Versek a nőkről
Ő az, ki mindig mosolyog.
Könnyeit s fájdalmát őrzi legbelül.
Kinek életútja vezetett sok
vigasztalan sötétségen keresztül.
A titkok valahogy megmaradnak
a múlt szégyenében,
egy az én torkom is nyomja,
megakadt még régen.
Amikor megismertelek,
virágba borultak a mandulafák.
Amikor megszerettelek,
már kinyíltak mind az orgonák.
Rossz helyre születtem én,
folyók ölelte, erdős tájba,
hegyek uralta, hős világba,
áldott földre, Magyarországba,
de nem melléd,
nem én.
Egy májusi vöröslő alkonyon
Veled cserjékben, rúzsod nyomán
Holdfény s hajnali vágy.
Nyolcvanéves volt már, özvegyasszony,
Akinek vörös rúzsát csodáltam
A fürdőszobai üvegpolcon,
Kinél párszor látogatni voltam,
S aki nagybeteg volt már akkor.
Szorítnálak hozzám, érezném, hogy élek,
orcád érné orcám, csak ennyit remélek...
Ezek a telek mind ilyenek,
Felszaporodnak az Adriennek
A Facebook messengeren,
Mint jégtörők a tengeren.
Mosolyogj, mikor
reggel felébredsz,
s öleld át a párnát,
min aludt kedvesed.
Elkaptam pillantásod,
amint már tovaléptél,
most sem volt maradásod,
el, dolgozni siettél.
Fáj, hogy néha sírni látlak én,
gyere, letörlöm a könnyeid,
és megvigasztallak én.
Láttalak kézen fogva elsétálni
Egy nagy mező színes dombjai mögé bújva
Tompuló ecsetszínek foltja
Sikátorszerű koptatott járdautak
Ezerarcú boltja
Volt egyszer egy szerelem, volt egyszer egy élet.
Volt egy óvó szempár, mely boldogságra ébredt.
Minden ébredésnek volt egy varázsfénye,
E fényözönben dobbant édes, pici szíve.
Feszíti szívem az érzés,
megannyi cikázó kérdés
tépi fejem,
ki vagy nekem,
s miért jár át remegő kétely?