Önismereti versek
Szél táncát hozza a hűs hajnal,
nap arany sugara, mint szalag,
öleli körbe az ébredő reggelt,
mint égető bút léleknek könnye.
Miért mondják azt állandóan, hogy én jó vagyok?
Pedig tudom, elhagynak, mindig bejönnek a jóslatok.
Nem tud egy ember sem maradni mellettem,
Pedig igyekszem, de még úgy is elmennek.
Álmomban fény voltam,
majd szín és vízesés.
Világos volt, mit gondoltam,
mégis hamis az egész.
Én a szabad eszme fia vagyok,
s ebből én nem engedek,
de nem találok arra okot,
hogy ezért mással verekedjek.
Fogadd el magad,
hiszen az te vagy,
lépjél túl a nehezén,
kezdj mindent az elején,
ne legyél egyszerre a világ tetején.
Szitáló hervadása régi örömödnek
Halványuló Fáklya, mintha lelked fordulna
Egy tisztátlan színbe...
Fényünk, mely előttünk veszik oda benső homályunkba,
S egyre távolabb valós lényünktől, hogy érhetne a teljesség?
Akarok valamit adni, hogy lássák, én Én vagyok.
Szeretnék bizalmat kapni. Meleget, mert megfagyok.
Érezni valami tisztát, egy dolgot, de teljeset.
Figyelni, nemcsak nézni, értékelni a helyzetet.
Mikor hiszel magadban,
jobb akkor a világ,
hisz tudod, hogy a Teremtőnek
szüksége van Terád.
Nem v-életlen van mögötted múltad,
nincs ott olyan, mit neked a múlt ad,
R-ÉG hátrahagytál életeket s világot,
bár belőle nőtt ki sz-ép-s-ég/kes életvirágod.
Vérszívó szúnyogok lepik a testet,
Mely nyugalomért kereste a nyári estet.
Az éj sötétjét hold fénye nem töri,
Halott felhőknek kell odafent megfeszülni.
Megbuktál, vagy kinéztek?
Felmondtál, vagy kirúgattak?
Minden olyan más mostanában,
nincsen lelkem semmi oltalmában,
elmém meghasad fájdalmában...