengerén.
Kikötök a boldogság szigetén,
Máskor meg a bánat földjén.
Elgondolkodtam, miként is írok
De ahogy olvasok, egyszer csak sírok
Elmondhatnám, mit érzek én
De akkor hang bennem hogy ég?
Már nem hagyom üresen
bevetetlen kertem.
Most a gyomot tépkedem
csomókban belőle.
Hallom a hangod, beszélsz hozzám,
"Én is a tiédet, válaszolj
Nékem!"
Sűrű e köd, mely ereszkedik ránk!
"Ó, minden kezdet ily` nehéz,
Kedvesem!"
A múló hiúságról
És süllyednek a kongó, kifosztott évek,
e lomhán zörgő, léket kapott pléhladikok...
Görnyedve ólomsúlya alatt a félsznek,
Árkában komor, képzelt kétségeimnek,
Bátran megragadom szavait szívemnek.
Tudd, hogy benned van a tiszta fény,
A forrás vagy, örök, halhatatlan lény.
Őszi reggel, leány, cigaretta...
Füst és pára
Tekergő násza
Reggeli sóhajod
Olyan kevesen vagytok sokak,
és olyan halkan lehet hallani, hogy ti
kiáltotok.
Még láthatatlanságotokban is csak titeket
látom.
Kedves barátomnak
Szép dolog a szerelem, mert örök, mint a lét maga,
Csak bánom már rég a kínt, mit hordoz az élet zaja.
Szeretem önmagam, de magamban téged jobban szeretlek.
Mégis most értetlenül állok, hogy nem vagy része szívemnek.
Naiv vagyok, igen, mert hiszem
az emberek jóságát, jóra vágyását.