Önismereti versek
Békésen, néha hullámzó víz
Mint a csendes szellő, édes íz
Egy kövecske csobban
Hullámok miatt kissé robban
S ha ezernyi tűzben égő kő ér bele
S ki is alszik szinte a fele
Hirtelenjébe úgy füstöl és párolog...
Szétszakad a tér... s
a karakterem akusztikázik...
Érzem a semmit... kívánom...
Nem értik. Én nem mondom...
Szerelem koldusai
Nekem ő nem kevés,
neki én csak játék.
Szóra szó, kertelés,
kesernyés közjáték.
Értetlenül szemlélem a világot.
Meg sem rezzen, pedig valaki kiáltott.
Nem nyúlnak karok a földön fekvő felé.
Nem kerül étel sok gyermek elé.
Ha tavaszt érzel, vagy színes őszt,
a tél szürke és szomorú.
A bőrödet forró nyár perzseli,
de arra nincsenek szavak.
Ülj egy darabig, s figyelmesen hallgass!
Figyelj úgy, mintha kimondott szavaink
döntő súlyát hóhérkezek
döntenék el az ítélet előtt...
Egész életemben valakit kerestem,
Nem tudtam, hogy ki Ő, amíg rá nem leltem.
Kerestem arcokban, szemekben, tettekben,
Kerestem a rám mosolygó, kedves emberekben.
Lám, elfakul a világban rejlő szinesztézia,
ahogy mögöttünk kopnak el a napok.
Amikor kialusznak a kigyulladt fények
Szürkület! Azt mondták, ébred a világ!
Én is indulok már.
És hanyatlást elodázó, apró rovarokkal gyűlünk a lámpa köré.
Magaslik az ég a sötét fölé.
Mi vagy? Csupán szemtelen tévedés,
Hontalan, meddő semmiségbe révedés,
Nem több, mint csalfa átverés,
Esendő hajnalon csend s néma számvetés.
Tudod, egykor megszülettem én
E világra, hogy legyen fölöttem ég,
És alattam zöldelljen a föld füve...
nem érdekel, hogy ki kérdezett,
hogy mást esetleg mi mérgezett,
magam vagyok haragban, búban, örömben,
mégsem kérdik, miér` állsz ily` gyötörten?