Önismereti versek
Tudod, már régen nem nevetek,
lassan egy képről sem jut eszembe a nevetek
Tükörkép,
A szeme égszínkék,
Rám néz
Egy igazi magyar vitéz,
Bámulom,
Mit akar? Nem tudom.
Most el kéne ütnie valaminek.
Hogy partra vetődnék egy járdasziget
letaposott szélén, a sátram lenne
a lámpabúra, fénye betemetne,
sok kis hűvös zebracsík a matracom,
plédem alatt a világot altatom.
néhány hang; csak halkan,
kihallom, ahogy hangosodnak:
érzem a szívdobbanásokat
Nem török én nagyra, kicsinek születtem.
Három kiló alatt mérték meg a lelkem,
Ebből a testem volt szerintem a könnyebb.
Mégse hullasd értem hiába a könnyed
Tükörbe nézel, amit pára fed el.
Arcod néz vissza és nem felel.
Vajon van-e értelme a létezésnek?
Higgyünk-e a kétkedésnek?
Az önbizalmad hiánya
félelmeid gitárja.
Önbizalmad helyreállva,
a gitárod helyrerázza.
Ez volt az élet szépsége
Egy idegen szempontból
Ez volt a lét kérdése
Egy láthatatlan alakból...
...avagy egy megszerkesztetlen eszmejárás
Mit álmodhattam, amiért nem
Akarja a testem, hogy újra
Lehunyjam szemeimet, nyugalomba merülve,
S a paplanba bújva?
Tűnődés
Visszhangzik az ég, visszhangzik minden,
Beázott a cipőm, pocsolyába léptem,
Totyogok a sárban, irány a meleg otthon,
Könnyeimet ide, e versbe ontom.
Áldozat és alázat,
hit és tettek,
amik a magasba emelnek.
Te
Egy eltévedt ember a halál útját járja egymaga.
Nincs mellette senki, ki kézen fogva elvezetné haza.
Egy megtévedt ember harcol egy célért, mi elérhetetlen.
Mégsem adja fel, küzd! És lám, nincs neki semmi panasza.