Önismereti versek
Bizonyosság és bizonytalanság cikázik fejemben,
mint tébolyodott lovas a ködben-tejfölös lován.
Nem megeshedettség s nem nehéz eszmélés reggel-reggelén,
csak fakó múlt s kivilágosodott jövő a jelen egzakt mélységében.
Előttem az óriásom,
Bár azt mondják: szélmalom...
Kosárfonásról
az emlékek
csak apró töredelmei
a teljes képnek.
Inkább leszek egy szem borsó,
magányos kisujj a világban,
eltiport vadvirág,
ki sohasem hibátlan.
Szeretnél virág lenni egy csodaszép réten,
szeretnél csillag lenni az oly messzi égen,
szeretnéd látni, hogy mivé lett az ember,
s hogyan morajlik lelkében a tenger.
Lelkem kabát, így felveszem,
szakadt, foszlott, de szeretem
benne csupaszul önmagam.
Nem rejt el, csupán lóg rajtam.
Mérhetetlen fájdalmam a rossz útra térített.
Mert elvett tőlem mindent és mindenkit, a hitet.
Fájdalmam haraggá, majd gyűlöletté változott.
Mert igaz szerelmet nékem sosem hozott.
Táncolva érzem,
Hogy mit is tartogat számomra az élet.
a nőket már nem ismerem
az utca csendes nincs tömeg
és szembe már nem jön velem
nem vakkant rám kényes öleb
Idegek kötélen táncolnak,
Bilincsek szorosan láncolnak.
Falról csepegő förtelem...
Szálló percek maró vasfoga érint,
S várom a tisztán közelgő holnapot.
(Vágyakozás)
Félek, hogy megégek,
ha túl közel engedlek magamhoz.