Önismereti versek
Hit! Gyermeked vagyok, Istenem, jól tudom,
Teszek érte, jó legyek! - mért belebukom?...
Részeg vagyok, mégis józan,
csak találnám ki, miért pont rólam
terjengnek a pletykák.
Ja, hogy ezzel szívatjuk egymást?
Az önszeretet hiányának emésztő tüze.
A sötétség mindig itt van.
Az öngyalázó gondolatok.
Erejével nem bír az agy,
Félelmetesek a hangok.
Miért is vagyok e világon?
Miért a dús rét, ha levágom?
Miért a szemem, ha ki nem nyitom?
Miért nem mondom gondolatom?
Árva pók ereszkedik az ereszen le,
Elvetve figyelem, keresztes-e?
Egyedül rágja magát az éjbe
A pók s a költő egy személybe`.
Most neked adom - ha kell, viheted
Szememből a ki nem sírt könnyeket,
Nem érdekel, ha mind el is viszed,
Csak ültesd el bennem újra a hitet.
változatok
a.
Ahogy a szellem leereszkedik,
ugyanúgy fel is emelkedik.
Szenes az ablak széle, a gitt itt egy kissé lekopott,
A lelkem is kopott, itt-ott karcolt egy kissé,
Lehet, mások számára ez klisé,
Vagy gondolja, aminek akarja,
Én csak leírom, mi bennem van,
És te olvasod egy másik ponton,
Lehet, nem is ismerlek,
De te olvasol engem...
Kell még, csak szomjazom,
Mint napnak derűs melege,
Egy fának gyenge törött ága
Felöltve, később majd levegye,
Él napról napra, tegnapról mára.
Fekszem a napon,
Jó anyám ringat,
Tehén az ólban,
Friss szénaillat.
Görcsösen növök, dagadok.
Héjszerű húsfal fojtogat,
Egyre csak többet akarok,
S már-már értem báb voltomat.
Nyitom a szemem! A fényt beengedem.
Táplál a csend, most néma az értelem.
A semmi a mindennel újra egyesül.
A teremtő önmagával szembesül.
Sorsom ellen harcolok
Nem az vagyok, akinek látszom,
ez csak egy külső, semmi más,
belül kislány vagyok, gyermek, csacsogás.
Nem az vagyok, mit külsőm enged látni,
hiába téveszt meg a külső látomás,
s belsőm napfény, csupa ragyogás.