Önismereti versek
Több, mint huszonhárom éve kezdtem el,
A lelkemben lévő érzelmet tártam fel,
Akartam, hogy lássák, ki is vagyok,
Mert a szót nem hagyták, folyton belém fagyott.
Púpozhatod a pénzt halomba,
de szellemed behorpadt csonkakúpja...
Álprofil
Kicsiny városban, ahol egyszerű emberek laknak,
Látásból ismerik egymást, ha nem születtek vaknak.
Mégis vannak páran, akik képzeletben élnek,
Egyedüli emberként játszanak vagy négyet.
"Ragyogjatok!
Mint égen a csillagok"
Volt olyan köztetek
Aki igazat hazudott?
Viselkedésem és a tudat nincs összhangban,
Mármint furcsa ebben a hangulatban.
Mára már elfelejtettem, miért vagyok itt?
Annyira nem is vagyok fitt.
Nem tudom, hogy lehetne kinevetni,
nehéz szívvel, tíz ujjal betemetni,
ami régóta a lelkemig halott -
nincs hirtelen kapott jó, sem látható
jele ennek, testemen súlyos béklyó:
ami elnémít minden hangot s szétszór,
mintha sohasem lett volna, nem voltam
megfelelő az ismétlő álmoknak.
Hidegen koppanó felismerés:
Csak egy icike-picike átverés.
Kislányként sokat álmodoztam,
Saját kis világomba elvonultam,
Kizártam mindent, mi bánt,
Így kevésbé fájt a magány.
...A szemed világa, a lélek sivársága,
Aminek máshol, másban nincsen párja.
Néha engedem magamnak, hogy egymagam maradjak,
Hogy levehessem énem színtelen, fakó most-ruháját,
Ahol igazi önvalóm, bár piszkos, de így is szép.
Egyedül
egy végtelen keringésben
egy eltévedt mondatfoszlány
az örvénylő feledésben
elkéstem
még nem virradt
aztán mégis
a pirkadat...
Ott kujtorgok a napsugárral
Poros dűlőutak mentén.
Hogy itt lehetnél most velem,
Hisz a fájdalom ma már
Csak csupa mirha és tömjén.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül
Mégis ti lesztek a vesztem
Mert ha egymagam vagyok
Túl hangosak lesztek