Önismereti versek
Lét és nem lét határán,
a puszta semmiben ülök,
s még kapaszkodom az Időbe,
mielőtt az anyagból eltűnök.
Eltörli a gondokat,
S magából esőcseppet bontogat.
Ha nem találnék kiutat magamból,
Megtanítja, nincs olyan.
Csak egy a hazám nékem,
más honra nem cserélem.
Hívogat a messzeség,
de inkább a nehézség!
Már megint csak én,
Egóból s önzőn én,
Makacsságból ismét én,
Haragból s félelemből én.
Beköszöntött az ősz,
fák hullatják leveleiket.
Hullnak szép emlékek
homálynak medrébe.
Nézed magaddal szemben tükörképedet,
fintorgó pofáidat hiába vágod,
mögéje másvalaki arcát képzeled,
akivé szerinted most kellene válnod.
Egymástól elrekesztve,
vakon beskatulyázva
bezártak bennetek egy
doboznyi éjszakába.
Nem
etet
már többé,
rémes-krémes,
ördögi vágyszer,
métellyel töltött
tortaszelet.
Kérdeznélek, szívem, hiszen bennem élsz,
Beszélgessünk kicsit, talán vágysz valamire rég.
Meséld el nekem a szíved legmélyebb titkát,
Hátha megadhatom neked, amire vágysz.
Számos helyre vitt, sodort a sorsom,
szálló füstté vált emlékek, boldog,
színes világok távoli árnyképe
most vigaszt hozó mennyei kellékek.
Még várok... várok a csendre...
mi végre... a tenger hullám elül bennem.
A lelkem minden rezdülésére
letűnt szavakat kerestem.
Halk énekem...
gitárhúrzörej.
Még hosszú az út, min végig kell menni,
addig kell őszinte embernek lenni.
Vannak nagy hegyek és néha kis gödrök,
sok lélek vigyáz és örömmel őrköd.
Egyszer valahol egy
ismeretlen pete élt,
viráglevél alatt töl-
tötte egyszerű életét.
Valahol bent
Nincsen mitől félni ezen, csak egyszer kell túlesni,
Egy pillanatra fáj csak, a halál arca túlfesti.
Így megiszom meg elszívom, az utolsókat leírom,
Azt elalszok full készen, ha épp nekem úgy tetszik.