Önismereti versek
Kinézve az ablakomon látom,
odakint csendesült a szél,
s csendesült szélben kint faágon
napsugár kezdett új mesét.
Boldogság, egészség meg vidámság,
pontosság, szegénység nem kívánság.
Gondosság, szerénység sem kiváltság,
gondolják, reménység zen imádság!
Ablakhoz szegezett, ráncolt homlok
számháborúzik a horizonttal.
Zsebemben toll, s a távoli pontok
összekötve alapos műgonddal.
Csak azt tudnám mi az áldozat
Délután ebédnek zsírja?
Nem kértem repetát három napja már
A farkasoktól sose féltem,
több vad, mint ember volt barátom,
a bennem élő idegennek
közöttük kellett helyet találnom,
tőlük tanultam eltűrni kínját
ragaccsal telt bűzös sebeknek,
mik felszakadva tisztulnak talán,
de be sosem hegednek...
Ember vagyok,
ki megátalkodottan az Istent játssza:
hibát hibára építve
dől össze emberi romvára.
Mi a költészet? Versbe foglalt lélek,
mely erőt ad, vigasztal, ha félek.
Felemel, átölel, ha magány borul rám.
Boldogság idején szókból szövött szárny.
Hajnalodik, virrad, pirkad, előtör a fény.
Visszahúzódik, menekül a sötétség.
Séta a múltba
A felszínre török újra,
Mint talajvíz a föld alól,
Érhet engem bárminemű mustra,
Nem lesz, ki tetteimbe közbeszól.
Ócska forgatókönyv ez, mihez nekem kellene
dramaturgiát szabni, de tehetetlen vagyok,
a múltidőbe hiába kapaszkodok, és keresek
valami állandót,
nincs, csak a változók írnak új képleteket
rossz megoldásokra, aztán a tegnappá vált
mát is szégyelljük, megtagadjuk önmagunkat,
téged is.
Feledni kéne minden szót, mi sértő.
Csak kitépni mindet az elméből.
Ébredő mozaik a reggel,
minden darabja végigsimul
rajtam, egy rendetlen tömeg
felbolydult, szétszéledt hamvain.
A lelkem pőrén
Hajnali három, mélységes a csend.
A lelkem pőrén.
Friss gondolataim útján - lassan a valóra ébredve - haladok.