Önismereti versek
Fantasztikus érzés, egyfajta katarzis,
amiért annyira szeretem ajándékom,
s mindenkoron hálás szívvel tekintek
felfelé, valahová a felhők fölé.
Üres lelkemen repedés,
Gerincemből halk recsegés...
Figyelőn
Az óra ketyeg,
a toll, mint zsákmányát leső ölyv,
a papír fölött szitál...
Én vagyok a lelkem?
A kérdésbe két kézzel
Beletenyereltem?
Ez lenne akkor a vészjel,
Amit az ember ép ésszel,
Józan vérrel
Megelégel?
Álmodtam egy léket kapott hajóról,
Ami minden naplementekor indul s odavisz.
Csomagoltam s indulhattam volna,
De itt maradt valami, egy ócska obeliszk.
Átlépem halkan az álmaim kapuját,
s mögém elszórom az átkok rút hamuját.
Bátran lépek, nyitott szívem remél,
az átkos gyilkolás többé már nem él.
Nem vagyok világ,
melyben lassan nyílik egy virág.
Nem vagyok földrész,
melyért egy felfedező elvész.
Ha megáll az idő,
és továbblépdel a tér,
mi szeressünk tovább,
ez még bőven belefér.
Nem vagyok név, és nem vagyok kép,
se sovány, se kövér, se csúnya, se szép.
Hogy jut egy ember odáig, hogy darabjaira hullik szét?
Volt mágnes, mi összetartotta, s egésszé rendezte a porcikákat?
Nem lesz címe, mert gyűlölöm,
ami fakasztja a szót, abban nincs öröm.
Mérges gépként gyártja folyton
zord álmaim, hogy megfojtson.
Remegő kézzel írom e sorokat,
Nem hagy nyugodni egy kósza gondolat,
Ki vagyok, ha nem önmagam adom?
Megváltozhat igazi valóm?
Úgy mentem volna, de maradtam
térben, időben, anyagban.
Senki foglyaként
a mindenség mocsarába ragadtam.
Parttalanul és hontalan
hullámzol, mint a tenger,
de ha gyökérszőnyegre lépsz,
minden lépted gyökeret ver.
A pillanat terhe most épp nem enyém,
Siklik a lélek a víz peremén.
A tiszta igézetek látszataként
Nézem, a mélyben mint játszik a fény.