Önismereti versek
Két betű, tartalma egyszerű,
figyelemre szólít, majd elnémít.
Tud szeretni, mélyen a húsomba marni,
késztet hazudni vagy mosolyra bírni.
Ma van a tegnapunk elmúlása
ahogy itt most magamba hallgatok
szeretnélek de már szívem halott...
Forognak a kerekek,
sorsnak kerekei.
Érzelmek ébrednek,
érzelmek, ezernyi.
Vártam, hogy gyere, de érzem, hogy nem jössz már soha,
A szívem fölé tornyosulsz, te hűtlen mostoha.
Olyan üres vagyok, mint egy elhagyott villa,
- mibe csak ritkán járnak részeg lúzerek -
út nem vezet hozzá(m), de emlékszem a hídra,
mi most megcsonkítva semmi felett lebeg.
Történt: hogy egy piciny cinke
Zord, havas tél közepén
Ott csücsült egy kopár bokor
Ágának a legszélén...
Alig hallani már róla,
esetleg vasárnap... Talán,
s most, Húsvétra virradóra,
ha valaki templomba jár.
Este van.
Az sötétség bennem ragyog,
és egy ideje már nem kísérnek az angyalok
oltalmazó szárnyai.
De most utat tör bennem a fény.
Most, hogy a múzsa se flörtöl
már velem, izgat a kérdés:
Írjak-e bármit a böjtről?
Kedves szülők, értem küzdöttek eleget.
Rendes gyerekkor, nem ütöttek engemet.
Víz alatt rekedt a magány,
észrevétlen maradt... árva,
egy hang úszik a percek taván...
Kússz, lelkem, kússz el oda, ahol nincs fájdalom,
És akad némi csoda.
Délibáb vagy, olyan távoli, olyan kósza,
Nem látlak, nem hallak,
De érzem, mi már sosem jutunk el sehova.
Egy
jól megtermett, fehér béka
reggel, mikor felébredtem,
ott üldögélt mellkasomon,
rám pislogott s nem értettem,
(és szerintem ő sem nagyon...)
hogy került a szívem fölé,
ám ha nem bánt, békén hagyom...
Nevet a száj is,
Mert nevet a szív is.
Boldog a lélek,
Ha boldogan élek.
Bár mit írok, az álom, álom marad,
Győztesként nem élhetek s nem szaladhatok.
Pedig mindent megteszek, hogy e tűz égjen,
A siker mégis elkerül engemet.