Önismereti versek
Idős ember ballag, nem számolja lépteit.
Életórája körbe-körbejár,
A végtelenre vár.
Életem felborult,
Könnyeim hullanak,
Otthonom szerteszét,
Nyugalmam nem maradt.
Ezt a kört az ördög nyerte.
Nem kérte, lopta, elvette.
Szájába lökte, nem rágta s lenyelte.
Poéta lennék, vagy csak léha tollforgató,
babérra vagy örök szánalomra méltó?
Mi végre vagyok ily konok életfirtató,
ha kifakadni készül belőlem a buta szó.
Beszélj hozzám!
Kérik mindig,
Csak mondj valamit,
Mert nem értik
Ez a vers egyszerű,
fülbemászó dallam,
formája tervszerű,
megtanulod lassan.
Kényszerképzetek meglopta éjszakából,
Keserű ébren-álmok sikító zajából
Gyomorneurózis ébreszt,
Verítékes remegés környékez.
Csermelyed mélyén nyugodtság,
Víz veri fel évekkel formált formád,
Cseppekké tört csendben
Utazik majd benned
A külvilág zaja, s belőled tör a felszínre,
Holdvilágra, napvilágra,
A még kómás szempillákra...
A gondolat valósággá válik
Minden ami eltört önmagam meghasonulása
A vízcseppek igazsága mindent állít
Megalkuvásom önmagam képzelt mása
A holnapot már tegnap átlapoztam:
színes borító, gyenge tartalom,
szépség sehol, a jó helyén a rossz van,
már látom azt, mitől kell tartanom.
Az elmém védi magát, megoldja,
a szélhámos vámost feloldva
rostál mindent, ami káros
vagy túl valóságos.