Önismereti versek
Fényesőként hull reám a béke,
felüdítve fáradt lelkemet,
hálatelten felnézek az égre,
Isten lelke éltet engemet.
Én nem vagyok az árny,
Mit szobádra festesz,
Ajkaddal, mit olykor
Hangtalan megteremtesz
S kellően bezársz.
...önmagamba botlottam
a feledés útján,
s kérdésre kerestem választ,
mi maradt még ezek után,
...hisz szavakkal mondott,
nem volt rejtett értelem,
akárcsak a nyújtott kéz jelzi,
igazi a belső érzelem...
Ma is éreztem, ahogy a múlt szele arcom finoman pirossá tette,
de felmelegített az otthon melege, ahogy minden hidegem elvette.
Falai már magasan állnak
A rég elveszett királyságnak.
Kopott trónján kopott koronával
Csiszolt szívű királynő ült egymagában.
Az vagyok költő
Lemerült elmédnek a töltő
Lehet a veled szembe jövő
Vagy a téged szembeköpő...
Második ezredét ütötte az óra,
Mikor ráléptem én erre az útra,
Stabil volt az út, melyről utam indult,
Szívem lángra gyúlt, de idővel kihunyt
Segíts összerakni a széjjeltört álmot!
Hozzá a jó eszközt szívedben találod.
Szeretetnek hívják, s hidd el, hogy létezik,
amikor megszületsz, rögtön beléd teszik.
Avagy egy nyomorú élet kafkai körforgása
Sok madárnak kicsiny dombján
Csipegetek dalokat mondván,
Rekedtes énekem fülre nem talál,
Hát helyem mégsem itt talán?
"Az anyák csak éjjel sírnak!"
Bevallom, én soha nem tagadtam, ha fájt,
nem bújtam el az éjben,
vagy egy eldugott sarokban,
rajtam látszott mindig is,
ha valami bánt.
Szívem billentyűin a nyugalom játszik,
gondolatom is csak lábujjhegyen cikáz,
vétkeim feltárom a befogadó égnek,
nem rejti már lelkem se páncél, se máz.
Ősz van megint, kezem ködökbe mártom,
s tócsák vizében fürdetem szemem,
a sárba lépek, hadd mutassa lábnyom,
meddig jutok, ha meg sem érkezem.
Érzem, valahol még megvan a humorom -
tán dolgozik bennem egy nyápic tumoron,
vagy gubbaszt magában a tobozmirigyen,
hogy ne lássa pőrén sok gonosz irigyem:
igazi óvóhely - rejtős amigdala -...
Úgy gurulnak előttem az elhasznált évek,
mint gesztenyék játszó gyermek előtt,
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok -
ráncok fáznak meredten kemény tükör előtt,
az elpergő időt siratva szőnek át, mint
hajdan színes álomparkban ottfeledett fák tövén
a moha - ahogy ágat, vesszőt, indát, mindent benőtt -...
Időtlenül álmodozó,
rettenthetetlen magánnyomozó,
nesztelenül lopakodó,
türelmetlenül tolakodó,
emberektől vonakodó,
ábrándozva buszhoz induló,
bosszús sóhajtól megtisztuló,
tornacipőben lépkedő...