Versek a nőkről
Nem akarok a múzsád lenni,
mozdulatlan, márványból kifaragott bálvány,
mint egy Aphrodité az antik szoborkiállításon,
nem akarom, hogy csodálj, hogy felnézz rám.
Ha mezei, sárga, kék vagy piros lehetne?
Sárgáért nem rajongom.
A kéket szarkalábként szeretem.
Ha piros, kedvelem, mint pipacsot!
Az olyan nő, mint ő, nem keresztanya.
Sokat ígér de teljesíteni nuku, nem tudja.
Nézni, jobbra, balra.
Bármerre nézel, erre vagy arra,
Mindenfele van szép s csúf rózsa.
Szemedet láttam!
Így lett gyönyöröm.
Óh, tapasztalatlan én!
Az igazi lelked!
Tekinteted ünneppé tesz
őszi napokat,
nevetésed aranyozza be
a napsugarakat.
Ha már elég terhet cipeltem,
Amikor elejtem eszközöm,
S lábam csúszna a kövön,
Akkor tarts meg kicsit.
A ridikül jó dolog a hölgyeknek,
minitáska, amit ők jól megtömnek,
vállukon lóg hosszú szíjon vagy kézben,
szorongatják kincstár gyanánt keményen.
Van nekem egy jó szomszédom
a mi kedves falunkban,
nagyon aktív és mozgékony,
sok a közös múltunkban.
Ma éjjel valamit írok.
Benső kényszer az ösztöke.
Semmivé válna létünk, a szutykos,
Ha lélek haszontalanul marad néma.
Ma éjjel még meg kell írnom.
Nőnap után (is)
Igen, az én múzsáim vagytok együtt mind,
Ti, poetes Hölgyek: lányok és asszonyok,
s míg csirkebőrben borzong vadkakas-lelkem,
addig furcsa érzelmeimmel harcolok.
Eszembe jutottál most
E mélabús révületben.
Ahogy a szú rágja a padlásgerendát belülről,
S egy öreg vekker kattog kánont véle rendületlen.
Nők! Kik életemhez csodát
adtatok, s kikhez szeretet erős
húrjai fűznek, vágyom rá:
szeressetek engem Ti is viszont,
ragyogó titkokat őrzők.
Ki maradt leány
és ki lett hölgy
és ki lett nő?
Bezárkózva várt a bánat,
S kérte, kövess engemet!
Megadtam hát magam neki,
S folyásnak engedtem könnyemet.