Önismereti versek
gyerekként voltam őszinte utoljára,
legalábbis másokhoz, úgy igazán
azóta sem sikerül, és unom már a
saját gondolataim, ha kitalál
még valami abszurd betűlevest
szegény fejem... sajnos azt is
legépelem... meg nem elégelem
soha! szemérmesen magam elé...
Legfőbb az életben, hogy a döntésed
Belőled eredjen, ne legyen kétséged.
Hallgasd meg a többi véleményét,
Figyeld, hogy melyik okoz jó élményt.
A csend mélysége van bennem,
hol a lélek megpihen,
a futó zajok elmaradnak
kaput zárva a világnak.
Túl száz és száz koholt bajon, bajon,
lángoló koporsóm honom, honom.
Kezdetleges rapszódia a szenvedő szerkezet ellen
keresd Magad benne
Vízióim rabja vagyok én,
Hol annyi sem igaz, hogy igaz, ami tény.
Rapszódiámat írom tudattalan,
Ami, ha elkészül, olvasatlan.
Kérdezte barátnőm:
"Honnan van az erőd?"
Válaszoltam rögtön:
"Hát a gyökerekből!"
Árulkodnak a nincstelen percek,
Adnék, ha lenne, olyat, mi tetszhet,
De legyen tőlem, mint igaz zálog,
Önzetlen lenne, és így sem találod.
Megpihen csendjében a vándor,
gondoskodó, akár egy pásztor:
ki tereli örök nyáját,
ki őrzi lelkének báját,
ki nyitja csodára zárját.
Hitetlen vagy,
mint a temetők összes csendje együtt.
És üres, mint az a papírlap, amire
egy verset akartam írni a boldogságról.
Egy csepp, más semmi, néha ezzel életet lehet menteni.
Egy csepp, más semmi, néha a fájdalom már csak így tud megszólalni. Egy csepp már semmi, a rohanó
világban nem érsz rá érezni? Volt idő, mikor minden
az volt, minek látszott, volt, mikor egymást segítették a
barátok.
Két külön test, de egy s ugyanaz a lélek.
Amit a család és a fúriák ideiglenesen mind széttéptek.
Nézem, ami visszanéz rám.
Én vagy ő az igaz? A tükör
tiszta képet ad. A valóság
most ott van. S én hol vagyok?
Oldalra nézek, nincs mellettem senki,
A tükörbe nézek, nem látok semmit,
Az ég felé fordulok végső segítségül,
De tőlem Isten is elfordult tán végül.