Önismereti versek
Vírust sokszorozza a sejt,
nem is sejti milyen veszélyt
rejt!
Kérdezted, írtam-e,
azt válaszoltam: mért kellene írnom?
Elfogytak a szavak,
Pedig most kellene hívnom.
Az éjszaka sötétjében vándorol egy lélek,
közelebb ér hozzám, s én hozzá érek.
Megéget alaktalan bőrének jeges tapintása,
mégis vágyom rá, csak hogy velem jöjjön az utazásra.
Megtalálod a kegyelmet,
csak mutass némi fegyelmet!
Szánj rá időt, keresd meg,
és magadat ne fedd meg!
Régi idők
Régi, dohányszagú szobába ülve olvasom
Egy kedves klasszikus könyvem,
Ami nagy tanítással szolgált felém,
Magamnál tartom eme kelmém.
Elvárások olyan nagyok,
Tökéletes én se vagyok.
Mégis azt hallom másoktól.
Szabadulnék a hangoktól.
Én nagyon szeretek repülni, szárnyalni,
de a földrengés óta rájöttem,
lélekszárnyaimmal csak nyugodt,
békés környezetben élve...
Ébredj, te és én
Sötétség, te legősibb hatalmasság,
Ott vársz majd ránk, ha időnk véget ér?
Fényesség, te időtlen másodszülött,
Ott vársz majd ránk, ha időnk véget ér?
Isten, te halhatatlan, legfőbb alkotó,
Ott vársz majd ránk, ha időnk véget ér?
Mert az vagyok, jelentem!
Ez, mi pontosan leírja jellemem.
Fény, mely az északi égről fakad,
Mely alatt szomorú könnyet ejteni
Nem szabad.
Hittem én már emberben,
Hittem én már Istenben,
De amikor kellett,
Egyik sem volt mellettem.
Tudod-e, mit jelent a vágy,
mely ott bujkál
elfojtott dalod mögött...?
Rusnya képű, gonosz szörnyek
Bújnak meg a vadonban,
Hogy lencsevégre kapjad őket,
Nem engedik azonban.
Nem igazán aggódom,
De bevallom, féltelek.
Érdekel az én sorsom,
Érdekelnek emberek
Csak kacat voltam teremtőm kezében,
Néhanap babrált rajtam, javítgatott,
Kis fényt keresett bennem a setétben,
Aztán mégis feladta és eldobott.
Nehéz kérdés, kiben hiszek,
mert már elmúlt sok évtized,
jöttek a keserves évek,
egymásba nehezen értek.