Önismereti versek
Az igaz meditáció üresség a létben,
Sem gondolat, sem érzelem nincs e tevékenységben.
Érzéseim elárasztják énem,
Rendre jön a bánat és öröm.
Adalékként fedi le a testem,
A rossz kínoz, a jót köszönöm.
Egyik este
az ablaküvegről remegve
tükröződik arcom
sápadt lámpafényben...
Kitűzött célok, merész vágyálmok. Halk, éjszakai suttogások.
Tudod pontosan, mi a cél. A lelked már odáig elér.
Kék hajnali csendben a nappalba csónakázom,
azokon a távoli, züllött éjszakákon
végtelen üresség nyomaszt, és valami hiányzik.
Megbéklyóz, amit látok, s szívem kiázik:
könnyes szemmel az álmaimra gondolok,
mert egy régi, eltűnt világ zamatába kortyolok.
Van és nincs, mint vágóhídon a barom,
a szerelem úgy dől el a jelenben,
s folyik le vérrel együtt a kanálisba,
és marad a közöny, a negatív hit,
a belső önszuggesztió, hogy akarom,
mert jó nekem, hogy van: és nincs
életemben jelen a - nincs - az üres semmi.
Képzeletem karavánja
száll távoli utakon,
tekintetem megcsodálja
a fényt minden hajnalon.
Azt hiszem, itt a vége!
Ezek az utolsó sorok.
Több száz vers, több ezer érzés és gondolat.
Többet adni már nem tudok.
Elvont levegő után kutatok.
Én lélegeztem ki, mikor
anyám megszült. Azt a
belső világot, vért, húst és
az érintetlen lelket most
visszaszívom. Két történet
szavaival körbeírom,
amivel magamnak kell...
Mint mikor vihar után kisüt a nap.
Úgy jött nekem ez a gondolat.
Égek, s félek. Szégyen borítja arcom.
Egyedül állok, így harcolom harcom.
Mintha zúgna szívemben egy nehézkes
gondolat, és aránytalanul véges
lenne a kimondott szó. Mintha csak úgy,
a végtelenbe térne, s arcon csókolna a mélabú.
Babonázó pillanatok között, mikor
megfeszült lelkembe szilánkos Akarat költözött,
múltamba még fogcsikorgatón egyre
visszahúznak hajszálgyökerei bukásomnak!
Fejtegetem saját magam,
Boncolgatom az agyam.
Boncolom elmém, lelkem, testem
Addig, míg meg nem találom, amit kerestem.